2015. február 27., péntek

Pörgünk

Az elmúlt és a következő hetemen minden napra jut izgulnivaló, múlt pénteken nagyinterjúm volt, hétfőn és kedden kisinterjú, szerdán és csütörtökön megint nagy, ma megint kicsi, hétfőn és kedden egy-egy utolsó körös, szerdán utazom haza, csütörtökön tesómék utaznak, pénteken vizsgázom.
Balázs a síszünetet nyomja, így róla most sokat nem tudok írni.

Így néznek ki a mindennapjaink (a főszerepben Lunácska):
video

2015. február 16., hétfő

A csajok

 Ő Kiwi, a kedvenc. Kiwi, mint kíváncsi, ő a legbátrabb; már a második nap nézegetett minket, amikor a másik kettő annyira be volt bújva egy csőbe, hogy azt hittem, nem is léteznek, vagy beszorultak és meghaltak.

Ő itt Luna. Luna, mint lunatic, mert idióta dolgai vannak. Ő harapta meg Balázst és azóta is eszeveszetten védi a területét, amikor meg olyanja van, száguld össze-vissza.

 Ő pedig Koko. A legkisebb és legfélősebb. Eredetileg Luna lett volna Koko, de rá ugye egy másik név ragadt közben. Ez a kis szegény folyton panaszkodik. Odaül elém, néz rám és úgy jajgat, mintha éppen nyúznám.

2015. február 3., kedd

A nap, amikor szembe köpöm magam

A rengeteg rossz tulajdonságom mellett, ha fel kéne sorolnom pár erősségemet, biztos, hogy a jellemesség ezek közt lenne. Próbálom az életemet szilárd elvek mentén élni, melyekhez tartom is magam, tűzön-vízen át. Enélkül egy káosz közepén ücsörgő és keservesen sírdogáló kisgyerek lennék még mindig. (Azt hiszem, tisztaságmániás is azért voltam - érzékelitek a múlt időt?! -, mert vagy folyton tisztaság van, vagy addig halogatom, míg bokáig gázolunk a szemétben.) Ilyen elv például a kiskapuk és okosságok nagyívben elkerülése és mindenki hangos szidalmazása, aki nem így tesz. Kaptak is tőlem az Angliába, Németországba hazaköltöző kollégák, amikor a projekt végén beadták az igénylést a munkanélkülire. Hogy mit képzelnek, hazamennek, dolgoznak tovább, innen meg felveszik a havi sokezres segélyt, bezzeg én, aki itt élek és megtehetném, mégsem teszem meg, mert én annyira fasza vagyok. Az elmúlt héten egyre többször fordult meg a fejemben, hogy tényleg, miért is mondok én le önként ekkora pénzről? A feltételeknek, amiket a rendszer alkotói szabtak, abszolút megfelelek, akkor miért ne? Aztán tegnap hajnalban felébredtem és reggelig ezen kattogtam, végül délelőtt be is jelentkeztem munkanélküli segélyre.
Az ügyintéző kicsit leszidott, amiért nem mentem már sokkal előbb, hát ennyi idő kellett, hogy elkurvuljak, na.
Olyan apróságot már meg sem említek, hogy most éppen úton vagyok Budapestre, mert kinéztem egy Six Sigma tanfolyamot, ami ott negyedannyiba kerül, mint Svájcban (és még így is k. drága). Ez is kiskapu, ugye. Meg az októberi MR, az éves mammográfia, a fogászat, ezek mind kiskapuk. Elég komoly meghasonlás ám ez, nem kinevetni! Ugyanakkor valahol jó érzés, hogy olyan dolgokat csinálok, mint a normális emberek.
A másik dolog, amiről szerettem volna mesélni, a családunk bővülése. Múlt csütörtök óta három degulánynak köszönhetően megdupláztuk az összlétszámunkat. Hát hogy ezek mennyire cuki kis állatok, rendesen beléjük lehet feledkezni. Még csak nyolc hetesek és meg kell őket szelidíteni, ami praktikusan kézhez szoktatást jelent. Ez egy 30*50 cm-es terráriumban egyszerű feladat lenne, de egy 100*80*180 cm-es ketrecben szinte lehetetlen. Ennek ellenére nagyon szépen haladunk, ebben mondjuk nem kis szerepe van annak, hogy vasárnap ÖT órát töltöttünk velük összezárva a fürdőszobában. Mára már a legfélősebb is odajön a ketrecbe dugott kezemhez, igaz, előtte megy 20 kilométert, de előbb-utóbb odajön. Már nagyon szépen látszik, hogy melyikük milyen egyéniség, sőt, már külső ismertetőjeleket is találtunk, amelyek alapján meg tudjuk őket különböztetni. Képeket még nem mutatok, majd amikor már szívesen állnak modellt (mai német szó: Kamerahüre - ne tanuljátok meg, csúnya szó). Nevek sincsenek egyelőre, de már alakulnak :-)