2014. november 9., vasárnap

Lemerülve

Gondoltam, milyen vicces lesz egy ilyen cím az előző poszt után...
Hát túlvagyok a műtéten! Ezt is megértem, sőt, túl is éltem! A júliusi usteri kórházi kaland után már volt sejtésem, hogy milyen egy svájci kórház belülről, úgyhogy evőeszközt pl nem is csomagoltam. De azt, hogy tisztálkodószereket, törölközőt, sőt, hálóruhát sem kellett volna, azt bizony nem gondoltam.
Az első nap azzal telt, hogy elmondták, hogy másnap műtenek meg, kétszer vért vettek, hatszor vérnyomást mértek (még mindig negatív), bejött mindkét orvosom és nagy egyetértésben összefirkálták a jobb combomat egy alkoholos filccel. Nagyon hülyén nézhettem, mert ők meg nagyon röhögtek. Kaptam egy nagy, térdem felé mutató nyilat és fölé volt írva valami olvashatatlan rövidítés. Az aneszteziológus is meglátogatott és biztos ami biztos újra végighallgattam, hogy mi és hogyan fog történni másnap. A vacsora isteni volt.
Másnap kaptam kórházi hálóinget, kompressziós harisnyazoknit mindkét lábamra a trombózis megelőzésére, amiről azt mondta a nővér, hogy nyugodtan megtarthatom későbbre, repüléshez pl nagyon jól jön, felajánlottak egy kórházi egyszerhasználatos bugyit, de szerintem biztos csak azért, hogy kiakadhassanak azon, hogy van sajátom is. Amikor végeztem, össze kellett pakolnom mindenemet, hogy kiskocsin hozzák utánam az őrzőbe. Minden értékről leltárt vettek, olyannyira, hogy később a nővér-nővér átvétel nyomait fel is fedeztem a pénztárcámban, mert minden teljesen össze volt keverve. Ezután Grey's Anatomy-val múlattam az időt, legyünk már stílusosak, ha már egyszer műtétre adjuk a fejünket. 11-kor, amikor már nagyon ideges voltam, megnyugtattak, hogy fogalmuk sincs, mikor jövök (korábban 11-ről volt szó), de nemsokkal később szóltak, hogy szaladjak el a mosdóba, mert utána kapom a dormicumot és azzal már nem kelhetek fel. Rettenetes mennyiséget, egy 7,5 mg-os tablettának a felét bírták adni, hát ez most nem hatott, így ügyesen végigizgultam a folyosói rodeót, amit az ágyamnak a legmagasabb állásba helyezése előzött meg (nem tudom, attól féltek, hogy leugrom és elszaladok??). Hosszas bolyongás, intenzív osztály és reanimáció feliratú táblák alatt elhaladva végre eljutottunk az előkészítőig, ahol átsegítettek egy gurulós műtőágyra és betakartak egy csomó előmelegített zöld lepedővel. Ahogy hűltem (aki már volt műtőben, tudja, milyen időjárás van arrafelé), úgy kaptam az újabb adag meleg lepedőket, frissen a gépből kivéve. Áttoltak egy másik előkészítőbe, ahol rámpakolták a szokásos kábeleket és bekötötték az infúziót. Kicsit vitázgattak, hogy jó helyen van-e ott, mert amikor nyomtak bele sóoldatot, nagyon fájt és fel is púposodott, de aztán szépen viszaállt, vagyis jó helyre volt kötve, csak vékony volt a vénám és a fala is. Kaptam rá lidokaint, hogy ne fájjon majd, amikor az altatót adják. Ezután egy templom-méretű maszkot nyomtak az arcomra, amivel az lett volna a cél, hogy telepumpáljanak oxigénnel, mielőtt elaltatnak. A szemembe jutott is bőven oxigén, de szerintem a fülembe is, én nem tudom, kire méretezték azt a maszkot... Amikor már az összes szempillám kellően oxigenizálódott, szóltak, hogy most jön az altató és olyan érzés lesz, mint az apero és milyen jó az apero, meg milyen szép, ahogy a buborékok ugrálnak benne... A műtőt belülről egyáltalán nem láttam, ezt én egy nagyon humánus eljárásnak tartom.
A következő, amire emlékszem, hogy pontosan két órával később húzzák ki a lélegeztető csövet a torkomból, nekem meg fáj a térdem és kérdezgetem, hogy már túl is vagyok-e rajta. Ezután megint snitt, újabb 2 óra az őrzőben, az első óra a túlméretezett oxigénmaszkkal. Felhívták Gábort, úgyhogy mostmár mindenki nyugodt volt. Ugyanolyan telefonjuk volt, mint nekünk itthon. Adtak inni is, ilyen take away-es pohárból, ügyesen felém irányítva a szívószálat. Felrémlett, amikor 2011-ben az intenzíven letettek mellém az éjjeliszekrényre egy pohár cukros teát, amiben szívószál gyanánt egy levágott, többszörösen magába pöndörödő infúziós csődarab volt, én pedig a 15 cm-es hasi vágásommal és két használhatatlan karral oldjam meg, ahogy tudom...
Félkómában gyorsan elröppent a 2 óra megfigyelés és 4 után pár perccel indult a rodeo a szobába, ahol szerintem megint aludtam egy csomót, mert nagyon gyorsan este lett. Akkor, még mielőtt Gábor bejött, szemrevételeztem a lábam. A combom közepétől a lábujjaim hegyéig vastagon be volt betadinozva és térdtől lábujjaimig bekötözve. Hát ennyit a kompressziós harisnyámról... A másik fele persze megvolt, ott figyelt a bal lábamon. Na mindegy, könnyen jött harisnya könnyen megy el... Jött a vacsora is, azt mondták, ez ilyen kímélő kaja és lassan egyem, mégiscsak most altattak. Aha, majd' éhenpusztultam, majd biztos lassan fogok enni... Belapátoltam egy fél tányér krémlevest, egy nagy tányér zöldséges-tejszínes tésztát, egy adag salátát és még a desszertből is ettem egy kicsit. Tök jól esett, semmi bajom nem volt!
Amikor Gábor megjött, megejtettük az első talpraállást is, hát akárki akármit mond, térdműtét után lábra állni bizony nem egy nagy élmény. Jött az éjszaka, amit elég kényelmetlenül töltöttem, annak ellenére, hogy a műtét óta (másnap reggel 8-ig) folyamatosan folyt belém a fájdalomcsillapító.
Végre eljött a reggel, az orvosaim és a hazamenetel ígérete. Levágták rólam a kötést és a teljesen összefirkált, feldagadt térdem látványa fogadott. Ezek a műtőben még körberajzolták a térdkalácsomat, az azt tartó szalagot és a síp- és szárkapocscsontom tetejét. Pont úgy nézett ki a rajz, mint egy repülő kulcslyuk. Elmondták, hogy nagyon aktuális volt a műtét, a meniszkuszom 1/4- 1/3-át ki kellett venni, de nagyon jó a prognózis, a maradék kötést és tartozékait a háziorvos veheti le két hét múlva, 7-10 nap mankó, 6 hét fiziko és december közepén kontroll. Amikor Gábor jelezte, hogy jön, letoltak kerekesszékkel a kapu elé, átszálltam az autóba és irány haza. Kiadós ebéd, pihenés és szorgalmas gyógyszerszedés, ezzel telt a péntek délután és este. Addigra vált nagyjából egyértelművé, hogy vagy elrontottam a gyomrom, vagy nem bírom a Novalgint. Nem részletezem, frissen szeletelt térd, szaladgálás, ráadásul a fájdalomcsillapítót sem tudtam ezekután bevenni.
Tegnap dél óta újra hegymenetben vagyok, egyre többet mozgok, annak ellenére, hogy nem nagyon merek fájdalomcsillapítót bevenni. Ma már csirkét és kenyeret sütöttem, meg rizst főztem. Szúrom magam szorgalmasan az alvadásgátlóval, holnaptól pedig már dolgozom, persze csak itthonról.
Eközben nagymamám is átesett két nagyműtéten, ebből az egyik nem volt betervezve, jó sokat izgultunk érte, de teljesen jól van szerencsére.
Nagyon szuper dolgom van itthon, teljesen ki vagyok szolgálva, annyira jófej családom van! Tudom, hogy még tartozom az október 27-i agyászkontroll beszámolójával, le fogom írni, ígérem!

Természetesen a kórházban mindent megörökítettem, amiből a telefonom megint összerakott egy "3 days in Zurich" című élménykönyvet, ennek egy részét félig publikussá tettem, így aki kórházi ételekre, őszi tájképre és a rendkívül szexi kórházi hálóingből kilógó, összefirkált, összekent és bekötözött jobb lábamra kíváncsi, az kattintson ide.

5 megjegyzés:

Ági írta...

Szia, jó, hogy írtál.
Gyors lábadozást :-)) kívánok!
Ági

Anita írta...

Nagyon klassz élménybeszámoló :-) Gyógyulj meg hamar!

Panni írta...

Koszonom mindkettotoknek :-)

kadarm írta...

szinte biztos vagyok, hogy nem érted félre, de ez annyira érdekes volt. szeretem, amikor valaki ilyen objektíven és értelmesen képes írni vmi egészségügyi dologról.

Panni írta...

Köszi Móni :-))