2014. július 18., péntek

Így ér véget

Egy hete, hogy Balázs utoljára betette a lábát az iskolájába. Akárhogy lazázzuk, egy korszaknak a vége ez, de nagyon boldog korszaknak a nagyon boldog vége. Csütörtökön volt az osztálybúcsúztató, amit szinte teljes egészében a gyerekek vezényeltek le, bemutatták az osztálykiránduláson készült filmet és fényképeket, és olyan nagyon jó érzés volt látni, hogy Balázs mindenhol ott vigyorgott, nagyon ügyesen beilleszkedett és nemcsak befogadták, de megszerették. A tanároktól is nagyon szépen elbúcsúztak, az osztályfőnöknek énekeltek is egy nagyon kedveset. Mindenki körülállta a zongorát, ami egy kanapé mellett volt, Balázs felállt a kanapéra és megállás nélkül ugrált, így tudott csak a dalra figyelni :-) Aznap este megkapta a ballagási ajándékát, egy új mobiltelefont, egy komolyabbat. Igaz, ő iPhone-t akart, mert minden osztálytársának az van, de azt hiszem, nem volt elégedetlen így sem. Pénteken megengedtük, hogy bevigye és tudjátok, mit csinált? Mindenkivel lőtt egy-egy szelfit és mindenkit felvett WhatsApp kontaktnak. Volt még a suliban, szülők "kizárásával" is egy ballagás-féle, ez hagyomány, valami olyasmi a lényege, hogy az ötödikesek egyesével kidobják a hatodikosokat egy jelképes ablakon, miközben rejtélyes módon mindenki tetőtől talpig csurom vizes lesz. Hát kidobták a gyerekemet. Állítom, nem ugyanaz a gyerek, aki két éve volt. Iszonyú sokat fejlődött érzelmileg az elmúlt 2-3 hónapban, nagyon közel került az osztálytársaihoz, némelyik már igazi barát és többen is mondták neki, hogy hiányozni fog. Ez persze komolytalannak hangzik, mert két utcányira laknak egymástól, de itt Svájcban egy-egy barátság a közös érdekeltség - iskola, edzés, stb - megszűnésével megszakad. Szóval nem hidegek a svájciak, de amint nincs több dolgunk egymással, vége van a kapcsolatnak. Pénteken úgy jött haza délben Balázs, hogy ebéd közben megállás nélkül az - akkor már volt - osztálytársaival csetelt, akik kitalálták, hogy visszamennek a suliba lógni egy kicsit. Balázs sajnos nem tudott csatlakozni, mert este repült Budapestre és azóta unoka-üzemmódban van. Még egy hétig ott lesz és én fogom visszahozni, vonattal méghozzá, mert imádja a hálókocsis vonatokat (én meg utálom a repülést).
Nagyon komolyan nyomja a multimédiát, tolja át magáról a szelfiket, macskákat videóz, kutyákat ugattat bele a mikrofonba, megtesz mindent, hogy bearanyozza a munkanapjaimat :-) Amiket egyébként itthon töltök, mert éppen ma két hete sikeresen fejreálltam a bicajjal és - egyéb apró dolgok mellett - a jobb térdemet végérvényesen tönkre tettem. Most várunk és imádkozunk, hogy ne kelljen műteni, egy hónap haladékot kaptam, akkor kiderül, hogy kell-e. Addig még egy kéthetes nyaralást is lenyomunk és mi nem az AI, láblógatós nyaralásokat preferáljuk, hát ez idén egy külön kihívás lesz. Utána még egy kis nagyizás jön, aztán kezdődik az új tanév, a középiskola. Egy új korszak.

2014. július 9., szerda

Húsz év múlva - szülinapi különkiadás ;-)

Figyelem! Ez egy ilyen önajnározós poszt lesz, szóval aki Balázs miatt olvassa a blogot, az most ugorjon, ígérem, holnap róla írok ;-)

Nagyon sok fontos dolog történt húsz éve. Már év eleje óta egyfajta nosztalgikus hangulatban vagyok, minden dátumra emlékszem, mindegyik kedves nekem. Sajnos, ahogy az idei év kinéz, húsz év múlva is lesz miről megemlékeznem, persze kevesebb nosztalgiával...
Nade most a vidám dolgokról! Hogy csak a legfontosabbakat írjam, február elején volt pl a szalagavatóm. Pár nappal előtte ismerkedtem meg valakivel, aki később az első nagy szerelemnek bizonyult. Miközben feltűzték a szalagokat, a Húsz év múlva című dal szólt. Olyan távolinak tűnt akkor, most pedig mintha tegnap lett volna! A külsőmet kivéve, az egy kicsit más volt akkor :-))
"1990-1994"

A kánkán. Nem szelfiztem, hanem rózsát dobtam :-)

Áprilisban már megkaptam az értesítést, hogy fel vagyok véve a főiskolára. Májusban jött az érettségi és a ballagás. Egyszerűen hihetetlen, hogy húsz éve érettségiztem! A mai napig emlékszem a tételekre és a feladatok legtöbbjére.

Rég volt

A ballagás után indult az eszeveszett tanulás a szóbelire, mert valamiért az volt a mániám, hogy meg fogok bukni. Napi két edzésem volt, az első 9-től, a második 3-tól. Reggel 4-kor keltem, 8-ig tanultam, napközben edzettem, este 8-kor pedig kidőltem. Megérte az egyhónapos tortúra, minden nagyon jól sikerült és oroszból meglett a felsőfokú!
A szóbeli érettségiről rohantam Pesterzsébetre a buszhoz és indultunk Szegedre a nemzetközi versenyre. Emlékszem az ellenfelekre, németek, volt jugoszlávok, akkorák voltak, mint egy szekrény, a bicepszük egy-egy rostja vastagabb volt a combomnál. Aztán simán második lettem. Négypárban nyertünk, de azt el is várták tőlünk. Ezután már a bajnokság jött. Most mit ragozzam, megnyertem, na. Nem is kicsit :-)) Napra pontosan húsz éve, a 19. szülinapomra ezzel leptem meg magam:


Bizony, ez a sokminden mind-mind a szülinapom előtt történt, az év második felében már nem volt semmi különös. Ez volt életem egyik legjobb éve, mégis most, húsz évvel később sokkal boldogabbnak érzem magam. És furcsa, de sokkal jobban esik visszagondolni arra az időre, mint anno megélni. Visszamenni pedig semmiképp sem szeretnék. Bár a hajam mennyivel szebb volt :-))