2014. november 30., vasárnap

Leeresztve

Megmondom őszintén, megdöbbentem, amikor ránéztem a blogra és megláttam az utolsó bejegyzés dátumát. Létezik, hogy már három hete nem írtam? Ezek szerint már három hete műtöttek? Eszméletlen, mennyire szalad az idő. Rengeteg dolog történt azóta és én most mindent jól le fogok írni, megspékelve az immár egyhónapos elmaradásommal a felnőtt ADHD kísérletről.
Szóval. A lábam a vártnál (értsd: az általam elvártnál) sokkal lassabban gyógyul. Már egész jól hajlik, lépcsőzni felfelé már tudok vele, az egyetlen gond, hogy fáj. Nagyon. Annyira, hogy sírnom kell. Megy a fizikoterápia, gondolom, majd jobb lesz, 2 hét múlva pedig már sebészeti kontroll.
Múlt szombaton szerencsésen túlestem a nyelvvizsgán. Bár a ez a szó tükörfordításban németül a bukást jelenti, én titkon remélem, hogy nem ez történt. Ezt majd 2-3 hét múlva tudjuk meg, remélhetőleg még azelőtt, hogy hazautaznánk. 3 hét múlva már otthon leszünk, rémületesen közel van a Karácsony. A vizsga előtti pár napot anyukámmal töltöttem Pesten, egyrészt Balázs egyik ajándékát csempésztem haza vonaton, másrészt Gábor biztatott, hogy menjek csak nyugodtan, ellesznek ők ketten Balázzsal, én pedig a lábam miatt akkor még úgyis itthonról dolgoztam, hát teljesen mindegy, hogy hol van az az itthon, a lényeg, hogy a munka el legyen végezve.
Apropo munka: december 14-én megszűnik a munkaviszonyom. Végetér a 15 hónapos projekt, ami eredetileg 6 hónapos lett volna. Ezek a dolgok, a vizsga, az otthon töltött pár nap és a "kirúgás" úgy leszívtak, hogy képtelen vagyok bármi értelmes dologra. Nem is akarok nekiállni olyan dolgoknak, amiket máskor pedig 20-25 perc alatt lerendezek, utálom, hogy takarítani kell és vízkőtleníteni, hogy még hétszer be kell menni a munkahelyemre, hogy vásárolni kell, hogy fizikóra kell menni, hogy fájok, hogy kezdhetem megint az álláskeresést. Nem is igen nevezném életnek azt, amit most művelek, maximum létezésnek. Várom, hogy ez elmúljon, hogy történjenek a dolgok, aztán majdcsak lesz valahogy. Nem vagyok depressziós, csak tél van. Meg elegem.
Akkor most az agyászról. Eleinte azért is nem írtam, mert reménykedtem benne, hogy a prof átküldi a sokoldalas vizsgálati eredményt, amit együtt néztünk át. Aztán jött a műtét, aztán már nagyon izgultam a nyelvvizsga miatt, most pedig már nincs több kifogás, csak a nyofogás. Kezdem a lényeggel: a kérdőívek és az úgynevezett interjú alapján egyértelműen ADHD-m van, viszont a tesztek ezt nem igazolják. Az EEG-n a kelleténél több alfa hullám van csukott szemnél, Balázsnál is valami hasonlót mondtak tavaly. A két napnyi tesztsorozatban, ami még visszagondolva is iszonyú fárasztó és kimerítő volt, egyetlenegy hibát vétettem, tehát gyakorlatilag 100%-os eredményt értem el. Ami egyértelműen látszik, az az, hogy az átlagnál sokkal-sokkal gyorsabban reagálok (a tesztnél mérték a reakcióidőt és a pontosságot is), ez tényleg elég szembetűnő volt a diagramokon. A prof úgy fogalmazott, hogy míg más felfogja, hogy történt valami, én már meg is oldom. Ez jól hangzik, de szerinte mindenképpen változtatni kell rajta, mert ő azt látja, hogy képtelen az agyam kikapcsolni, pihenni, folyamatos készültségben van és sejthetően nem most kezdődött a dolog, hanem évek, évtizedek óta így megy ez. Ha pedig nem sikerül megtanulnom tudatosan pihentetni az agyamat, ki fogok égni, depressziós leszek és ez semmiképpen sem cél. Most az a házi feladat, hogy megpróbáljak visszavenni, kikapcsolni, kevésbé maximalistának lenni. Márciusban lesz a következő ülés, az megint egy ilyen funkcionális EEG lesz és ha az sem mutat javulást (lassulást), akkor kapok valami terápiát. Gyógyszerre biztos nincs szükségem, mert a figyelmemet tudom összpontosítani, az egyetlen házi feladat, hogy kevésbé pörögjek.
Észrevettem, hogy nagyon keveset írok Balázsról. Ez nem szándékos ám, csak egyrészt nagy gondok nincsenek vele, újdonságok nem történnek, persze vicces dolgok naponta vannak, csütörtökön például azzal fogadott, hogy kaptak valami papírt, valami ajándék, de nem tudja pontosan és inkább nézzem meg, én biztos tudni fogom. Egy fecni volt, rajta egy névvel, de hogy mi, mikor, hányszor, mennyiért, azt találjam ki én. Úgyhogy most az lesz, hogy rákattintok a Közzététel gombra és azon melegében írok egy e-mailt az osztályfőnöknek. December 11-én lesz egyébként egy értékelő beszélgetés Balázs tanáraival, ha addig nem is írnék, annak a fejleményeit mindenképpen megírom.

2 megjegyzés:

Ági írta...

Szia, szomorúan látom, olvasom, amit írtál.
Azt gondolom, a folyamatos fájdalom miatt vagy letörve. Miért fáj ennyire?
Érthető ez 3 hét után, és "csak" türelem kell?
Könnyebben vennéd biztos a többit, ha ez rendben lenne. Fájdalomcsillapító?
Gyógyulást kívánok Neked, ha megszűnik a meló, lassítani fogsz, nem?
Persze csak ha anyagilag nem vág földhöz.
szia, Ági

Panni írta...

Koszi Agi, mar alakulok, csak annyira lassan... Probalom mar kerulni a fajdalomcsillapitot, tegnap mar egyet sem vettem be es egesz jol birtam.
Anyagilag nem vag foldhoz, de en sosem birtam jol a semmittevest. Majd meglatjuk, ahogy lesz, ugy lesz :-)