2014. november 30., vasárnap

Leeresztve

Megmondom őszintén, megdöbbentem, amikor ránéztem a blogra és megláttam az utolsó bejegyzés dátumát. Létezik, hogy már három hete nem írtam? Ezek szerint már három hete műtöttek? Eszméletlen, mennyire szalad az idő. Rengeteg dolog történt azóta és én most mindent jól le fogok írni, megspékelve az immár egyhónapos elmaradásommal a felnőtt ADHD kísérletről.
Szóval. A lábam a vártnál (értsd: az általam elvártnál) sokkal lassabban gyógyul. Már egész jól hajlik, lépcsőzni felfelé már tudok vele, az egyetlen gond, hogy fáj. Nagyon. Annyira, hogy sírnom kell. Megy a fizikoterápia, gondolom, majd jobb lesz, 2 hét múlva pedig már sebészeti kontroll.
Múlt szombaton szerencsésen túlestem a nyelvvizsgán. Bár a ez a szó tükörfordításban németül a bukást jelenti, én titkon remélem, hogy nem ez történt. Ezt majd 2-3 hét múlva tudjuk meg, remélhetőleg még azelőtt, hogy hazautaznánk. 3 hét múlva már otthon leszünk, rémületesen közel van a Karácsony. A vizsga előtti pár napot anyukámmal töltöttem Pesten, egyrészt Balázs egyik ajándékát csempésztem haza vonaton, másrészt Gábor biztatott, hogy menjek csak nyugodtan, ellesznek ők ketten Balázzsal, én pedig a lábam miatt akkor még úgyis itthonról dolgoztam, hát teljesen mindegy, hogy hol van az az itthon, a lényeg, hogy a munka el legyen végezve.
Apropo munka: december 14-én megszűnik a munkaviszonyom. Végetér a 15 hónapos projekt, ami eredetileg 6 hónapos lett volna. Ezek a dolgok, a vizsga, az otthon töltött pár nap és a "kirúgás" úgy leszívtak, hogy képtelen vagyok bármi értelmes dologra. Nem is akarok nekiállni olyan dolgoknak, amiket máskor pedig 20-25 perc alatt lerendezek, utálom, hogy takarítani kell és vízkőtleníteni, hogy még hétszer be kell menni a munkahelyemre, hogy vásárolni kell, hogy fizikóra kell menni, hogy fájok, hogy kezdhetem megint az álláskeresést. Nem is igen nevezném életnek azt, amit most művelek, maximum létezésnek. Várom, hogy ez elmúljon, hogy történjenek a dolgok, aztán majdcsak lesz valahogy. Nem vagyok depressziós, csak tél van. Meg elegem.
Akkor most az agyászról. Eleinte azért is nem írtam, mert reménykedtem benne, hogy a prof átküldi a sokoldalas vizsgálati eredményt, amit együtt néztünk át. Aztán jött a műtét, aztán már nagyon izgultam a nyelvvizsga miatt, most pedig már nincs több kifogás, csak a nyofogás. Kezdem a lényeggel: a kérdőívek és az úgynevezett interjú alapján egyértelműen ADHD-m van, viszont a tesztek ezt nem igazolják. Az EEG-n a kelleténél több alfa hullám van csukott szemnél, Balázsnál is valami hasonlót mondtak tavaly. A két napnyi tesztsorozatban, ami még visszagondolva is iszonyú fárasztó és kimerítő volt, egyetlenegy hibát vétettem, tehát gyakorlatilag 100%-os eredményt értem el. Ami egyértelműen látszik, az az, hogy az átlagnál sokkal-sokkal gyorsabban reagálok (a tesztnél mérték a reakcióidőt és a pontosságot is), ez tényleg elég szembetűnő volt a diagramokon. A prof úgy fogalmazott, hogy míg más felfogja, hogy történt valami, én már meg is oldom. Ez jól hangzik, de szerinte mindenképpen változtatni kell rajta, mert ő azt látja, hogy képtelen az agyam kikapcsolni, pihenni, folyamatos készültségben van és sejthetően nem most kezdődött a dolog, hanem évek, évtizedek óta így megy ez. Ha pedig nem sikerül megtanulnom tudatosan pihentetni az agyamat, ki fogok égni, depressziós leszek és ez semmiképpen sem cél. Most az a házi feladat, hogy megpróbáljak visszavenni, kikapcsolni, kevésbé maximalistának lenni. Márciusban lesz a következő ülés, az megint egy ilyen funkcionális EEG lesz és ha az sem mutat javulást (lassulást), akkor kapok valami terápiát. Gyógyszerre biztos nincs szükségem, mert a figyelmemet tudom összpontosítani, az egyetlen házi feladat, hogy kevésbé pörögjek.
Észrevettem, hogy nagyon keveset írok Balázsról. Ez nem szándékos ám, csak egyrészt nagy gondok nincsenek vele, újdonságok nem történnek, persze vicces dolgok naponta vannak, csütörtökön például azzal fogadott, hogy kaptak valami papírt, valami ajándék, de nem tudja pontosan és inkább nézzem meg, én biztos tudni fogom. Egy fecni volt, rajta egy névvel, de hogy mi, mikor, hányszor, mennyiért, azt találjam ki én. Úgyhogy most az lesz, hogy rákattintok a Közzététel gombra és azon melegében írok egy e-mailt az osztályfőnöknek. December 11-én lesz egyébként egy értékelő beszélgetés Balázs tanáraival, ha addig nem is írnék, annak a fejleményeit mindenképpen megírom.

2014. november 9., vasárnap

Lemerülve

Gondoltam, milyen vicces lesz egy ilyen cím az előző poszt után...
Hát túlvagyok a műtéten! Ezt is megértem, sőt, túl is éltem! A júliusi usteri kórházi kaland után már volt sejtésem, hogy milyen egy svájci kórház belülről, úgyhogy evőeszközt pl nem is csomagoltam. De azt, hogy tisztálkodószereket, törölközőt, sőt, hálóruhát sem kellett volna, azt bizony nem gondoltam.
Az első nap azzal telt, hogy elmondták, hogy másnap műtenek meg, kétszer vért vettek, hatszor vérnyomást mértek (még mindig negatív), bejött mindkét orvosom és nagy egyetértésben összefirkálták a jobb combomat egy alkoholos filccel. Nagyon hülyén nézhettem, mert ők meg nagyon röhögtek. Kaptam egy nagy, térdem felé mutató nyilat és fölé volt írva valami olvashatatlan rövidítés. Az aneszteziológus is meglátogatott és biztos ami biztos újra végighallgattam, hogy mi és hogyan fog történni másnap. A vacsora isteni volt.
Másnap kaptam kórházi hálóinget, kompressziós harisnyazoknit mindkét lábamra a trombózis megelőzésére, amiről azt mondta a nővér, hogy nyugodtan megtarthatom későbbre, repüléshez pl nagyon jól jön, felajánlottak egy kórházi egyszerhasználatos bugyit, de szerintem biztos csak azért, hogy kiakadhassanak azon, hogy van sajátom is. Amikor végeztem, össze kellett pakolnom mindenemet, hogy kiskocsin hozzák utánam az őrzőbe. Minden értékről leltárt vettek, olyannyira, hogy később a nővér-nővér átvétel nyomait fel is fedeztem a pénztárcámban, mert minden teljesen össze volt keverve. Ezután Grey's Anatomy-val múlattam az időt, legyünk már stílusosak, ha már egyszer műtétre adjuk a fejünket. 11-kor, amikor már nagyon ideges voltam, megnyugtattak, hogy fogalmuk sincs, mikor jövök (korábban 11-ről volt szó), de nemsokkal később szóltak, hogy szaladjak el a mosdóba, mert utána kapom a dormicumot és azzal már nem kelhetek fel. Rettenetes mennyiséget, egy 7,5 mg-os tablettának a felét bírták adni, hát ez most nem hatott, így ügyesen végigizgultam a folyosói rodeót, amit az ágyamnak a legmagasabb állásba helyezése előzött meg (nem tudom, attól féltek, hogy leugrom és elszaladok??). Hosszas bolyongás, intenzív osztály és reanimáció feliratú táblák alatt elhaladva végre eljutottunk az előkészítőig, ahol átsegítettek egy gurulós műtőágyra és betakartak egy csomó előmelegített zöld lepedővel. Ahogy hűltem (aki már volt műtőben, tudja, milyen időjárás van arrafelé), úgy kaptam az újabb adag meleg lepedőket, frissen a gépből kivéve. Áttoltak egy másik előkészítőbe, ahol rámpakolták a szokásos kábeleket és bekötötték az infúziót. Kicsit vitázgattak, hogy jó helyen van-e ott, mert amikor nyomtak bele sóoldatot, nagyon fájt és fel is púposodott, de aztán szépen viszaállt, vagyis jó helyre volt kötve, csak vékony volt a vénám és a fala is. Kaptam rá lidokaint, hogy ne fájjon majd, amikor az altatót adják. Ezután egy templom-méretű maszkot nyomtak az arcomra, amivel az lett volna a cél, hogy telepumpáljanak oxigénnel, mielőtt elaltatnak. A szemembe jutott is bőven oxigén, de szerintem a fülembe is, én nem tudom, kire méretezték azt a maszkot... Amikor már az összes szempillám kellően oxigenizálódott, szóltak, hogy most jön az altató és olyan érzés lesz, mint az apero és milyen jó az apero, meg milyen szép, ahogy a buborékok ugrálnak benne... A műtőt belülről egyáltalán nem láttam, ezt én egy nagyon humánus eljárásnak tartom.
A következő, amire emlékszem, hogy pontosan két órával később húzzák ki a lélegeztető csövet a torkomból, nekem meg fáj a térdem és kérdezgetem, hogy már túl is vagyok-e rajta. Ezután megint snitt, újabb 2 óra az őrzőben, az első óra a túlméretezett oxigénmaszkkal. Felhívták Gábort, úgyhogy mostmár mindenki nyugodt volt. Ugyanolyan telefonjuk volt, mint nekünk itthon. Adtak inni is, ilyen take away-es pohárból, ügyesen felém irányítva a szívószálat. Felrémlett, amikor 2011-ben az intenzíven letettek mellém az éjjeliszekrényre egy pohár cukros teát, amiben szívószál gyanánt egy levágott, többszörösen magába pöndörödő infúziós csődarab volt, én pedig a 15 cm-es hasi vágásommal és két használhatatlan karral oldjam meg, ahogy tudom...
Félkómában gyorsan elröppent a 2 óra megfigyelés és 4 után pár perccel indult a rodeo a szobába, ahol szerintem megint aludtam egy csomót, mert nagyon gyorsan este lett. Akkor, még mielőtt Gábor bejött, szemrevételeztem a lábam. A combom közepétől a lábujjaim hegyéig vastagon be volt betadinozva és térdtől lábujjaimig bekötözve. Hát ennyit a kompressziós harisnyámról... A másik fele persze megvolt, ott figyelt a bal lábamon. Na mindegy, könnyen jött harisnya könnyen megy el... Jött a vacsora is, azt mondták, ez ilyen kímélő kaja és lassan egyem, mégiscsak most altattak. Aha, majd' éhenpusztultam, majd biztos lassan fogok enni... Belapátoltam egy fél tányér krémlevest, egy nagy tányér zöldséges-tejszínes tésztát, egy adag salátát és még a desszertből is ettem egy kicsit. Tök jól esett, semmi bajom nem volt!
Amikor Gábor megjött, megejtettük az első talpraállást is, hát akárki akármit mond, térdműtét után lábra állni bizony nem egy nagy élmény. Jött az éjszaka, amit elég kényelmetlenül töltöttem, annak ellenére, hogy a műtét óta (másnap reggel 8-ig) folyamatosan folyt belém a fájdalomcsillapító.
Végre eljött a reggel, az orvosaim és a hazamenetel ígérete. Levágták rólam a kötést és a teljesen összefirkált, feldagadt térdem látványa fogadott. Ezek a műtőben még körberajzolták a térdkalácsomat, az azt tartó szalagot és a síp- és szárkapocscsontom tetejét. Pont úgy nézett ki a rajz, mint egy repülő kulcslyuk. Elmondták, hogy nagyon aktuális volt a műtét, a meniszkuszom 1/4- 1/3-át ki kellett venni, de nagyon jó a prognózis, a maradék kötést és tartozékait a háziorvos veheti le két hét múlva, 7-10 nap mankó, 6 hét fiziko és december közepén kontroll. Amikor Gábor jelezte, hogy jön, letoltak kerekesszékkel a kapu elé, átszálltam az autóba és irány haza. Kiadós ebéd, pihenés és szorgalmas gyógyszerszedés, ezzel telt a péntek délután és este. Addigra vált nagyjából egyértelművé, hogy vagy elrontottam a gyomrom, vagy nem bírom a Novalgint. Nem részletezem, frissen szeletelt térd, szaladgálás, ráadásul a fájdalomcsillapítót sem tudtam ezekután bevenni.
Tegnap dél óta újra hegymenetben vagyok, egyre többet mozgok, annak ellenére, hogy nem nagyon merek fájdalomcsillapítót bevenni. Ma már csirkét és kenyeret sütöttem, meg rizst főztem. Szúrom magam szorgalmasan az alvadásgátlóval, holnaptól pedig már dolgozom, persze csak itthonról.
Eközben nagymamám is átesett két nagyműtéten, ebből az egyik nem volt betervezve, jó sokat izgultunk érte, de teljesen jól van szerencsére.
Nagyon szuper dolgom van itthon, teljesen ki vagyok szolgálva, annyira jófej családom van! Tudom, hogy még tartozom az október 27-i agyászkontroll beszámolójával, le fogom írni, ígérem!

Természetesen a kórházban mindent megörökítettem, amiből a telefonom megint összerakott egy "3 days in Zurich" című élménykönyvet, ennek egy részét félig publikussá tettem, így aki kórházi ételekre, őszi tájképre és a rendkívül szexi kórházi hálóingből kilógó, összefirkált, összekent és bekötözött jobb lábamra kíváncsi, az kattintson ide.

2014. november 4., kedd

Feltöltődve

Ma reggel 4-kor, amikor megszólalt az ébresztőm, Balázs is felkelt velem együtt. Kimentünk, én elkészítettem a kávét és a kakaót, ő addig még hevert egy sort a kanapén, ezután együtt megkávéztunk, ő megreggelizett, felöltözött és Gábornak is elkészített egy szendvicset.
Néha vannak ilyen napjai, amikor nagyon jól sikerül az ébredése és szuper-együttműködő és még beszédes is. Mesélt a gyógyszerről is, hogy az volt a baj, hogy csak délig hatott. Ez azért "vicces", mert korábban egyáltalán nem akart/tudott mondani semmit arról, hogy segít-e a gyógyszer. Elmagyaráztam neki a depressziót, a dührohamokat és teljesen egyetértett abban, hogy most egyelőre semmiképp nem kap gyógyszert, később pedig, ha úgy érzi/érezzük, hogy szükség van rá, akkor megkeressük a neki legjobbat.
Az étvágya egyébként szárnyal, annyit eszik, mint egy kamasz (höhö), és ebben biztos, hogy a gyógyszer elhagyása is szerepet játszik.
Szóval ilyen jó kis reggelünk volt ma, teljesen feltöltődtem tőle, ami most jól is jön. Holnap fekszem be a kórházba a térdműtétre, pénteken már jövök is haza, drukkoljatok!

2014. november 3., hétfő

Kamasz

Ma chillis babot reggelizett. Mert azt kívánt. Nem panaszkodhatunk az étvágyára :-))