2017. szeptember 12., kedd

Norvégia

Nyaralós élménybeszámolókat nem szoktam itt megosztani. Korábban, nagyon régen, még volt energiám ezeket egy másik blogban megírni, de ez itt mostmár nemcsak Balázs, hanem az egész család kis blogja lett, így itt fogom megírni az ilyen jellegű híreket is. Kivéve a lábmizériámat, az ide soha be nem teszi a lábát.
Ennek az írásnak igazából már tavaly meg kellett volna születnie, mégis jó, hogy nem így lett. Tavaly kellett volna elutaznunk Norvégiába, de egy hirtelen jött akadály ezt lehetetlenné tette, így az indulás előtt 3 nappal átfoglaltuk a teljes utat idénre és ha már átfoglaltuk, gyorsan meg is hosszabbítottuk egy nappal.
Az úticél maradt: a norvégiai Bodo, ez a sarkkör fölött párszáz kilométerrel fekvő óceánparti kisváros, és volt egy olyan homályos tervünk, hogy jó lenne Lofotenre áthajózni, illetve a világ legerősebb ár-apály áramlatát, a Saltstraument megnézni. Ennyit tudtunk, és persze minél több fjordot is látni akartunk. Ebből a homályos tervből aztán lassan kibontakozott életünk egyik legaktívabb, legkiszámíthatatlanabb és legjobb nyaralása.

0. nap - Balázs hazareptetése
Balázs nem az a kirándulós fajta... finoman szólva. Az ő elképzelése a nyaralásról a következő: tengerpart, medence, wifi, csúszda, kóla, fagyi, hamburger. Esetleg pizza. És hullámvasút. Így hamar világossá vált, hogy ez a nyaralás vele nem jöhet létre, mert akkor mindenki rosszul fogja érezni magát. Ő azért, mert nem az történik, amit ő akar, mi pedig azért, mert ha ő nem érzi jól magát, tesz róla, hogy ezt a környezete észrevegye.
Balázs tehát a mi nyaralásunk alatt Magyarországon nyaralt, volt Balaton, medence, kóla, hamburger, és wifi is. Gábor reptette haza, méghozzá úgy, hogy az ötórás géppel repültek Zürichből, 7 után landoltak Pesten, és ugyanez a gép 7:40-kor már jött is vissza, a tervek szerint Gáborral a fedélzeten. Volt egy kis izgulás, mert ez azért egy elég necces terv volt, de végül Balázs kiment egyedül a zöld folyosón, így Gábor elhúzhatott balra a tranzit felé, és még várnia is kellett a beszállásra, úgyhogy szerzett nekem finomságokat a vámmentesből. Akkor azt hittem, ez volt az utunk legnagyobb izgalma...

1. nap - az odaút
Nem apróztuk el, elvonatoztunk Münchenbe, onnan elrepültünk Stockholmba (nem a képen látható A380-assal sajnos), onnan átrepültünk Osloba és onnan Bodoba. Miért így? Mert amikor eredetileg foglaltuk, még Budapestről mentünk volna, és az átfoglalásnál nem lehetett bármit megadni indulási városnak. De nem is volt ezzel semmi baj, elvonatoztunk Münchenig, ahonnan elrepültünk Stockholmig, ahol hosszas várakozás után végre beszállhattunk az Oslo fele induló gépbe. A gép sajnos késve indult, Osloban pedig későn kaptuk meg a poggyászunkat, így az egy óra helyett 25 percünk maradt mindenre. Sajnos a poggyász check-in félórával a tervezett indulás előtt bezár, így úgy késtük le a bodoi gépet, hogy igazából simán elértük volna. Elég frusztráló érzés volt. A légitársaság gond nélkül becserélte a jegyünket, mert ők hibáztak, a jóvoltukból egy éjszakát is eltölthettünk a reptéri szállodában, és este fél10 helyett másnap reggel 8-kor repültünk tovább, kipihenve.

2. nap - érkezés és Saltstraumen
Megérkeztünk a szállodába, ahova előző nap este már megírtam, hogy nem tudunk aznap érkezni, de szükségünk lesz reggel a szobára és mivel az első éjszakát is kifizetjük, legyen kész, amikor odaérünk. Lehet találgatni, hogy kész volt-e a szoba... Mindegy, megbocsátjuk, egy felső emeleti, gyönyörű kilátást nyújtó szobával vigasztaltak meg minket. Míg az elkészült, elmentünk sétálni, felfedeztük a várost. Találtunk egy lazac-központ nevű létesítményt, ahol nem lehetett lazacot enni, ellenben végigkísérhettük a lazactenyésztés folyamatát, ami pl hatalmas szivattyúkat és vastag csöveket is magába foglal, ezekkel a gyereklazacokat telepítik át a kis tartályból a nagy farmra. Norvégiában a lazacok 90%-a tenyésztett lazac, úgynevezett lazacfarmokon tenyésztik őket, később több ilyet is láttunk a fjordok mentén autózva. A lazac rózsaszín színét az elfogyasztott rákok adják, de a tenyésztett lazacokat előre összeválogatott táppal etetik, amely nem tartalmazza a rák páncéljából származó színanyagot. Ezért, vevői nyomásra, kevernek a tápba természetes színezéket, ami segít a lazac húsát megszínezni. Hát ezért vörösebb a norvég lazac a többinél.
A lazac-centrum után betévedtünk a város információs irodájába, ahol, ha már ott voltunk, gyorsan vettünk jegyet a másnapi kompra Lofotenre. Ezután már kezdtünk éhesek lenni és beültünk az első útbaeső óceánparti étterembe, ahol annyira isteni finomat ebédeltünk, hogy gyorsan estére is foglaltunk asztalt, és még a későbbiekben is ettünk náluk. Én, szokásomtól eltérően levest ettem, méghozzá tejszínes-tárkonyos tengerihal-levest (Fisksuppe). Ebéd utánra el is készült a szobánk, amit gyorsan elfoglaltunk, és már mehettünk is Saltstraumenbe. A világ legerősebb ár-apály áramlatáról (videó) annyit kell tudni, hogy egy nagy fjordból nyílik egy másik nagy fjord, aminek a bejárata viszonylag szűk, így dagálykor akár 40 km/h sebességgel áramlik be - apálykor pedig ki - az egyébként békésen álló víz. Az ár-apály óramű-pontossággal működik, így nem mehettünk akármikor. Persze ez nem úgy van, hogy 15:59-ig áll a víz, 16:00-kor pedig mint a vadállat, megindul, igazából egy rövid időszak van csak, amikor nyugodt. Amikor odaértünk, szakadt az eső, hideg volt, és persze, volt sodrás, meg hatalmas örvények, de igazából nem annyira élveztük. Fáradtak voltunk, fáztunk, így kb másfél óra után haza is mentünk. Aznap este isteni finomat vacsoráztunk a délben tesztelt étteremben, kétszemélyes haltálat mindenféle jóságokkal. Még homár is volt benne!

3. nap - Lofoten
7-kor indult a komp (a nyolcórásra már nem volt autósjegy), 6:15-re kellett kint lennünk, 6:50-kor el is kezdtek beszállítani minket. Elég laza nép a norvég, kevés dolog működik arrafelé pontosan, a fentemlített ár-apálytól eltekintve. 7 után kicsivel elindultunk és élveztük a mini-szigetek látványát, melyek közt átlavírozva kijuthatunk a nyílt óceánra. Az utolsó kis szigetecskék egyikénél - ekkor olyan másfél órája voltunk vízen - bemondta a kapitány, hogy ne nagyon mászkáljunk, vagy ha igen, nagyon óvatosan, és semmit ne hagyjunk az asztalon, mert nagyon erős hullámokra (videó) kell számítani. És akkor elkezdődött a hullámvasút (videó). Először csak enyhe hullámvasút volt, de aztán az emberek elkezdtek rosszul lenni és bizony nem is mindenkinek sikerült zsákba intézni az intézendőt. Mi családilag remekül bírjuk a hajókázást, most sem lettünk rosszul, de bizony nem sokon múlt. 4 óra tömény himbálózás után én eljutottam oda, hogy kikészítettem egy szem gyógyszert, de nem mertem bevenni. Gábor is zöldült eléggé, de akkor már láttuk az úticélt és hamar ki is kötöttünk. Végre indulhattunk felfedezni ezt az óceánból kiemelkedő kőszörnyeteget, a Lofoten szigetcsoportot. Az eső kis szünetekkel szakadt és 9 fok volt, de az út minden percét élveztük. Különösebb terv nélkül elindultunk észak felé, követve a tömeget. Egy ideig mentünk elszántan, de aztán nem bírtuk tovább és megálltunk gyönyörködni. Innentől kezdve nagyjából így telt a napunk: 500 méter autózás, 10 perc gyönyörködés. A lofoteni autóút ezt szerencsére lehetővé tette a rengeteg parkolóval és megállóöböllel.
Lassan kibontakozott egy útiterv, legalábbis volt elképzelésünk, hogy nagyjából hova akarunk eljutni. Eleve reménykedtem benne, hogy meg tudjuk nézni Nusfjordot, ezt a gyönyörű kis halászfalut, de nem mertem komolyan tervezni vele, mert abban sem voltunk biztosak, hogy sikerülni fog autóval felférnünk a kompra. Kiderült tehát, hogy eljutunk Nusfjordba, így arra vettük az irányt. A "sziget" belseje is tele van vízzel, tavakkal, így tényleg kizárólag a navi alapján tájékozódhatunk, különben elsőre tuti eltévedtünk volna. Nusfjord egy picike falu, tipikus vörös, fehér szegélyű faházakkal. Ma skanzenként üzemel, egy-két házban meg is lehet szállni, de igazából nincs a faluban annyi látnivaló, hogy érdemes lenne megszállni. Egyszer majd, amikor kimondottan csak Lofotent akarjuk megnézni és ott töltünk mondjuk 4-5 napot, akkor majd talán pont itt (is) szállunk meg. Viszonylag korán értünk oda, és rögtön a hajóút után nem nagyon vágytunk reggelire, így már 12 előtt faltuk az ebédet, én ismét olyan finom tejszínes-tárkonyos hallevest. Ebéd közben észrevettük a szemközti sziklán hemzsegő sirályokat. Borzasztó hangosak voltak, és elképzelhetetlenül nagyok. Igazi tengeri, mit tengeri, óceáni sirályok. Ebéd után jó félórát azzal töltöttünk, hogy az újdonsült sirálycsaládokat lestük. Nagyon cukik a sirályfiókák, kis fehér hógolyók :-)
Nusfjord után bevettük magunkat a sziget legbelsejébe, ami persze idézőjeles, mert az egész sziget(-csoport) egy keskeny hegyvonulat, itt-ott megtörve az óceánnal, így nemigen van belseje. Gábor még reggel látott egy Glasshütte feliratú táblát, gondoltuk, most jól megnézzük, mi akar ez lenni. Egy óceánparti, fűvel borított tetejű, körben csupa üveg kis házikóhoz vezetett az út, ami egy üvegfúvó műhelyt és egy ajándékboltot takart. Életünkben először, igaziból láttunk üvegfúvást, és üvegfúvott tárgyakat. Ezek nem azok a papírvékonyságú üvegek, amiket méregdrágán kapni az áruházakban és egy nagyobb pislogástól megrepednek. Ezek vastag, masszív cuccok, olyannyira masszívak, hogy egy miniváza 250 gramm. Hármat vettünk és egyáltalán nem aggódtunk, hogy majd baja esik a repülőúton. (Nem is esett.) Elbeszélgettünk a tulajokkal, egy norvég-német házaspárral, a férj fújja az üveget, a feleség pedig a kasszánál van. A házzal szemben, az út túloldalán van egy másik hasonló épület, egy kávézó, a Glasshütte tárgyaival díszítve. Egységáras az "uzsonna" - ez Norvégia északi részén egyébként szokás és nekünk nagyon tetszett -, kávé vagy tea, és egy süti a büféasztalról. Mi gofrit ettünk és borzasztó rossz kávét ittunk hozzá (a norvég kávé borzasztó). Ezután, mivel még mindig nagyon korán volt, elmentünk Lofoten déli csücskébe, az A nevű városba. Ez a hely pont ennyi említést érdemel.
Igyekeztünk időben visszaérni a kikötőbe, hogy biztosan legyen helyünk a kompon - bár az előreváltott jegy egyben helyfoglalás is. A kikötőben tudtuk meg, hogy minden kompjárat törölve lett, és a következő - az egyetlen - 23:45-kor indul. Megnyugtattak, hogy mindenképp helyünk lesz a kompon, és menjünk el még nyugodtan nézelődni, de nemigen mertünk már autóval elmozdulni. Pedig egész éjszaka világos volt, megtehettük volna. Így viszont csak a közeli kempingbe gyalogoltunk át, remélve, hogy találunk egy éttermet. Sajnos nem jártunk sikerrel, viszont a kisboltban találkoztunk Norvégia egyetlen, angolul nem beszélő emberével. Na jó, ez nem igaz, mert az üvegfúvó ember is csak németül beszélt. Elég sokat kellett várni a kompra, ami bár 10 után nemsokkal megérkezett, de éjfélig nem indult el, közben egy tévériporter is körbejárt, Gábort is sikerült rávennie egy interjúra :-) A hosszú késés jóvoltából teljesült a titkos vágyam is: Lofotenről csodálhattuk az éjféli napot (oké, "napot", mert borult volt az ég). Hazafelé a reggeli viharos szélből semmi nem maradt, sőt, a felhők is felszakadoztak, így tükörsima vízen tettük meg a négyórás utat, a horizonton egyensúlyozó nap társaságában.

4. nap - pihenő
"Másnap" - 4 után kerültünk ágyba, szóval bőven aznap - kihagytuk a tervezett programot, helyette beiktattunk egy laza napot: dél körül keltünk, lementünk a tengerhez a kedvenc éttermünkbe és a reggelinek szánt két isteni eszpresszó után fenséges kagylótálat ebédeltünk. A szokásos eső végre abbamaradt, így egy kisebb városnézés után hirtelen ötlettől vezérelve újra elmentünk megnézni Saltstraument, a világ legerősebb áramlatát. A jóidőre tekintettel nagyot sétáltunk, egész a fjord másik felébe, ahol egy étterem teraszáról végre láthattuk, mitől igazán különleges ez a hely. A sirályok vidámparknak használták a helyet; a vízen ülve lelavíroztak az étteremig, ahonnan visszarepültek a hídhoz, a törzshelyükre. Ezt csinálták folyamatosan és szemmel láthatóan élvezték. Mi pedig néztük őket, és az örvényeket, amik olyan erősek voltak, hogy pezsegtek. Eltartott egy ideig, mire rájöttünk, mit látunk valójában: a víz attól pezsgett, hogy a halak ugráltak ki belőle. Hogy ijedtükben, amiért hirtelen berántotta őket a dagály, vagy valami más miatt, nem tudjuk, de hihetetlen mennyiségű hal (videó) próbált kimenekülni a vízből. A horgászok kb percenként dobálták a vödörbe az újabb zsákmányt, a sirályok pedig unottan ültek a víz tetején, mert szó szerint meg sem kellett mozdulniuk a halért. Ilyen dagadt sirályokat komolyan nem láttunk még.
Hazafelé megálltunk még egy helyen, ahol a víz valószínűtlenül sima volt, a kövek pedig csíkosak a sokezeréves gleccsernek köszönhetően. Ekkor már igazán meleg volt, egyszál hosszúujjú pólóban fényképezgettünk.

5. nap - Svartisan gleccser
A hazaút előtti utolsó napot pihenősre terveztük, de a lofoteni hosszú nap közbeszólt, így napot cseréltünk és a gleccser átkerült az ötödik napra. Elég korán elindultunk, mert ez is egy háromórás út volt, ráadásul tudtuk, hogy meg fogunk állni mindenfelé nézelődni. Az út elején egy hatalmas fjord mellett mentünk, és a víz hihetetlenül sima volt, a csónakok mintha a levegőben lebegtek volna. Meg is álltunk jó sokszor gyönyörködni. Miután a fjordot elhagytuk, elindult a hegymenet és szó szerint hegyen-völgyön át vágtattunk dél fele, a sarkkör alá. A sarkkörön azért megálltunk, természetesen van ott egy nagy ajándékbolt, étteremmel és minden jósággal, amiért pénzt lehet kérni. Itt elég magasan voltunk és rendesen állt a hó körülöttünk, ami július közepén elég fura élmény volt. Kis nézelődés és fotózkodás után vágtáztunk tovább és nemsokkal később elértünk egy folyót, amit már egyszerűen csak követni kellett, hogy elérjük az úticélt. Ez persze még mindig egy jó hosszú utat jelentett, de tudtuk, hogy ilyen hosszú lesz.
Egy hosszúkás tó melletti kis parkoló volt a végállomás, pont délben tettük le az autót és innen egy kishajó vitt tovább minket. Ez a tó nem is tó volt, inkább egy kis pihenő a fenti gleccsertó alatt, mielőtt a víz gleccserfolyóként továbbzúdul. A hajó tehát elvitt minket az alsó, hosszúkás "tó" végébe, és innen már gyalog kellett mennünk. Az út a gleccserig 3 km volt, és 450 méter szintkülönbséget hidalt át. Az út eleje egy kellemesen megeröltető hegymenet volt, amit nagyon élveztünk: százágra sütött a nap, 10-15 fok volt, mellettünk egy hatalmas vízesés mutatta az utat a felső gleccsertó felé. A vízesés teteje után kezdett a terep keményebb lenni, itt már nagyobbakat kellett lépni és az ösvény is eltűnt, helyette kopár köveken lépkedtünk, meredeken felfelé. Egy pillanatra a gleccser csücske is előbukkant, nehogy elveszítsük a lelkesedést :-) Aztán persze újra eltűnt. Olyan 1-1,5 óra után értük el a felső tavat, ahol egy kicsit megálltunk körülnézni, egyrészt a hihetetlen látvány miatt, másrészt végiggondolni, hogy hogyan tovább. Itt már "Dangerzone" feliratú táblák voltak leszúrva, amerre csak néztünk, és nem túloztak. a sziklák már embermagasságúak voltak és komolyan meg kellett gondolni, hogy hova lépünk. Minél közelebb értünk a gleccserhez, annál lassabban haladtunk és annál inkább érzékeltem, hogy nekem ez a terep valóban veszélyes. Aztán az egyik sziklán be is pánikoltam és onnan nem mentem tovább, csak követtem Gábort a legnagyobb objektív legnagyobb zoomjával. Ő eljutott a gleccserig, megsimogatta, szelfizett vele párat, közben én is lefényképeztem őt, hogy látsszon, mennyire hatalmas a gleccser valójában. Mire visszaért, már visszavettem a kabátomat, mert egyhelyben állva azért nem volt kellemes az idő. Elindultunk lefelé és amennyire aggódtam a visszaút miatt, annyira könnyen ment. Útközben egy kristálytiszta vízű tónál feltöltöttük a flakonunkat, már csak az élmény kedvéért is :-)
Nem mondom, hogy nagy kedvvel szálltunk vissza az autóba, újabb 4 órát vezetni eleve hulla-fáradtan, de nem volt mit tenni. Hazafelé újra megálltunk nézelődni egy folyónál, és persze a sarkkörön is, mert este 7 óra elmúlt és mi reggel 7 óta nem ettünk.

6. nap - Oslo
Terveztünk magunknak egy fél nap Oslot is, bár sokan írták, hogy nem érdemes, Oslo csúnya, unalmas, érdemesebb inkább ennyivel több időt északon tölteni. Nem tudom, akik ezt írták, Oslo melyik részén jártak, de amit mi láttunk belőle, az gyönyörű volt. Jó, egy rettenetesen borzasztó ebéddel indítottunk, ezen nehéz volt túllépni, de utána végigmentünk a sétálóutcán, egészen a királyi palotáig, ahol egy őrségváltás végét pont elkaptuk. Az idő csodálatos volt, kb 25 fok, napsütés, el is feledkeztünk róla párszor, hogy Norvégiában vagyunk. A palotától kisétáltunk a kikötőig, gyönyörködtünk egy sort a vízre épült üvegházakban, trollkodtunk a sirályokkal (inkább ők trollkodtak velünk), aztán elsétáltunk a híres Operaházig és a tömeghez csatlakozva, leültünk elé egy-egy pohár borral, bámulni a vizet. Aztán, szintén a tömeghez csatlakozva, felmásztunk az Operaház tetejére, a túloldalán pedig lementünk.

Külső szemlélő számára biztos fogyatékosnak vagy unalmasnak tűntünk, mert egyfolytában csak azt mondogattuk a 6 nap alatt, hogy úristen, ez milyen szép, jézusom, ez de gyönyörű. De tényleg nem nagyon tudtunk mást mondani, Norvégia maga a csoda, aki teheti, semmiképp ne hagyja ki! Mi biztosan visszamegyünk még! A teljes album itt elérhető, sajnos nem tudtam minden képet belinkelni, pedig tényleg megpróbáltam :-)

6 megjegyzés:

pdng írta...

Miert kellett hazareptetni Balazst? Ugy ertem, egyedul miert nem repulhet haza?

Panni írta...

Nem mer egyedul utazni, es UM-kent sem. Tart az idegenektol nagyon.

pdng írta...

Oh, ertem, csak a sulis leirasokbol olyan fuggetlen kozlekedonek tunt. Nem lehet konnyu igy.

Panni írta...

Igen, helyben ügyesen utazik, a már megszokott útvonalon, de bármi újtól kiakad egyelőre. Azért nem reménytelen a helyzet :-)

pdng írta...

Ja es ragugliztam a helyekre, amilrol irtal, jo kis tura lehetett:)

Panni írta...

Az volt :-))