2014. december 18., csütörtök

Jó hírek

Az nem lehet, hogy a múltheti lehangoló hírekkel zárjam az évet, ezért most csupa jót fogok írni.
Előszöris, ma utazunk haza! Ezért is valószínű, hogy idén nem posztolok már többet. Kivételesen késő esti géppel megyünk, hiszen Balázsnak ma még iskola volt.
Szombaton - amikor az iskolai posztot írtam - reggel végre, 3 hét után megkaptam a várva várt híreket a nyelvvizsgámmal kapcsolatban. Volt egy titkos célom, ez 85% volt, de ahogy telt az idő, ebből egyre lejjebb adtam, míg a végén úgy mentem el vizsgázni, hogy mindegy, csak menjek át, sőt, mindegy, csak valahogy legyek túl rajta. Több tanfolyam- és vizsgatársammal is együtt számoltuk a napokat, közben persze folyamatosan ugrottak be azok a dolgok, amiket biztosan elrontottam és minimális fejszámolással kijött, hogy úgy megbuktam, mint a huzat. Az utolsó napokban már beszámíthatatlan voltam, sőt, szombatra virradóra azt álmodtam, hogy 45%-kal megbuktam. A csodás álomnak köszönhetően fél3-tól kezdve fent voltam, Zsuzsa barátnőmmel reggel 9 körül már forródróton voltunk, de persze egyikünk sem kapta meg még az értesítést. Kicsit hergeltük egymást, aztán ő egyszercsak megkapta. Gábor pont akkor ébredt fel, mondta, hát menjek le, nézzem meg. De a postás úgyis csak délben jön. Dehogy, szombaton már reggel. Lemenjek? Ne menjek? Lementem. Ott volt a levél benne a postaládában, A/4-es volt és kemény. Ez jót jelent. Kísérőlevél, szófoszlányok... gratulieren... bestandene... OK, átmentem, de mennyivel? Gábor tökölt, mondtam, adja már ide, hát nem lehet ezt idegekkel kibírni... Előhúztam az oklevelet: "sehr gut"... ez jót jelent, ez nagyon jót jelent... 92,5%!!! Nem akartam elhinni. Azzal együtt, hogy ha nagyon nagyképű akarok lenni, ez életem eddigi legrosszabb német vizsgája, mert eddig csak 100%-os teszteket írtam, de persze azok még A1 szintű házi dolgozatok voltak :-) Azért is hihetetlen ez az eredmény, mert azt ugyan éreztem, hogy a legnagyobb mumus, a hallás utáni szövegértés valószínűleg nagyon jól sikerült, de hogy a kb 280-300 szavas esszét egyetlen darab hibaponttal írtam meg, arra álmomban nem gondoltam. Az olvasás utáni szövegértés szar lett, ott 6 pontot vesztettem. Mondjuk az volt az a rész, ami miatt a buktától féltem. Mert az van, hogy ha a négy blokk bármelyike bukta (60% alatt), akkor az egész vizsga bukta. Mindannyiunknak ez a blokk húzta le az eredményét (azt mondanom sem kell, hogy mindannyian átmentünk és mindannyian magasan a léc fölött :-) ), ami azért durva, mert abban is egyetértettünk, hogy az olvasás utáni szövegértés amúgy mindannyiunknak erőssége. A remek eredményt Zsuzsával másnap a konstanzi karácsonyi vásáron egy pohár forralt borral ünnepeltük meg és azt hiszem, abban is egyetértünk, hogy egy ideig most vizsgát látni sem akarunk.
Közben nekem véget ért a projektem, így most egy ideig megint főállású háztartásbeli vagyok. Hogy meddig, az majd elválik, vannak tervek, meg dolgok kilátásban, de ez annyira képlékeny még, hogy találgatni sem merek, hogy mi lesz. Az biztos, hogy februárban elvégzek egy menő tanfolyamot otthon, de ha véletlenül be találna esni egy munka februártól, az sem lesz probléma.
Gábor is már két napja szabin van, így van időnk az ünnepre hangolódni. Ma reggel elvégeztük az utolsó simításokat, így már minden ajándék a helyén van, már csak meg kell érkeznünk és épségben megérni a jövő szerdát.

2014. december 13., szombat

Fogadóóra

Ahogy korábban írtam, csütörtökön az első félév fogadóórájára voltunk hivatalosak. Korábban érkeztünk, így volt időnk Balázst az ablakon át meglesni a tanórán. Összeismerkedtünk az új pszichológussal is, egy nagyon kedves arcú, nagyon szimpatikus nő, akiről később kiderült, hogy nagyon alapos is.
A fogadóóra végül kerekasztal-beszélgetés lett 10 résztvevővel: az iskolaigazgató, a pszichológus, a gemeinde speciális oktatásért felelős embere, a logopédus, három tanár és mi hárman. Igen, Balázs is ott volt a beszélgetésen, ő is hallott mindent és elmondhatta a véleményét.
A rossz hír: nagyon le van maradva szinte mindenből, amit egyik órán megért, a következőre elfelejti, a legkisebb nehézség láttán feladja. Hogy ez perfekcionizmusból vagy egyfajta "lustaságból" fakad, nem tudni, de azt mi nap mint nap látjuk, hogy a konfliktustűrő képessége iszonyú alacsony, a figyelmét pedig 20 percnél tovább képtelen a tanulásra összpontosítani. A suliban szinte egyáltalán nem eszik, az éhség nála nem éhség formájában, hanem szétesésben jelentkezik. Még csak 4 hónap telt el, de ha nem táltosodik meg, az iskola fogja az IV státuszt kezdeményezni annak érdekében, hogy később majd védettséget élvezzen a munkahelyén. Gyakran vannak olyan kikapcsolásai, amikor mintha álomból ébredne, ezért megint, immár sokadszor az elmúlt 12 év alatt, felmerült az epilepszia. A magam részéről mostmár nagyon értékelnék egy koponya-MR vizsgálatot, mert ennyiféle baja egy gyereknek nem lehet! Mi van, ha valami banális dolog okozza ezt a sokmindent?
A másik, ami ezzel kapcsolatban bánt: sok dologban Balázs évekkel, sok-sok évvel le van maradva, de sokban nagyon elöl jár. Mégis, hiába van a fejében a sok tudomány, képtelen ezeket előhívni, előadni. Nem tudja. Nem akarja. Vagy úgy érzi, senkit nem érdekel. Pedig sokkal több van benne, mint amit megmutat. Csak ugye hogy vennék észre, ha nem mutatja meg?
A jó hír: nagyon szereti a természetet és az éneket, nagyon jól és bátran énekel. Sokkal többet és szívesebben beszél, mint általános iskolában, legtöbbször persze tanóra alatt, de a tanárok - egyelőre - jóindulatúan állnak a dologhoz.
A konklúzió: nagyon gyorsan el kell döntenie Balázsnak, hogy marad a kényelmesebb úton és hagyja, hogy annak könyveljék el, aminek az iskolában látszik, vagy összeszedi magát és nekiáll bizonyítani. Hogy képes-e rá, még mindig nem tudjuk. De az biztos, hogy nem akarja, ergo meg sem próbálja. Nem érti, nem fogja fel, hogy mekkora a baj. Persze ezt is tekinthetjük tünetnek...

2014. december 7., vasárnap

Barátkozós

Van Balázsnak egy osztálytársa, aki már többször volt itt és egész jól kijönnek. Ez az osztálytárs most elhívta Balázst az Alpamare-ba, ami egy élményfürdő tőlünk 60 km-re, átszállással. Balázs nagyon lelkesen, mi pedig egyre növekvő idegességgel vártuk a tegnapot. Valamennyi izgalom azért Balázsban is lehetett, mert amikor felébredt, kijött a nappaliba, az ölembe bújt és azt mondta, hogy "rémálom történt". Azt álmodta, hogy videót nézett a buszon, elfelejtett leszállni és túlment a végállomáson. Hozzátette, hogy tudja, hogy ez csak álom, "de tudod, anya, az olyankor olyan, mintha igaziból megtörténne".
Ezután kaptuk a megnyugtató sms-t, hogy az osztálytárs apukája viszi-hozza őket (Balázst is háztól-házig). Balázs tehát egykor lelépett itthonról, nekünk pedig lett egy egész szombat délutánunk kettesben. Elmentünk egeret venni nekem, meg morzsaporszívót, blúzt is választottam, mert kedden állásinterjúm lesz, aztán kottákat válogattunk egy hatalmas könyvesboltban és ettünk gesztenyét is. A karácsonyi vásáron ilyenkor kötelező végigmenni, akármennyire nem nyújt már újat. A Swarowski karácsonyfa a vágányoktól (olyan 100 méterről) a leggyönyörűbb, úgy viszont lehetetlen szép fotót csinálni róla. Ez a kép olyan 15-20 méterről készült, a valóságban a kristályokon a fény is játszik, tényleg lélegzetelállító:
Csütörtökön jövök az iskolai megbeszélés fejleményeivel, addig kellemes adventi készülődést! :-)

2014. november 30., vasárnap

Leeresztve

Megmondom őszintén, megdöbbentem, amikor ránéztem a blogra és megláttam az utolsó bejegyzés dátumát. Létezik, hogy már három hete nem írtam? Ezek szerint már három hete műtöttek? Eszméletlen, mennyire szalad az idő. Rengeteg dolog történt azóta és én most mindent jól le fogok írni, megspékelve az immár egyhónapos elmaradásommal a felnőtt ADHD kísérletről.
Szóval. A lábam a vártnál (értsd: az általam elvártnál) sokkal lassabban gyógyul. Már egész jól hajlik, lépcsőzni felfelé már tudok vele, az egyetlen gond, hogy fáj. Nagyon. Annyira, hogy sírnom kell. Megy a fizikoterápia, gondolom, majd jobb lesz, 2 hét múlva pedig már sebészeti kontroll.
Múlt szombaton szerencsésen túlestem a nyelvvizsgán. Bár a ez a szó tükörfordításban németül a bukást jelenti, én titkon remélem, hogy nem ez történt. Ezt majd 2-3 hét múlva tudjuk meg, remélhetőleg még azelőtt, hogy hazautaznánk. 3 hét múlva már otthon leszünk, rémületesen közel van a Karácsony. A vizsga előtti pár napot anyukámmal töltöttem Pesten, egyrészt Balázs egyik ajándékát csempésztem haza vonaton, másrészt Gábor biztatott, hogy menjek csak nyugodtan, ellesznek ők ketten Balázzsal, én pedig a lábam miatt akkor még úgyis itthonról dolgoztam, hát teljesen mindegy, hogy hol van az az itthon, a lényeg, hogy a munka el legyen végezve.
Apropo munka: december 14-én megszűnik a munkaviszonyom. Végetér a 15 hónapos projekt, ami eredetileg 6 hónapos lett volna. Ezek a dolgok, a vizsga, az otthon töltött pár nap és a "kirúgás" úgy leszívtak, hogy képtelen vagyok bármi értelmes dologra. Nem is akarok nekiállni olyan dolgoknak, amiket máskor pedig 20-25 perc alatt lerendezek, utálom, hogy takarítani kell és vízkőtleníteni, hogy még hétszer be kell menni a munkahelyemre, hogy vásárolni kell, hogy fizikóra kell menni, hogy fájok, hogy kezdhetem megint az álláskeresést. Nem is igen nevezném életnek azt, amit most művelek, maximum létezésnek. Várom, hogy ez elmúljon, hogy történjenek a dolgok, aztán majdcsak lesz valahogy. Nem vagyok depressziós, csak tél van. Meg elegem.
Akkor most az agyászról. Eleinte azért is nem írtam, mert reménykedtem benne, hogy a prof átküldi a sokoldalas vizsgálati eredményt, amit együtt néztünk át. Aztán jött a műtét, aztán már nagyon izgultam a nyelvvizsga miatt, most pedig már nincs több kifogás, csak a nyofogás. Kezdem a lényeggel: a kérdőívek és az úgynevezett interjú alapján egyértelműen ADHD-m van, viszont a tesztek ezt nem igazolják. Az EEG-n a kelleténél több alfa hullám van csukott szemnél, Balázsnál is valami hasonlót mondtak tavaly. A két napnyi tesztsorozatban, ami még visszagondolva is iszonyú fárasztó és kimerítő volt, egyetlenegy hibát vétettem, tehát gyakorlatilag 100%-os eredményt értem el. Ami egyértelműen látszik, az az, hogy az átlagnál sokkal-sokkal gyorsabban reagálok (a tesztnél mérték a reakcióidőt és a pontosságot is), ez tényleg elég szembetűnő volt a diagramokon. A prof úgy fogalmazott, hogy míg más felfogja, hogy történt valami, én már meg is oldom. Ez jól hangzik, de szerinte mindenképpen változtatni kell rajta, mert ő azt látja, hogy képtelen az agyam kikapcsolni, pihenni, folyamatos készültségben van és sejthetően nem most kezdődött a dolog, hanem évek, évtizedek óta így megy ez. Ha pedig nem sikerül megtanulnom tudatosan pihentetni az agyamat, ki fogok égni, depressziós leszek és ez semmiképpen sem cél. Most az a házi feladat, hogy megpróbáljak visszavenni, kikapcsolni, kevésbé maximalistának lenni. Márciusban lesz a következő ülés, az megint egy ilyen funkcionális EEG lesz és ha az sem mutat javulást (lassulást), akkor kapok valami terápiát. Gyógyszerre biztos nincs szükségem, mert a figyelmemet tudom összpontosítani, az egyetlen házi feladat, hogy kevésbé pörögjek.
Észrevettem, hogy nagyon keveset írok Balázsról. Ez nem szándékos ám, csak egyrészt nagy gondok nincsenek vele, újdonságok nem történnek, persze vicces dolgok naponta vannak, csütörtökön például azzal fogadott, hogy kaptak valami papírt, valami ajándék, de nem tudja pontosan és inkább nézzem meg, én biztos tudni fogom. Egy fecni volt, rajta egy névvel, de hogy mi, mikor, hányszor, mennyiért, azt találjam ki én. Úgyhogy most az lesz, hogy rákattintok a Közzététel gombra és azon melegében írok egy e-mailt az osztályfőnöknek. December 11-én lesz egyébként egy értékelő beszélgetés Balázs tanáraival, ha addig nem is írnék, annak a fejleményeit mindenképpen megírom.

2014. november 9., vasárnap

Lemerülve

Gondoltam, milyen vicces lesz egy ilyen cím az előző poszt után...
Hát túlvagyok a műtéten! Ezt is megértem, sőt, túl is éltem! A júliusi usteri kórházi kaland után már volt sejtésem, hogy milyen egy svájci kórház belülről, úgyhogy evőeszközt pl nem is csomagoltam. De azt, hogy tisztálkodószereket, törölközőt, sőt, hálóruhát sem kellett volna, azt bizony nem gondoltam.
Az első nap azzal telt, hogy elmondták, hogy másnap műtenek meg, kétszer vért vettek, hatszor vérnyomást mértek (még mindig negatív), bejött mindkét orvosom és nagy egyetértésben összefirkálták a jobb combomat egy alkoholos filccel. Nagyon hülyén nézhettem, mert ők meg nagyon röhögtek. Kaptam egy nagy, térdem felé mutató nyilat és fölé volt írva valami olvashatatlan rövidítés. Az aneszteziológus is meglátogatott és biztos ami biztos újra végighallgattam, hogy mi és hogyan fog történni másnap. A vacsora isteni volt.
Másnap kaptam kórházi hálóinget, kompressziós harisnyazoknit mindkét lábamra a trombózis megelőzésére, amiről azt mondta a nővér, hogy nyugodtan megtarthatom későbbre, repüléshez pl nagyon jól jön, felajánlottak egy kórházi egyszerhasználatos bugyit, de szerintem biztos csak azért, hogy kiakadhassanak azon, hogy van sajátom is. Amikor végeztem, össze kellett pakolnom mindenemet, hogy kiskocsin hozzák utánam az őrzőbe. Minden értékről leltárt vettek, olyannyira, hogy később a nővér-nővér átvétel nyomait fel is fedeztem a pénztárcámban, mert minden teljesen össze volt keverve. Ezután Grey's Anatomy-val múlattam az időt, legyünk már stílusosak, ha már egyszer műtétre adjuk a fejünket. 11-kor, amikor már nagyon ideges voltam, megnyugtattak, hogy fogalmuk sincs, mikor jövök (korábban 11-ről volt szó), de nemsokkal később szóltak, hogy szaladjak el a mosdóba, mert utána kapom a dormicumot és azzal már nem kelhetek fel. Rettenetes mennyiséget, egy 7,5 mg-os tablettának a felét bírták adni, hát ez most nem hatott, így ügyesen végigizgultam a folyosói rodeót, amit az ágyamnak a legmagasabb állásba helyezése előzött meg (nem tudom, attól féltek, hogy leugrom és elszaladok??). Hosszas bolyongás, intenzív osztály és reanimáció feliratú táblák alatt elhaladva végre eljutottunk az előkészítőig, ahol átsegítettek egy gurulós műtőágyra és betakartak egy csomó előmelegített zöld lepedővel. Ahogy hűltem (aki már volt műtőben, tudja, milyen időjárás van arrafelé), úgy kaptam az újabb adag meleg lepedőket, frissen a gépből kivéve. Áttoltak egy másik előkészítőbe, ahol rámpakolták a szokásos kábeleket és bekötötték az infúziót. Kicsit vitázgattak, hogy jó helyen van-e ott, mert amikor nyomtak bele sóoldatot, nagyon fájt és fel is púposodott, de aztán szépen viszaállt, vagyis jó helyre volt kötve, csak vékony volt a vénám és a fala is. Kaptam rá lidokaint, hogy ne fájjon majd, amikor az altatót adják. Ezután egy templom-méretű maszkot nyomtak az arcomra, amivel az lett volna a cél, hogy telepumpáljanak oxigénnel, mielőtt elaltatnak. A szemembe jutott is bőven oxigén, de szerintem a fülembe is, én nem tudom, kire méretezték azt a maszkot... Amikor már az összes szempillám kellően oxigenizálódott, szóltak, hogy most jön az altató és olyan érzés lesz, mint az apero és milyen jó az apero, meg milyen szép, ahogy a buborékok ugrálnak benne... A műtőt belülről egyáltalán nem láttam, ezt én egy nagyon humánus eljárásnak tartom.
A következő, amire emlékszem, hogy pontosan két órával később húzzák ki a lélegeztető csövet a torkomból, nekem meg fáj a térdem és kérdezgetem, hogy már túl is vagyok-e rajta. Ezután megint snitt, újabb 2 óra az őrzőben, az első óra a túlméretezett oxigénmaszkkal. Felhívták Gábort, úgyhogy mostmár mindenki nyugodt volt. Ugyanolyan telefonjuk volt, mint nekünk itthon. Adtak inni is, ilyen take away-es pohárból, ügyesen felém irányítva a szívószálat. Felrémlett, amikor 2011-ben az intenzíven letettek mellém az éjjeliszekrényre egy pohár cukros teát, amiben szívószál gyanánt egy levágott, többszörösen magába pöndörödő infúziós csődarab volt, én pedig a 15 cm-es hasi vágásommal és két használhatatlan karral oldjam meg, ahogy tudom...
Félkómában gyorsan elröppent a 2 óra megfigyelés és 4 után pár perccel indult a rodeo a szobába, ahol szerintem megint aludtam egy csomót, mert nagyon gyorsan este lett. Akkor, még mielőtt Gábor bejött, szemrevételeztem a lábam. A combom közepétől a lábujjaim hegyéig vastagon be volt betadinozva és térdtől lábujjaimig bekötözve. Hát ennyit a kompressziós harisnyámról... A másik fele persze megvolt, ott figyelt a bal lábamon. Na mindegy, könnyen jött harisnya könnyen megy el... Jött a vacsora is, azt mondták, ez ilyen kímélő kaja és lassan egyem, mégiscsak most altattak. Aha, majd' éhenpusztultam, majd biztos lassan fogok enni... Belapátoltam egy fél tányér krémlevest, egy nagy tányér zöldséges-tejszínes tésztát, egy adag salátát és még a desszertből is ettem egy kicsit. Tök jól esett, semmi bajom nem volt!
Amikor Gábor megjött, megejtettük az első talpraállást is, hát akárki akármit mond, térdműtét után lábra állni bizony nem egy nagy élmény. Jött az éjszaka, amit elég kényelmetlenül töltöttem, annak ellenére, hogy a műtét óta (másnap reggel 8-ig) folyamatosan folyt belém a fájdalomcsillapító.
Végre eljött a reggel, az orvosaim és a hazamenetel ígérete. Levágták rólam a kötést és a teljesen összefirkált, feldagadt térdem látványa fogadott. Ezek a műtőben még körberajzolták a térdkalácsomat, az azt tartó szalagot és a síp- és szárkapocscsontom tetejét. Pont úgy nézett ki a rajz, mint egy repülő kulcslyuk. Elmondták, hogy nagyon aktuális volt a műtét, a meniszkuszom 1/4- 1/3-át ki kellett venni, de nagyon jó a prognózis, a maradék kötést és tartozékait a háziorvos veheti le két hét múlva, 7-10 nap mankó, 6 hét fiziko és december közepén kontroll. Amikor Gábor jelezte, hogy jön, letoltak kerekesszékkel a kapu elé, átszálltam az autóba és irány haza. Kiadós ebéd, pihenés és szorgalmas gyógyszerszedés, ezzel telt a péntek délután és este. Addigra vált nagyjából egyértelművé, hogy vagy elrontottam a gyomrom, vagy nem bírom a Novalgint. Nem részletezem, frissen szeletelt térd, szaladgálás, ráadásul a fájdalomcsillapítót sem tudtam ezekután bevenni.
Tegnap dél óta újra hegymenetben vagyok, egyre többet mozgok, annak ellenére, hogy nem nagyon merek fájdalomcsillapítót bevenni. Ma már csirkét és kenyeret sütöttem, meg rizst főztem. Szúrom magam szorgalmasan az alvadásgátlóval, holnaptól pedig már dolgozom, persze csak itthonról.
Eközben nagymamám is átesett két nagyműtéten, ebből az egyik nem volt betervezve, jó sokat izgultunk érte, de teljesen jól van szerencsére.
Nagyon szuper dolgom van itthon, teljesen ki vagyok szolgálva, annyira jófej családom van! Tudom, hogy még tartozom az október 27-i agyászkontroll beszámolójával, le fogom írni, ígérem!

Természetesen a kórházban mindent megörökítettem, amiből a telefonom megint összerakott egy "3 days in Zurich" című élménykönyvet, ennek egy részét félig publikussá tettem, így aki kórházi ételekre, őszi tájképre és a rendkívül szexi kórházi hálóingből kilógó, összefirkált, összekent és bekötözött jobb lábamra kíváncsi, az kattintson ide.

2014. november 4., kedd

Feltöltődve

Ma reggel 4-kor, amikor megszólalt az ébresztőm, Balázs is felkelt velem együtt. Kimentünk, én elkészítettem a kávét és a kakaót, ő addig még hevert egy sort a kanapén, ezután együtt megkávéztunk, ő megreggelizett, felöltözött és Gábornak is elkészített egy szendvicset.
Néha vannak ilyen napjai, amikor nagyon jól sikerül az ébredése és szuper-együttműködő és még beszédes is. Mesélt a gyógyszerről is, hogy az volt a baj, hogy csak délig hatott. Ez azért "vicces", mert korábban egyáltalán nem akart/tudott mondani semmit arról, hogy segít-e a gyógyszer. Elmagyaráztam neki a depressziót, a dührohamokat és teljesen egyetértett abban, hogy most egyelőre semmiképp nem kap gyógyszert, később pedig, ha úgy érzi/érezzük, hogy szükség van rá, akkor megkeressük a neki legjobbat.
Az étvágya egyébként szárnyal, annyit eszik, mint egy kamasz (höhö), és ebben biztos, hogy a gyógyszer elhagyása is szerepet játszik.
Szóval ilyen jó kis reggelünk volt ma, teljesen feltöltődtem tőle, ami most jól is jön. Holnap fekszem be a kórházba a térdműtétre, pénteken már jövök is haza, drukkoljatok!

2014. november 3., hétfő

Kamasz

Ma chillis babot reggelizett. Mert azt kívánt. Nem panaszkodhatunk az étvágyára :-))

2014. október 27., hétfő

Így alázd le anyádat elegánsan

Szerdán veszekedtünk Balázzsal. A házi feladaton, mi máson :-) Elmentem hajat mosni és mire kijöttem, Gábor azzal fogadott, hogy Balázs lement a boltba, elkölteni a zsebpénzét. Fortyogtam egy sort, hogy a házija nincs kész, bezzeg chipset venni van esze, aztán olyan 20 perc elteltével már nem voltam mérges, inkább aggódtam. Nemsokkal később végre megjött a fiatalúr és elkezdett fapofával kipakolni a szatyorból... Nem tudtam, mit mondjak hirtelen, köpni-nyelni nem tudtam, ugyanis az történt, hogy Balázs bevásárolt a kedvenc ételéhez, a csillis babhoz és kedvesen megkért, hogy készítsem el neki. Olyan büszke voltam rá, annyira összepuszilgattam, a házit természetesen szintén megcsinálta és teljesen elmúlt a rosszkedve. Ez volt az első alkalom, hogy a veszekedést nem megnyerni, hanem befejezni akarta és ennek a lehető legjobb módját választotta. Nagyon elegánsan és teljesen hibátlanul csinálta :-))

2014. október 21., kedd

Restancia

Na, hát most azért nem írtam, mert az égvilágon semmi idevaló dolog nem történt. Mégis leírom röviden(?) a lényeget. Túl vagyunk két hét őszi szüneten, az első hetet Gáborral kettesben töltöttük, a másodikon pedig Balázs meglepően kiegyensúlyozott volt.
Nade az elejéről: az én kísérleti agyászom jelentkezett, hogy toljuk már el az október 6-i kiértékelést október 27-re. Szóval stay tuned!
Az őszi szünet első hetében hazalátogattam, ami nagyon-nagyon szuper volt. A fő cél egy kontroll MRI volt, ami sajnos nem azt mutatta, hogy a térdem titokban meggyógyult, hanem épp ellenkezőleg: egy kicsivel nagyobb a gond, mint hittük. Ha már ott voltam, beneveztem még a szokásos éves vizsgálatokra, nehogymár csak a térdemet vizsgálgassák.
Ezen kívül barátokkal találkozás, shoppingolás és a Segítsütis szupercsodatortám átvétele volt a program. Balázsnak igazán menő ingeket lőttem, pont jók lettek, így a jelenlegi mérete hivatalosan 13XL, a címke szerint 16, gyanítom, ez az évek száma akar lenni. Belebújt a fekete farmerba, a világoskék ingbe, rettentő elégedetten végignézett magán és azt mondta: apa, pont úgy érzem magam, mint te!

Tegnap volt az első tanítási nap, amit Balázs azzal ünnepelt, hogy elhagyta a dzsekijét. Most az összes busztársaság összes alkalmazottja az ő dzsekijét keresi. Én is stílusosan zártam a szünetet: megszületett a térdítélet, 2 hét múlva műtét. A fizikoterápiát is felfüggesztettük, majd a műtét után folytatjuk, addig csináljam az otthoni gyakorlatokat.
Gábor szegény dolgozik, mint a gép, hogy a csütörtök-pénteket kivehesse. Jön ugyanis a családja látogatóba és komoly programok vannak kilátásban. Ezek közül én csak egyben fogok részt venni, de abban olyannyira, hogy azt én is szerveztem. Jungfraujochra megyünk és egy éjszakát a közeli faluban töltünk. A vonatjegytől az éttermi foglalásig minden le van zsírozva, nagyon várom már!

Jól bezsúfolódtak a következő hetek: vendégek, agyászati kiértékelés, műtét, nyelvvizsga, utána pedig már a karácsonyi előkészületek. Azért néha megpróbálok írni.

2014. október 2., csütörtök

Gyógyszermentesen

Két hete állítottuk le Balázs gyógyszerét, mert teljesen tanácstalanok voltunk és nem volt jobb ötletünk. Azóta otthon sokkal kiegyensúlyozottabb, az iskolában pedig nincs változás. A jelekből egyértelmű, hogy ez a gyógyszer, ebben a dózisban teljesen hatástalan volt nála. Most várunk, hogy szükség van-e gyógyszerre egyáltalán és ha igen, milyenre és milyen dózisban.
Elég csúnya dolgokat gondolok magamról, amiért nem léptem ezt meg már sokkal korábban, dehát a reményhal, ugye...

2014. szeptember 21., vasárnap

EEG

És yes, időm is van és kedvem is, úgyhogy most jól megírom! 12-én voltam hivatalos az EEG-re, ami a következőképp zajlott: előszöris beleültettek egy nagyon kényelmes fotelba és választhattam filmet. Míg rámtették az összes elektródát, majdnem teljesen végignéztem a Mr Beant. Amikor az összes cucc, sapka, minden felkerült, először csukott szemmel kellett ülnöm 5 percig, ezután újabb 5 percig ugyanez nyitott szemmel, de egy pontra kellett néznem. Itt majdnem bealudtam, gondolom, ez majd látszani is fog az eredményen :-)) Ezután több tesztet kellett elvégeznem, az egyikük borzasztó volt, 20 percen át villódzó képek közül kiválasztani mindig a megfelelőt, nagyon utáltam. Ezzel a vizsgálatnak vége is volt, leszedték rólam a sapkát és próbálták a gél nagyját letörölgetni a fejemről, mégis, délután 2-ig úgy éreztem magam, mint aki egy nagyon sokszereplős és nagyon eldurvult szexpartiról szabadult, a fejem szó szerint tocsogott a zselében. Szerencsére a hajamon ez nem látszott, akkor még. De aztán a cucc megszáradt és én késztetést éreztem, hogy megpróbáljam kiszedni a hajamból. Jött is szépen, csakhogy én fekete pulcsiban voltam és kb úgy néztem ki, mintha korpatengerbe ugrottam volna. Hazaugrani nem volt időm a napközbeni egyéb elfoglaltságok miatt, délután pedig utaztunk Münchenbe. A müncheni vonaton aztán nem bírtam tovább, kimentem a mosdóba, levettem a pulcsit és a nagyon sűrű fogú hajcsattal nagyon -nagyon kifésültem a hajam. Durván nézett ki, de sikerült. Ez volt a kísérlet első szakasza, a kiértékelés és a megbeszélés október 6-án délután lesz.
Münchenben egyébként nagyon jól éreztük magunkat, de erről majd máskor :-)

2014. szeptember 18., csütörtök

EEG helyett dühroham 2.0

Tegnap le szerettem volna írni a pénteki EEG-s élményeimet, ehelyett a tegnapelőtti dühroham után próbáltam összekaparni magam.
Sajnos a kedd egy hülye nap, mert este fél8-ig Schweizerdeutsch tanfolyam van. Balázs ezt eddig nem viselte nehezen, sőt, élvezte ezeket a szabad délutánokat. Most viszont, vagy az új iskola, vagy valami más miatt nem igazán sülnek el jól a keddi esték. Tegnapelőtt az történt, hogy már amikor hazaértünk, látszott, hogy a délutánját a laptop előtt töltötte. Meg volt kergülve, hülye hangokat adott ki. Aztán amikor megtudta, hogy aznapra már nem kap wifit, teljesen bepörgött. A csúcs az volt, amikor kiderült, hOgy hazudott és egyáltalán nem ebédelt (kedd egy olyan nap, amikor délben vége a sulinak és nem kapnak bent ebédet). Először azt mondta, hogy abból evett, amit megbeszéltünk. Gyanús volt, hogy nem volt tányér elöl. Üvöltve közölte, hogy a mosogatógépbe tette, persze ott sem volt mélytányér. Elővettem a hűtőből az edényt, egy falat nem hiányzott belőle. Ekkor már lila volt Balázs feje és magából kikelve ordította, hogy virslit ebédelt. Csakhogy abból sem hiányzott. Kitalálta, hogy lement a boltba hamburgert venni. Kérdeztük, mivel fizetett, mert az ilyen kisebb bevásárlásokra eltett pénz érintetlen volt. Előállt azzal, hogy az egyik kincsesládájában valahogy talált egy huszast. Aztán amikor rájött, hogy teljesen belegabalyodott a hazugságaiba, kitört a parasztgyalázat. Ekkor már sajnos Gábor is idegesebb volt a kelleténél és abból, ahogy fogta Balázst (muszáj ilyenkor lefogni, így is majdnem arcon rúgott), nekem egyértelműen úgy tűnt, hogy komoly kárt tud tenni benne akaratán kívül. Balázs ugyanis nem nézi ilyenkor, hogy neki - vagy bárki másnak - baja esik-e, ő szabadulni akar mindenáron és sajnos előfordult már, hogy egész komoly zúzódások lettek rajta, amik egyszerűen abból adódtak, hogy ő el akart menni, Gábor pedig nem engedte. Száz szónak is egy a vége, közbeavatkoztam és szétszedtem őket, ami Balázsnál csak olaj volt a tűzre, mert ezt úgy értelmezte, hogy az ő oldalán állok. Itt teljesen elszabadult a pokol, úgyhogy az következett, hogy ruhástul beállítottuk a zuhany alá és langyos vízzel finoman, óvatosan lezuhanyoztuk. Először úgy tűnt, végre elengedi magát, mert elkezdett zokogni, de nem sikerült, tovább dühöngött. Folyamatosan ment az üvöltve sértegetés, a "dögölj meg, te dagadt disznó" volt a legfinomabb. Vittem neki egy pohár vizet, hogy igya meg, de Gáborra löttyintette és dobta vele a poharat is. Ezután Gábor összepakolta a laptopját és a tabletjét, én pedig levetettem vele a vizes ruháit. Ő kiült a wc-re és csak sírt keservesen. Ezután jött, hogy miért vannak neki ilyen szülei, bárcsak inkább meghalna, hogy ne kelljen velünk élnie, meg is fogja ölni magát és akkor mi is örülhetünk végre.
Nem volt kérdés ezután, hogy éjszaka velünk alszik, ragaszkodtunk hozzá. Először sírt, hogy hagyjuk már békén és egykünket sem akarja látni, ezért nem is fordult oldalra, hanem hanyatt feküdt. Próbáltam néha a karját megsimizni, de szó szerint rámmordult és elhúzódott. A negyedik próbálkozásnál aztán nem reagált, gondoltam, elaludt. De nem, pár perccel később megfogta a kezem és a vállához húzta. Én úgy, de úgy megkönnyebbültem! Kicsit később bátorítólag megpaskolta a kezemet, barátságosan rászuszogott és elaludt. Gábor csak ekkor merte megfogni a kezét.
Tegnap hajnalban minden vágó- és szúróeszközt eltettem, valahogy nagyon-nagyon féltem. De szerencsére alaptalan volt az aggodalmam, Balázs szinte nem is emlékezett arra, ami történt. Az egyetlen dolog, ami ilyenkor nem engedi elfelejteni a történteket, az a hihetetlen nyugalom és túláradó szeretet, ami dühroham után Balázst megszállja. És persze, amikor észreveszi, mit tett. Mert a karmolásokat nem lehet eltüntetni. Ezekből most Gábornak jutott, mindkét keze összes ujjára, plusz a csuklóira.
A suliból jött beírás, hogy nem volt kész a házija, dehát ezeknek a szerencsétleneknek fogalmuk sincs róla, hogy épp a túlélésért harcoltunk házi helyett.
A gyógyszerszedést a depresszió és a nemevés miatt bizonytalan ideig szüneteltetjük, az orvossal beszélünk és - kösz Judit a tanácsot - újra felvesszük a kapcsolatot az pszichológussal, aki télen vizsgálta Balázst.

2014. szeptember 16., kedd

Dühroham

Le vagyok maradva, így a teljes elmúlt hét összes történésével adós vagyok. Márpedig történés volt bőven. Balázs egy akkora dührohammal nyitotta a hetet, amekkorát évek óta nem láttunk. Előszöris, egy teljesen félreértelmezett mondatom nyomán hozzám vágta a manikür-készletemet, de teljes erejéből, és elég jól el is talált vele. Pechére Gábor pont mögötte állt, így a szobát már nem önszántából hagyta el. Az utolsó dühroham óta Balázs hízott vagy 5 kilót és Gábornak komoly nehézséget okozott őt lefogni. Így esett, hogy Balázs a földön hanyattfekve, lábával az ágyon maga mellé nyúlt, felemelte a 10-15 kg-os görgős széket és kész lett volna az apjához vágni. Erre persze nem került sor, és egész gyorsan és jól kijött a dologból, de egész este dúlt-fúlt, feszült volt.

2014. szeptember 8., hétfő

Új képek

Most is csak képes beszámolóra futja, de szerencsére a történések nem is indokolnak sokkal többet :-)
Még augusztusban, anyukámmal elmentünk megnézni a svájci Alpok egyik legszebb helyét. Jungfraujochra készültünk, de miután délben bírtunk elindulni, kénytelenek voltunk Kleine Scheideggel beérni:


Nagyon jól éreztük magunkat, elég hangulatos volt a hó augusztusban, sőt, megint voltunk olyan szerencsések, hogy láttunk lavinát :-)
Szombaton töltögettem fel a képeket és kitoltam az albumot a tévére. Nézegettük Google Maps-en nagyban Jungfraujoch-ot, ahogy a műholdfelvételen jól láthatóan menetelnek az emberek a többszáz méter mély gleccserhasadékoktól néhánytíz méternyire és úgy döntöttünk, hogy ezt nekünk asap látnunk kell. Kész szerencse, hogy az idei év nagy idegenforgalmi fellendülést hozott és szinte minden hónapra jutott és jutni fog egy-egy kedves látogató, így ezt az élményt is lesz kivel megosztanunk.
Vasárnap egy hirtelen jött ötlet nyomán ellátogattunk megint a Juckerfarmra, ezúttal kettesben, Balázs pihenni akart. Ősz van, így a téma a tök volt, megint nagyon élveztük, főleg, hogy gyönyörűséges volt az idő:



A következő pár hét nagyon tele lesz, beindult a fizikoterápiám (nem, nem szeretnék írni róla, most is gyógyszeres befolyásalatt állok :-)) ), beindult a kísérlet, beindult két nyelvtanfolyam, el leszek foglalva rendesen.
NEM mellesleg Balázs írt egy hatos angol szódogát. Nagyon durván nyomja az angolt, kicsit nagyobb arccala kelleténél, de végre van nemcsak sikere, de sikerélménye is. Legyen is nagy az arca, minden oka megvan rá, hogy büszke legyen magára! Aki kételkedik ebben, jöjjön és csinálja utána! :-p

2014. szeptember 5., péntek

Agyturkász

Ma volt a felnőtt ADHD kísérlet első megbeszélése. 9-től 11-ig folyamatosan interjúztunk, teszteltünk és beszélgettünk. Emlékeztek Balázsra név szerint :-)) A tesztek közt volt IQ teszt, vizuális figyelem teszt, emlékezős teszt, meg volt egy, amivel szerintem azt akarták nézni, hogy mennyire könnyen ..szom fel az agyam. 10 percen át kellett tök monoton dolgokra klikkelgetni, persze nem volt mindegy, hogy mikor és mire.
Jövő pénteken lesz a második szeánsz, EEG-vel :-)

2014. szeptember 2., kedd

Step by step

Egy lépéssel közelebb a diagnózishoz... Ma kitöltöttem úgy kb negyvenkétezer kérdőívet, pénteken pedig megyek a felnőtt ADHD kísérlet első megbeszélésére.

2014. augusztus 31., vasárnap

Teljesen esélytelen...

...hogy belátható időn belül épkézláb nyaralási beszámoló szülessen, ezért beillesztem ide a slideshow-kat, kattintásra nyílnak az albumok új ablakban. Elnézést a tökölésért.

Nizza

Monaco

Saint-Tropes

Menton

Cannes

Delfinnézés

A verdon folyó völgye

Egy külön album az ételekről az én kedvemért

Egy külön album az autókról Balázs kedvéért

2014. augusztus 29., péntek

Szülői értekezlet

Szerdán sor került az első középiskolai szülői értekezletre. Kiderült, hogy Balázs nem túlzott a tanárok életkorára vonatkozó vicceskedő megjegyzéseivel; nagyon fiatalok mindannyian. Ez egyáltalán nem baj, csak nagyon megdöbbentünk. A szülői elég lazán és jó hangulatban zajlott, bemutatkoztak a tanárok, meséltek a területükről, ezután osztályokra oszlott a csapat és ment mindenki a "saját" osztályfőnökével. Itt inkább osztályspecifikus dolgokról volt szó, szabályok, eventek, stb.
Jó érzéssel jöttünk el, a többit pedig majd meglátjuk :-)

2014. augusztus 24., vasárnap

Tádááám

Már majdnem végeztem a fényképek kiválogatásával, ami azt jelenti, hogy talán még idén kész is lesz a beszámoló. Addig is muszáj megosztanom az örömömet!
Talán írtam, de lehet, hogy nem, hogy egy hete elkezdtem a gyógytornát, na nem mintha az orvos javasolta volna, őszerinte tökjó az, hogy egyszer majd megműtenek (még mindig semmi életjel a klinikáról), addig pedig éljem túl a hétköznapokat valahogy. Anyukám mondta, hogy ne legyek már hülye, hát neki az utolsó műtétje után szinte azonnal elkezdték a gyógytornát és ennek köszönheti, hogy egyáltalán valamennyire mozog a bokája. Lényeg a lényeg, elkezdtem kútfőből tornáztatni, elsősorban a hajlítást próbáltam erőltetni, amennyire a józan ész engedte. Nemigen akart javulni, bár nagyon igyekeztem, a munkahelyemen egésznap hajlítgattam, ameddig ment. Esténként hatalmasra dagadt térddel bicegtem haza és sírdogáltam, hogy én már örökre így maradok, pedig mennyi szép szoknyát vettem a nyáron. Csütörtök éjszaka, 7 hét óta először, végre megint az oldalamon aludtam, méghozzá kényelmesen. Péntekre egy nagyon pici javulást éreztem, a jobb csípőm kitekerésével már tudtam felfelé lépcsőzni, ez kb 30 fokos (vagy ha úg ytetszik, 150, attól függ, honnan nézzük) hajlítást jelent. Aznap este megint oldaltfekve aludtam el és tegnap reggel, 13 óra alvás után arra ébredtem, hogy a lábam be van hajlítva. Nem akartam elhinni, kinyújtottam, behajlítottam. Tényleg ment. Kiültem az ágy szélére, behajlítottam. Ment. Amit éreztem, arra nemigen vannak szavak, még Gábor és Balázs is meghatódtak.
A tegnapi napom azzal telt, hogy újratanultam, hogy kell rendesen járni, mára már csak kicsit látszik, hogy sántítok (azért koncentrálni kell). 90 fokig hajlik a térdem, ahonnan még messze van a cél, de a mindennapi élethez ez már bőven elég. Az orvos feltételezésével (a leszakadt meniszkuszdarab beakadt az ízületbe) ellentétben én arra gyanakszom, hogy az első pár nap erős bevérzése és a térdem kímélése együtt oda vezetett, hogy a szalagok és a térdkalácsom egyszerűen letapadtak és rögzültek abban a kímélős helyzetben (jellemző érzés volt a múltheti tornáztatásnál, hogy ahogy próbáltam hajlítani a lábam, éreztem, hogy a szalag nem mozog szabadon a térdkalácsom fölött, hanem húzza magával felfelé) és ez a letapadás most a tornáztatás hatására feloldódott. Azért nem gondolom, hogy beakadt a térdem, mert ugyan dagadt is és fájt is, a beakadt térd állítólag olyan fájdalommal jár, amivel az ember nem sétálgat heteket, de órákat sem. Persze, magas a fájdalomküszöböm, de nem ennyire :-)) Az mondjuk elgondolkodtató, hogy tegnap óta egyáltalán nem dagad a térdem.
Na, hát egyelőre ennyit rólam és a meniszkuszomról, most pedig felkelek és járok, talán azt is megnézem, hogy megy a lefelé lépcsőzés, bár attól félek egy kicsit.

2014. augusztus 19., kedd

Zanzásított útibeszámoló

Tényleg nem járja, hogy így elhanyagolom ezt a jó kis blogot! Gyorsan összeszedem az elmúlt 3 hetet, aztán lesz majd egy részletes beszámoló is az utazós blogban, sok-sok képpel.

Ahogy már korábban írtam, Nizza volt az úticél, pontosabban Dél-Franciaország. A hely gyönyörű, komolyan nincsenek rá szavak, a két hét alatt csoda, hogy nem kaptam tengeriherkentyű-mérgezést, annyi kagylót-rákot-polipot ettem, a tenger langyos, és rengeteg ember van. Mindig és mindenhol. Zavaróan sok. Apropo, emberek: franciául beszélnek, de mentalitásban olaszok. A vendégek nemigen érdeklik őket, udvariasak és korrektek, de nem túl kedvesek. Siralmas, hogy mennyire nem beszélnek angolul sem éttermekben, sem szállodákban. Bezzeg oroszul!
A programokról, kicsit részletesebben: az első helyszín Monaco volt, ez a gyönyörű, tengerparti dombra épült miniállam, rendes herceggel, aki a kastélyában lakik. Monte Carlo és a kaszinó elképesztő, a környéken levő autókat és boltokat inkább nem is említem ;-) A Monacoi Nagydíj ugye Monaco utcáin zajlik, az úttesten vannak is erre utaló nyomok és az aszfalt is meglehetősen sima (sírnának is a Lamborghini-tulajdonosok, ha nem így lenne). Kiderült az is, hogy kaszinóba már csak a lúzerek járnak autóval; aki számít, az helikopterrel teszi meg a jachtkikötő-kaszinó távot. Az oceanográfiai múzeumban rengeteg időt töltöttünk, lenyűgöző gyűjteményt rakott össze az egykori elmeháborodott herceg, aki többet foglalkozott a tenger dolgaival, mint a saját népével.
Másodikként Saint-Tropezt néztük meg, ez kicsit csalódás volt, mármint gyönyörű, meg sok a jacht, elmentünk sétahajókázni is, de kb ennyi. Azért jó volt. Aznap el akartunk menni Hyéres-be is, de Balázs rosszul lett az autóban, úgyhogy inkább visszamentünk Nizzába.
A következő helyszín Menton volt, egy helyes kis település a francia-olasz határon. Mint kiderült, a botanikus kertjei kedden zárva vannak (tipp, hogy melyik nap jártunk ott?), ezen kívül pedig mindössze egy hatalmas tengerparti sétánnyal és egy kikötővel rendelkezik, és persze leírhatatlan tömeggel, de ez mindegyik városról elmondható.
Másnap Cannes-ba mentünk, Antibes is be volt tervezve, de gondoltunk egyet és hajóval mentünk, így csak Cannes fért bele. Hát itt én nagyon durván shoppingoltam és állati jól esett, meg kell, hogy mondjam :-)) A színház a vörös szőnyeggel pont akkora hatással volt rám, mint a Kínai Színház Hollywoodban 15 éve... Lefényképeztem, ne mondja már senki, hogy még ennyit se, de nem hagyott bennem különösebben mély nyomot. Itt elég erőteljesen érezhető volt a gazdagság, a boltok egy dolog, de a bennük lévő tömeg, az emberek viselkedése, az autók, a jachtok... Balázs nagyon élt :-))
Ami ezután jött, amiatt akkor is megérte volna elutazni Franciaországig, ha semmi mást nem látunk. Elmentünk a Verdon folyó völgyéhez, ami nem is völgy, hanem egy csodálatos kanyon, érdemes utánanézni, Gorge du Verdon névre hallgat. Álomszép hely, egésznapos program, de bőven megéri. Balázst teljesen elvarázsolta a hely, mi is csak pislogtunk, mert ilyet nem mindennap lát az ember. A kanyon végén egy valószínűtlenül kék tó várja a kitartó turistát.
Az utolsó kötött programunk egy hajóút volt a szomszéd településről, delfineket néztünk, nagyon szuper volt, de az utasok fele párszor kidobta a taccsot, ami kicsit beárnyékolta a mi szórakozásunkat is.
A köztes napokon medencéztünk, strandoltunk, mászkáltunk az óvárosban, sőt, egyszer egy csúszdaparkba is elmentünk, ami egy igazi béna lehúzós hely volt, de Balázs nagyon szerette volna. Szegény, jó nagyot csalódott...
Ahogy azt már egy rövid posztban leírtam, meglehetősen hisztis volt a fiatalember, ez sajnos egy visszatérő és többé-kevésbé meghatározó eleme volt a nyaralásunknak. Amikor nem hisztizett és nem a vízben lubickolt, akkor kedvenc új hobbijának, az autós rosszullétnek hódolt.

A hazautazásunk napján érkezett anyukám is, a szabadság maradék napjait négyesben töltöttük. Volt vásárlás és bútorszerelés, szusizás, mégtöbb szusizás, apró bevásárlások és az utolsó nap még a hegyekbe is felmentünk, hogy lássunk már egy kis havat is.
Azóta elkezdődött a középiskola, a munka, anyukám lassan hazaér tőlünk, úgyhogy lassan visszarázódunk a normál menetbe. Sajnos a térdem semmivel sem lett jobb, úgyhogy a meg kell műteni. A doki azt mondta, nincs értelme már tovább várni, fáj, dagad, lila és nem működik rendesen. Időpontot majd kapok valamikor. Addig én ilyen gerilla-akció keretében tornáztatni fogom, mert az elmúlt 6 hét kímélő életmódja miatt a szalagok meg az izmok teljesen letapadtak és már egyáltalán nem tudom behajlítani a lábam.

2014. augusztus 15., péntek

Bizalom

A két héten át tartó masszív medencézés/tengerezés folyományaként Balázsnak begyulladt a hallójárata. Szegény nagyon szenved, akinek volt ilyenje, az tudja, mennyire fájdalmas dolog ez. Valahogy olyan megható az a bizalom, ahogy odabújik hozzánk és kérdezi, hogy melyik oldalára feküdjön, hogy kevésbé fájjon és amit tanácsolunk, azt csinálja.
Akármilyen nyegle kamasz, amikor baj van, hozzánk jön tanácsért és ez olyan jó.
Írok ám majd az útról is, ígérem :-)

2014. augusztus 9., szombat

Megáll az ész

Áll Nizza közepén és sír, hogy neki Franciaországban kell elvesztegetnie két hetet, amikor ezt az időt otthon is tölthetné és bárcsak meghalna és akkor örökre szabadságon lehetne.
Az, hogy egy hét múlva új iskolában kezd, MA esett le neki. Nem ebben a világban él :-((((

2014. augusztus 1., péntek

Az élet dolgai

- Anya, hogyan lehetséges az, hogy a kisbabáknak ennyire pici ujjuk van? Hát kisebb, mint az én körmöm! Voltam én valaha ilyen pici?
- Mi az, hogy! Amikor először láttunk az ultrahangon, 5 mm voltál.
- 5 mm??? Anya, de az normális, hogy egy baba ennyire pici?
- Persze, de ez hagyján, még a szívedet is láttuk dobogni!
- Na nee, az nem lehet!!!

Ez a beszélgetés egy közepesen nagy hiszti után zajlott, ahol kicsit sírt is, ilyenkor utána mindig iszonyú aranyosan beszédes.

2014. július 18., péntek

Így ér véget

Egy hete, hogy Balázs utoljára betette a lábát az iskolájába. Akárhogy lazázzuk, egy korszaknak a vége ez, de nagyon boldog korszaknak a nagyon boldog vége. Csütörtökön volt az osztálybúcsúztató, amit szinte teljes egészében a gyerekek vezényeltek le, bemutatták az osztálykiránduláson készült filmet és fényképeket, és olyan nagyon jó érzés volt látni, hogy Balázs mindenhol ott vigyorgott, nagyon ügyesen beilleszkedett és nemcsak befogadták, de megszerették. A tanároktól is nagyon szépen elbúcsúztak, az osztályfőnöknek énekeltek is egy nagyon kedveset. Mindenki körülállta a zongorát, ami egy kanapé mellett volt, Balázs felállt a kanapéra és megállás nélkül ugrált, így tudott csak a dalra figyelni :-) Aznap este megkapta a ballagási ajándékát, egy új mobiltelefont, egy komolyabbat. Igaz, ő iPhone-t akart, mert minden osztálytársának az van, de azt hiszem, nem volt elégedetlen így sem. Pénteken megengedtük, hogy bevigye és tudjátok, mit csinált? Mindenkivel lőtt egy-egy szelfit és mindenkit felvett WhatsApp kontaktnak. Volt még a suliban, szülők "kizárásával" is egy ballagás-féle, ez hagyomány, valami olyasmi a lényege, hogy az ötödikesek egyesével kidobják a hatodikosokat egy jelképes ablakon, miközben rejtélyes módon mindenki tetőtől talpig csurom vizes lesz. Hát kidobták a gyerekemet. Állítom, nem ugyanaz a gyerek, aki két éve volt. Iszonyú sokat fejlődött érzelmileg az elmúlt 2-3 hónapban, nagyon közel került az osztálytársaihoz, némelyik már igazi barát és többen is mondták neki, hogy hiányozni fog. Ez persze komolytalannak hangzik, mert két utcányira laknak egymástól, de itt Svájcban egy-egy barátság a közös érdekeltség - iskola, edzés, stb - megszűnésével megszakad. Szóval nem hidegek a svájciak, de amint nincs több dolgunk egymással, vége van a kapcsolatnak. Pénteken úgy jött haza délben Balázs, hogy ebéd közben megállás nélkül az - akkor már volt - osztálytársaival csetelt, akik kitalálták, hogy visszamennek a suliba lógni egy kicsit. Balázs sajnos nem tudott csatlakozni, mert este repült Budapestre és azóta unoka-üzemmódban van. Még egy hétig ott lesz és én fogom visszahozni, vonattal méghozzá, mert imádja a hálókocsis vonatokat (én meg utálom a repülést).
Nagyon komolyan nyomja a multimédiát, tolja át magáról a szelfiket, macskákat videóz, kutyákat ugattat bele a mikrofonba, megtesz mindent, hogy bearanyozza a munkanapjaimat :-) Amiket egyébként itthon töltök, mert éppen ma két hete sikeresen fejreálltam a bicajjal és - egyéb apró dolgok mellett - a jobb térdemet végérvényesen tönkre tettem. Most várunk és imádkozunk, hogy ne kelljen műteni, egy hónap haladékot kaptam, akkor kiderül, hogy kell-e. Addig még egy kéthetes nyaralást is lenyomunk és mi nem az AI, láblógatós nyaralásokat preferáljuk, hát ez idén egy külön kihívás lesz. Utána még egy kis nagyizás jön, aztán kezdődik az új tanév, a középiskola. Egy új korszak.

2014. július 9., szerda

Húsz év múlva - szülinapi különkiadás ;-)

Figyelem! Ez egy ilyen önajnározós poszt lesz, szóval aki Balázs miatt olvassa a blogot, az most ugorjon, ígérem, holnap róla írok ;-)

Nagyon sok fontos dolog történt húsz éve. Már év eleje óta egyfajta nosztalgikus hangulatban vagyok, minden dátumra emlékszem, mindegyik kedves nekem. Sajnos, ahogy az idei év kinéz, húsz év múlva is lesz miről megemlékeznem, persze kevesebb nosztalgiával...
Nade most a vidám dolgokról! Hogy csak a legfontosabbakat írjam, február elején volt pl a szalagavatóm. Pár nappal előtte ismerkedtem meg valakivel, aki később az első nagy szerelemnek bizonyult. Miközben feltűzték a szalagokat, a Húsz év múlva című dal szólt. Olyan távolinak tűnt akkor, most pedig mintha tegnap lett volna! A külsőmet kivéve, az egy kicsit más volt akkor :-))
"1990-1994"

A kánkán. Nem szelfiztem, hanem rózsát dobtam :-)

Áprilisban már megkaptam az értesítést, hogy fel vagyok véve a főiskolára. Májusban jött az érettségi és a ballagás. Egyszerűen hihetetlen, hogy húsz éve érettségiztem! A mai napig emlékszem a tételekre és a feladatok legtöbbjére.

Rég volt

A ballagás után indult az eszeveszett tanulás a szóbelire, mert valamiért az volt a mániám, hogy meg fogok bukni. Napi két edzésem volt, az első 9-től, a második 3-tól. Reggel 4-kor keltem, 8-ig tanultam, napközben edzettem, este 8-kor pedig kidőltem. Megérte az egyhónapos tortúra, minden nagyon jól sikerült és oroszból meglett a felsőfokú!
A szóbeli érettségiről rohantam Pesterzsébetre a buszhoz és indultunk Szegedre a nemzetközi versenyre. Emlékszem az ellenfelekre, németek, volt jugoszlávok, akkorák voltak, mint egy szekrény, a bicepszük egy-egy rostja vastagabb volt a combomnál. Aztán simán második lettem. Négypárban nyertünk, de azt el is várták tőlünk. Ezután már a bajnokság jött. Most mit ragozzam, megnyertem, na. Nem is kicsit :-)) Napra pontosan húsz éve, a 19. szülinapomra ezzel leptem meg magam:


Bizony, ez a sokminden mind-mind a szülinapom előtt történt, az év második felében már nem volt semmi különös. Ez volt életem egyik legjobb éve, mégis most, húsz évvel később sokkal boldogabbnak érzem magam. És furcsa, de sokkal jobban esik visszagondolni arra az időre, mint anno megélni. Visszamenni pedig semmiképp sem szeretnék. Bár a hajam mennyivel szebb volt :-))

2014. június 29., vasárnap

Para

Tegnap kaptunk egy hivatalos levelet a Gemeinde-tól (önkormányzat), a levél alján Balázs osztályfőnökének az aláírásával. Semmi rosszra nem gondoltunk, amíg el nem kezdtük olvasni. Kiderült, hogy Balázs egyike volt azoknak a gyerekeknek, akik az interlakeni kirándulás éjszakáján, többszöri figyelmeztetés ellenére súlyosan zavarták a többi vendég nyugalmát. Ezért kötelező közösségi munkára meg kell jelennie az iskolában különböző időpontokban.
Persze kikérdeztük Balázst, de állította: nem tudja, hogy miről van szó. Nem csináltunk nagy ügyet a dologból, az volt a terv, hogy kedden úgyis Besuchsmorgen lesz, majd megkérdezzük Frau F-tól. Este a Forellenfesten persze összefutottunk Balázs néhány osztálytársával, akik hogy, hogy nem, szintén kaptak levelet. Az egyik anyuka szintén önkéntes segítő volt és jó alaposan kitárgyaltuk a témát. Az ő gyereke mindent elmondott neki és kiderült, hogy a lakótárs nyugalma volt a legkisebb probléma. Az történt, hogy éjszaka négy lány átment a négy fiúhoz és ott buliztak, amíg a másodofő (Frau R) rájuk nem rontott és ki nem osztotta őket úgy, hogy a lányok mind sírógörcsöt kaptak. Frau R először azt találta ki, hogy ezek a gyerekek a teljes szállásköltséget maguk fogják kifizetni, aztán rájött, hogy ez igazából a szülőkkel lenne kitolás, ezért inkább végezzenek "közmunkát" büntetésből. Ezután pedig a levelet úgy adta fel, hogy átmenjen minden hivatalos szerven és mindenki másolatot kapjon belőle. Szép belépő a középiskolába.
Balázs, amikor elmeséltük neki, hogy mit hallottunk, teljesen kiakadt, mert ő tényleg ott volt, de ő egyfolytában csak aludni akart és tényleg csak rosszkor volt rossz helyen. Ezt egyébként a másik hét gyerek is egybehangzóan állította Frau R-nek. Nekem egyébként a büntetéssel semmi bajom, az erősen kérdéses, hogy ennek az ügynek tényleg át kellett-e mennie a hivatalos szerveken. Balázsnak próbáltam elmagyarázni, hogy ez igazából buli és nem baj ám az, hogy a keménymaghoz tartozik és ilyenkor van a kollektív felelősségvállalás, de ő szegény totál nem értette, hogy miért kap büntetést, amikor semmi rosszat nem csinált, ő csak aludni akart (ehhez Gábor csendben csak annyit fűzött hozzá, hogy annak azért oka volt, hogy négy lány ment át hozzájuk... :-) ). Nagyon nagy az igazságérzete és nem tudja, csak betű szerint értelmezni a szabályokat, ezért most jó nagyot csalódott abban, amit idáig tanult az erkölcsről, meg is jegyezte, hogy remélhetőleg ma rossz idő lesz és akkor egész nap kint marad az erkélyen, hogy megbetegedjen. Nem kellett máig várni, nemsokkal a beszélgetés után jó nagy vihar kerekedett, ő pedig élvezettel szelte az esőt egy szál pólóban. Ehhez képest mára az én torkom fájdult meg :-)
A fesztivál egyébként szuper volt, Gáborral mindketten önkéntes segítők voltunk és mivel kértük, hogy olyan helyre tegyenek minket, ahol nem kell a sviccerdüccsöt érteni és beszélni, először üveget válogattunk, aztán asztalt pakoltunk. Balázs örömmel segített és a buli végére már elhitte, hogy tök jó befejezése az általános iskolának, ha az osztály legkeményebb keménymagja együtt végez egy kis munkát a köz érdekében és ezt úgy kell felfogni, mint egy újabb bulit, amin csak ők vesznek részt.



2014. június 28., szombat

Finish

Két hét - ennyi van hátra Balázs általános iskolai pályafutásából. Meg vagyok hatva, mint mindig, amikor ránézek vagy belegondolok, hogy mekkora utat tett meg az elmúlt pár évben és milyen természetességgel vett olyan akadályokat, amik elől felnőtt, ép emberek megfutamodnak. Tegnap megint egy osztálykirándulásról jött haza, amikor felhívtam és simán beszólt a többieknek, hogy halkuljanak már le, mert nem hallja az anyukáját. Még mindig iszonyú fura hallani, hogy folyékonyan beszél németül. Sosem fogom megszokni, azt hiszem. Tudom, hogy sokszor leírtam már ezt, de azt akarom, hogy mindenkiben tudatosuljon, hogy amit Balázs itt véghez vitt/visz, az egy hőstett és mi elmondhatatlanul büszkék vagyunk rá. Akkor is, amikor veszekszünk vele, amikor elvesszük a wifijét, mert már vibrál a feje, és akkor is, amikor azon értetlenkedünk, hogy hatodik osztályban még mindig megy a küzdelem a szorzótáblával és a tizesátlépéssel. Ilyenkor pláne, mert szerencsére szinte kizárólag csak ilyenkor szembesülünk vele, hogy az ő teljesítményét nem mérhetjük össze a korosztályi elvárásokkal.
Ami az integrációnkat illeti, az is a finishbe érkezett. Még tavaly nyáron jelentkeztünk önkéntes segítőnek a helyi mindentszervező klubban, így jutottunk el odáig, hogy a mai pisztrángfesztiválon dolgozni fogunk. Ezt azzal köszönték meg - többek között -, hogy tegnapra szerveztek egy nagy tóparti partit sörrel, borral, spagettivel és gyümölcssalátával. Az első 2 percben kicsit tanácstalanul álldogáltunk, aztán elkezdtek velünk beszélgetni, ezután pedig valahogy mindig tele volt a poharunk borral, akármennyit ittunk. Na, túlzásba azért nem vittük, de a hangulat nagyon jó volt és mindenki agyondicsért minket, hogy mennyire jófejség, hogy ilyen bevállalósak vagyunk és jelentkeztünk. A dolog jó eséllyel a házon belüli reputációnkat is megdobja (nem mintha számítana, egyrészt nincs velünk baj, másrészt annyira nem foglalkoznak egymással a lakók, hogy hihetetlen), mert az egyik lakótárssal is összefutottunk és ő is az egekbe magasztalt minket. Hihetetlen volt, hogy a sok hideg svájci összegyűlik egy sátorban és hirtelen német sörfesztiválozókká alakulnak; igazi emberek voltak, akikkel mindenféléről lehet beszélni és akik kíváncsiak az emberre. Jó volt, na :-)
Anyukám is finishel, ma engedik haza az - remélhetőleg - utolsó műtétjéről. Még egy-két hét és olyan lesz, mint új korában :-)

2014. június 21., szombat

Megint eltelt egy hónap

Tessék, már megint egy hónapja nem írtam, pedig tényleg annyira akartam! Valahol az osztálykirándulás előtt írtam utoljára, azt hiszem. Május 19. és 23. között 4 csodálatos napot töltött el az osztály egy gyönyörűszép helyen, Balázs nagyon élvezte, mint minden tábort, kirándulást és egyéb kötetlen programot az osztállyal. Látták a Jungfraut is, meg Interlaken környékét, hajóztak, kirándultak, éjszaka harcoltak. 23-án úgy intéztem a napomat, hogy Zürichben véletlenül pont összefutottunk (amúgy a pfäffikoni állomáson lett volna a találkozó, szóval mindenképp egy vonattal mentünk volna) és Balázs is és az osztálytársai is nagyon örültek nekem. Kaptam megint köszönőlevelet a finom kalácsokért, Balázs pedig döbbenten vette tudomásul, hogy azokat én sütöttem, merthogy nagyon finomak voltak (akkor sem sértődöm meg, akkor is bóknak tekintem).
A következő hétvégét Luzernben töltöttük egy szuper hangulatú hajókázással a Vierwaldstättersee-n és két év után újra megcsodáltuk a Pilatust. Még mindig gyönyörű, ráadásul most az idő is tiszta volt és a kilátóból egész a Sursee-ig elláttunk.
Rákövetkező hétvégén az Oeschinensee-nél jártunk, amit sosem láttunk volna, ha anyukám a Facebook-on nem oszt meg egy fényképet a tóról. Igen, így kell megtudnunk, hogy milyen gyönyörű helyek vannak Svájcban. A tó fent van a hegyekben, leírhatatlanul szép környezetben, havas hegycsúcsok, a vékonyodó hócsíkok kisebb-nagyobb vízesésekben végződnek, a kövek közül források törnek elő, és a tó, istenem, a tó, hát az maga a csoda. Ilyen színű víz nincs is! Három lavinát is láttunk, persze nem veszélyeseket, de iszonyú dübörgéssel indult meg a nagy hótömeg. Lefelé jövet már nem működött a felvonó, így gyalog tettük meg a kb egyórás utat. Eléggé aggódtam, hogy Balázs hogy fogja viselni, de elmondhatatlanul élvezte. leguggolt a kristálytiszta hegyipatak mellé és a tenyeréből itta a kb 4-5 fokos vizet. A vízesésekkel nem tudott betelni, a tiszta hegyi levegőt pedig élvezettel harapta.
Közben kevésbé jó dolgok is történtek; az SVA Zürich küldött egy szívhezszóló levelet, miszerint Balázs beszédészlelési zavarát nem írta le az itteni orvosa, ezért - hiába van megemlítve több szakvéleményben is - az IV Stelle (helyi SNI) kritériumai nem teljesülnek. Ez már végső határozat, ez ellen nem lehet fellebbezni. Bánom, mert Balázs nagyon megérdemelné a segítséget, ami ezzel a státusszal együtt jár, de ez van, nem tudunk már mit csinálni.
A múlt hétvége is elég szuperul telt, eltekintve a péntek 13-tól, amikor elkapott minket a vihar Balázzsal. Gábor elhozott volna minket haza, de pont elkerültük egymást telefonon, aztán este megcsípett egy darázs. Viszont szombaton mindent bepótoltunk, elmentünk egy nagyobb bevásárlásra, vettünk végre grillezőt, találtam végre olyan fejkamerát, ami nem GoPro és mégsem gagyi, sőt, vasárnap még strandoltunk is! Mivel elég hideg volt, csak Balázs merészkedett be a vízbe, mi csak henyéltünk a félárnyékban. Gábor olvasott, én pedig megírtam a C1 próbavizsgámat, ami legnagyobb meglepetésemre kb 85%-os lett (80%-nál rosszabbul egy feladat sem sikerült és volt három 100%-os is). Most fel van adva a lecke: menjek nyelvvizsgázni? Majd még kitalálom... Most mindenesetre élvezem, hogy vége a tanfolyamnak és már csak keddenként járok a sviccerdüccsre.
Lefoglaltuk már a nyaralást is, Nizza és környéke az idei úticél, már nagyon várom... Egyre nehezebb a hajnali 4:30-as kelés, péntekenként már minden bajom van, ráadásul most a munka is elég stresszes, remélem, lecsillapodnak a kedélyek és hagynak minket dolgozni. A fitness lehetőség is megszűnt; mivel külsősök vagyunk, nem mehetünk többet, így alig egy hónap után sajnos el kell búcsúznom az ergométertől és a futópadtól. De a kockás hasamat nem adom; hasizmozni ugye itthon is lehet :-)
Iskolafronton is érezni már a nyár szelét, egyik kirándulás éri a másikat, jövő héten két napra elmennek Interlakenbe, csak úgy, készülnek a "ballagásra" is ezerrel (nem igazi ballagás lesz, inkább egy nagy búcsúünnepség). Írják a teszteket is ezerrel, de sajnos hiába az itthoni gyakorlás, Balázs magasról tojik az iskolára és nem nagyon teszi oda magát a dolgozatoknál.

Remélem, sikerült nagyjából összeszednem az elmúlt hónap történéseit és a következő adaggal talán nem várok egy újabb hónapot :-) Képek vannak természetesen, az Oeschinensee-ről itt, a májusi Jucker Farmos kirándulásról pedig itt. Egyébként pedig a szokásos helyen, tudjátok :-)

2014. május 16., péntek

Időzített hormonbomba

Elkezdtünk úgy igazán ismerkedni a kamaszkor szépségeivel. Már írtam korábban a hol üvöltős, hol sírós időszakokról, de olyan, mint tegnap, még nem volt. Balázs minden különösebb ok nélkül elkezdte magát felhúzni, valünk kimondottan bunkón és igazságtalanul viselkedett. Mindezt úgy, hogy előtte nem éppen kicsi szívességet kért tőlünk, amire azt mondtuk, hogy meg kell még beszélnünk. Többször kértük, hogy ne le gyen igazságtalan és próbáljon meg lenyugodni, aztán emlékeztettük arra, amit kért és amit ezért cserébe ígért, de semmi nem használt. Félórás masszív mocskolódás és szándékos kötözködés után azt mondtam, hogy jó, a szívesség megbeszélése egy nappal elhalasztva. Erre - ahogy sejteni lehetett - kirobbant belőle a zokogás, berohant a szobájába és a takarója alatt sírt szívszaggatóan, miközben azt kiabálta, hogy mi őt nem is szeretjük. Túl sokáig nem bírtam ezt hallgatni, bementem egy pohár vízzel, de nem akarta meginni. Erre elmondtam neki a szokásos kiskamasz-felvilágosító szövegemet, hogy vele most a hormonjai szórakoznak és ez normális és ezen minden ember átmegy és a legfontosabb, hogy nagyon-nagyon szeretjük, erről persze hallani sem akart, de aztán elmondtam még egyszer és még kétszer és szépen lassan elhitte és lenyugodott. Aztán beszéltünk a képernyő előtt töltött időről, aminek szerinte - nyilván - semmi köze a viselkedéséhez, én pedig próbáltam győzködni, hogy de bizony, ha házi előtt képernyőzik, az igenis hatással van rá, mert ingerlékenyebb lesz. Ezért is nem szeretjük, ha házi előtt laptopozik. Mondtam neki nyomatékként, hogy nálunk is úgy van ez, hogy első a kötelesség, utána a szórakozás. Erre megint kitört belőle a zokogás, hogy miért mondok neki ilyet, ő nem is szórakozik, hát mit képzelek én, a laptopozás szórakozás neki?! Olyan kb 10 perc alatt sikerült tisztáznunk a szórakozás fogalmát, akkor viszont közölte, hogy neki az lenne az igazi szórakozás, ha mi hárman grilleznénk kint az erkélyen. Ezzel azért jól feladta a leckét, egyrészt, mert kb egy hónapja esik majdnem minden nap, de hétvégénként aztán tényleg kivétel nélkül, másrészt mert be kell szereznünk egy elektromos grillezőt. De megígértem neki, hogy ha nem esik, persze, hogy grillezünk hármasban az erkélyen. Legalább felgyorsítjuk a grillezőbeszerzést :-)
Ezután még egy ideig könnyes szemmel pislogott ki a takarója alól, de direkt úgy, hogy nagyon aranyos legyen. Végre kiadta a feszkót, már csak 6-800 ilyet kell túlélni és kész is a kamaszkor.

2014. május 9., péntek

Végre!

Nincs mentség arra, hogy így elhanyagolom a blogot, tudom. Az igazság az, hogy az elmúlt hónap olyan szinten be volt táblázva, hogy bekapcsolni sem igen tudtam a laptopot, nemhogy posztolni. Vendégeink is voltak, méghozzá két egymást követő héten, kirándultunk is, a munka is nagyon felpörgött. Meg aztán kicsit depressziós is vagyok.
Tegnap végre sort kerítettünk az általános iskolai utolsó fogadóórára és elég megdöbbentő dolgokat hallottunk.
A logopédiával indítottunk, itt megtudtuk, hogy Balázs nagyon sok szónak utánakérdez, nagyon érdeklik az angol szavak jelentései és ehhez a logopédia foglalkozásokat megfelelő platformnak gondolja :-) Az olvasás utáni szövegértése továbbra sem jó, egy olvasott szövegre visszakérdezni nemigen tud, a saját szavaival elmondani pedig pláne nem.
Az integrációs tanár általános észrevételei: gyakran aktív, "ott van" az órákon, néha viszont még mindig nem, ilyenkor passzívabb és visszahúzódóbb. A német nyelvre sokkal nyitottabb lett és nagyon sokat beszél, pozitív értelemben :-)
Matek:
Az idei egyik nagy téma a törtszámítás és a nap (az év) híre, hogy egyszerűbb szöveges feladatokat már önállóan megcsinál Balázs! Ez tőle irtó nagy dolog, tényleg. Az idővel való számítás (pl 5-re kell Zürichbe érnem és 25 perc az út, mikor kell elindulnom) még nagyon nehézkes és ugyanez a helyzet a pénzzel is, annak ellenére, hogy mind a kettőt intenzíven gyakoroljuk - anélkül, hogy ő ezt gyakorlásként érzékelné.
Geometria megy neki, de az látszik, hogy nem ez lesz a kedvenc tantárgya :-)
Nyelv: Németül rövidebb történeteket szívesen talál ki és ír le, egyre szebb mondatokban és választékosabban, a hallás utáni szövegértésnél, ha valami nem tiszta, megkéri a tanárokat, hogy játsszák le újra a szöveget. Ez is nagy dolog, túlléptünk azon, hogy "nem értem" és befeszül. Franciából kivételesen jó a kiejtése; néhány ismétlés után kimond olyan szavakat, amikkel az osztály legnagyobb része szív. Itt szerintem nagyon nagy előny a magyar nyelv és a zs hang ismerete :-)
Összességében nagyon sokat fejlődött, nagyon barátságos, nagyon sokat beszélget az osztálytársaival, néha húzódik csak vissza. Sokkal önállóbb, mint volt és nagyon igyekszik, néha annyira, hogy pl az óra kellős közepén előre megy a tanári asztalhoz papírokért, megzavarva ezzel az órát. Nem szólnak neki ezért, mert iszonyóan értékelik a fejlődést, amin keresztül megy, nekünk is nevetve mesélték. Gyakorlatilag mindent nevetve meséltek és olyan dolgokra utaltak, hogy ha nem tudnám, hogy nem beszélnek magyarul, azt gondolnám, hogy megtalálták a blogot :-)
Az írása gyakran borzasztó, ezért az osztályasszisztens rendszeresen megfenyegeti, hogy jönnek megint az "íráslapok", amiket Balázs annyira rettenetesen utál, hogy a puszta említésüktől elkezd szépen írni.

Nem tudom, van-e fogalmatok (nyilván van), milyen érzés volt hallgatni ezt a sok dicséretet, nehéz szavakba önteni azt a tiszteletet, amit Balázs iránt érzünk - ez már rég túlmutat a szereteten és a büszkeségen, ez már olyan teljesítmény, amiért egy vadidegen előtt is megemelnénk a kalapunkat - és azt a hálát, amivel a tanároknak tartozunk. Na, hát ha van fogalmatok, akkor most képzeljétek el, hogy ezután itthon Balázs anyáknapi ajándéka várt (itt egy héttel később van, mint otthon), egy gyönyörű agyagcserép, lefestve, kiégetve, rajta a legapróbb részletekig kidolgozott rózsaszirmok és -levelek, a cserépben pedig egy rózsaszín muskátli.

A rózsákat a saját kis mütyürke ujjaival formázta egyedül, a virágot pedig a suli mögötti kertészetben vették meg, mindenki kiválasztotta a saját anyukájának valót, Balázs úgy gondolta  (sic), hogy egy rózsaszín virág, ezt anya nagyon szeretni fogja. A cserép egyébként több héten keresztül készült és ezalatt ő végig titokban tartotta és türelmesen formázgatta a rózsákat és erezte a leveleket, hogy tegnap aztán a következő igazi kamaszos szöveg kíséretében átadja nekem: anya, tulajdonképpen csináltam neked valamit és nem tudom, mit csináljak vele, mert anyáknapjára készült, úgyhogy odaadom most.

2014. május 4., vasárnap

2014. április 13., vasárnap

Időm az semennyi

Vagy ami van, azt nem blogírással töltöm. Pedig zajlanak az események! Beadtuk az IV Stelle elutasítására a fellebbezést, kaptunk igazolást is, hogy megkapták, most várunk a válaszra.
A munkahelyemen a dolgok elég borzasztóan alakulnak, amerikai projekt, három teljesen fogalmatlan vezetővel, akik egymást fúrják és közben próbálják az amerikai munkastílust ráerőltetni az itteniekre, teljesen sikertelenül. Gyakorlatilag menekülünk mindannyian. Szerencsére ez az utóbbi két hétben lett csak nagyon erős, előtte csak az látszott, hogy nagyon bénák. Még akkoriban (pont Balázs szülinapján) hívtak három helyről is, hogy mennék-e interjúzni, nekem pedig még volt is egy kis bűntudatom, de azért elmentem. Most már reménykedem, hogy valamelyik összejön, mert innen lépni kell minél előbb. Dolgoztam már extrém nyomás alatt, nem azzal van a probléma. Itt az extrém nyomáson kívül megvan a hozzánemértés és az össze-vissza kapkodás is, miközben az elvárás gyakorlatilag teljesíthetetlen. Sajnos a munkáltatónknak és a fejvadászunknak is érdeke, hogy maradjunk, ezért meg sem próbálnak segíteni. Én amit lehet, megteszek, közben pedig mentegetem le magamnak a nonszensz levelezéseket arra az esetre, ha védeni kéne a hátsómat.
Itthon tavaszozunk ezerel, múlt hétvégén megvettük a bútorokat az erkélyre, ma megvolt a szezonnyitó grillezés is, Balázs pedig felkelt és lemosta az összes ablakot. Ha ehhez hozzáteszem, hogy tegnap 11:20-kor keltem, nem is igen van okom panaszkodni. Szerdán vendégek érkeznek, utána két hét tavaszi szünet, tána megint vendégünk lesz, addigra már május, eperszezon, hú, de jó lesz :-))

2014. március 25., kedd

IV

Van itt Svájcban ez az úgynevezett IV Stelle, ami leginkább az SNI-hez hasonlít a lényegét tekintve. Lehet, hogy korábban már írtam róla, ezért nem szeretném bő lére ereszteni. Decemberben adtuk be rá a kérelmet és laza menetnek tűnt, erre pénteken kaptuk az értesítést, hogy elutasították. Ez csak egy előzetes határozat, lehet ellene fellebbezni és az orvosunk szerint kell is, mert a miénknél egyértelműbb eset kevés van. Szóval most orvosi szakvéleményeket fordítok, csak hogy ne unatkozzak... Kíváncsi vagyok, hogy döntenek és mivel indokolják majd.

2014. március 24., hétfő

2 éve

Két éve már, hogy kiköltöztünk, nagyon durva! Az első évben is nagyon sokminden történt, a másodikban még ennél is több. Tavaly tavasszal még amiatt panaszkodtam, hogy még mindig nem dolgozom, mára ez is megoldódott, sőt :-) Prsze most panaszkodhatnék sok más miatt, de azok a dolgok akkor is megtörténtek volna, ha otthon maradunk (legalábbis szeretném remélni, hogy nem a kiköltözésünk okozta őket...).
Hihetetlen, hogy Balázs a középiskolára készül, hogy Gáborral a sviccerdüccsöt tanuljuk nemsoká, hogy már nem vagyok ideges, ha németül kell telefonon beszélni, hogy dolgozom, hogy vasárnap, ha épp nincs itthon semmi, mert előző nap a vendégség miatt elfelejtettem vásárolni, el tudunk menni egy étterembe anélkül, hogy újra kéne tervezni a büdzsét.

2014. március 23., vasárnap

Elkezdenek történni a jó dolgok

Nagyon-nagyon feltöltött az az 5-6 nap otthon, nagyon jó volt minden nap találkozni a családdal, sőt, még a barátokra is jutott idő. Ennek nem kéne nagy dolognak lenni, de mivel anyukám Kecskeméten állomásozik, nem volt egyszerű a család-barát tengelyt egymáshoz igazítani. Azt már csak zárójelben írom le, hogy ezek nekem nem szabad-, hanem munkanapok voltak. De nagyon jól esett és bár úgy volt, hogy eddigre már anyukám is otthon lesz, így is sok időt sikerült együtt töltenünk.
A munkahelyen is egyrészről szuperül alakulnak a dolgok (másrészről pedig tragikusan): a mérnökség átkért, mert felhalmozódott a dolog és kevesen vannak, így már második hete igazi mérnöki munkám van. Orvosi eszközökről, elsősorban implantátumokról lévén szó nNem megyek bele az undorító részletekbe, de azért sejthetitek, hogy 5 hónap adminisztráció után mekkora élvezet egy igazi eszközön igazi méréseket és vizsgálatokat és szakértői munkát végezni. Először csak pár napról volt szó, most viszont már a jövő hét is biztos. Ja és itt csak németül beszélünk :-)) Apropo német, a Klubschuléval volt egy nagy összeveszésem, amiben ők engem csalással vádoltak meg és feketelistára akartak tenni nemfizetés miatt (ezt itt Svájcban a szolgáltatók egy tollvonással megtehetik és ezt a listát nemcsak a pénzintézetek, de a lakásfenntartók, az autókereskedők, a munkáltatók, a közigatás, egyszóval mindenki látja. Frankón el lehet lehetetleníteni az embert. Az egészben az a röhej, hogy ők voltak a hibásak. Végül, amikor leírtam nekik pontokba szedve, hogy ők hol hibáztak és én hol nem (sehol), és a súlyosan és többszörösen megrendült bizalmam ellenére hajlandó vagyok ezért az összegért egy másik tanfolyamot elvégezni náluk, csak hagyjanak már békén, felhívtak telefonon és felajánlották azt, amit én is felajánlottam nekik. Ezzel kvázi elismerték, hogy ők hibáztak, persze nem írásban, csak szóban, de Svájcban az is nagy dolog. Ez még március legelején volt, most a héten egyeztünk meg abban, hogy akkor legyen az a tanfolyam egy Schweizerdeutsch tanfolyam, ami egyébként Gábornak is tetszik, így mindketten elvégezzük. Együtt fogunk iskolába járni, viszi majd a táskámat, meg minden, ez olyan romantikus :-)
Ez a hét Balázs szülinapjáról szólt; már hónapokkal ezelőtt tudtuk, hogy mit fog kapni, de miért ne hagyjuk ugye az utolsó pillanatra, nem is mi lennénk, ha valaminek egyszer időben nekiállnánk. Azért minden sikerült, így csütörtökön elmentünk a helyi kisboltba, ahol a Balázs átvette a szakemberektől az új biciklijét, beállították neki az ideális magasságot, gratuláltak neki, ő pedig fülig érő szájjal megköszönte.
Azt már hetek óta tudjuk, hogy Minecraft tortát fog kérni, ami egyfelől nagyon egyszerű, mivel ott minden kocka, másfelől nem ad túl sok támpontot. Végül a könnyebbik oldaláról közelítettem meg a problémát és egy jellemző, szép, mégis nehezen elrontható karaktert öntöttem marcipánba, méghozzá a creeper-t.
Mielőtt nekiálltam, megkérdeztem, hogy milyen krémet szeretne bele, csokisat vagy málnásat, a válasz az volt, hogy mindkettőt, én pedig komolyan veszem az ünnepelt kívánságát :-)
 
A szelet a vágás következtében nyerte el a harmonika-formát, előtte teljesen kocka-alakú volt a torta. Vendégek is voltak, meglátogattak minket másikB-ék, akikkel már egyszer Luzernben is találkoztunk. A két fiú, mivel napra egyidősek, egyszerre fújták el a gyertyákat, ami a kakaószórás miatt okozott némi átrendeződést Creeper arcán, de ezt nem akarjátok látni, komolyan :-) A két fiú jót játszott, nekünk közben volt időnk beszélgetni, jó délután volt :-)

2014. március 15., szombat

Jól vagyunk

Lassan ideje belátnom, hogy nincs időm a blogra... :-( Köszönjük az érdeklődést, minden rendben van,tényleg csak az idő hiányzik. Múlt héten Gábor volt Magyarországon, most én, kint én még a munka mellé bevállaltam heti két németet, így esténként én már be nem kapcsolom a gépet. A vonaton tudnék blogot írni, de általában csak bambulok ilyenkor, na, majd megpróbálom megemberelni magam :-)
Az elmúlt két hét legfontosabb híre, hogy Balázst felvették a középiskolába, ahol volt próbahéten. Nagyon tetszett a tanároknak, azt mondták, gyorsan megtalálta a helyét, nyitott volt és barátkozó, és pénteken már énekelt is. A nyelvi eszközei még mindig hiányosak, erre rá fognak majd feküdni még. Sokan kértétek, hogy írjak részletesen az iskoláról. Ez egy magániskola a szomszéd városban, de Balázs oktatását a pszichológusi és pszichiátriai szakvélemény alapján a helyi önkormányzat fizeti. A normál iskolai osztályok 10-15 fősek, a speciális osztályokba 6-8 gyerek jár és itt iskolaidőben logopédiai és egyéb szükség szerinti fejlesztést is kapnak. Balázs ilyen speciális osztályba fog járni, ami a fejlesztésen túl abban különbözik a normál iskolai osztályoktól, hogy teljesen differenciáltan oktatnak még középiskolás gyerekeket is, és attól függően kapnak majd a harmadik év végén záróbizonyítványt, hogy a kötelező tantervet milyen szinten sajátították el. Írtam már többször, hogy itt a Gimin kívül van Sek A, B és C, na, ezeket a szinteket fogja át az oktatás, így simán előfordulhat, hogy 2 gyerek Sek C-s bizit kap, 3 Sek B-set, 2 pedig még egy évet lehúz és megkapja a Sek A-t. A lényeg, és ezt nagyon hangsúlyozták, hogy a "nemzeti alaptantervet" teljes egészében követik és leadják a leadandó anyagot.

A jövő hét Balázs szülinapjáról fog szólni, ha mással nem is, pár fényképpel biztos jövök majd!

Más: anyukám még mindig kórházban van, tegnap volt hat hete, hogy befeküdt. Nem így tervezte, de mostmár tényleg csak türelemre van szükség, fájdalmas dolgok már nem lesznek. Cipőbe még nem fog bújni egy ideig.
Apukámtól ma búcsúzunk el, úgy, ahog mi szeretnénk és ahogy szerintünk talán ő is szerette volna.

2014. február 23., vasárnap

Elfoglaltság

Balázs holnap elutazik a sítáborba. Ősszel még nem hittük volna, de már alig várja. Mondjuk sokmindent nem hittünk volna még ősszel. Szóval tegnap elmentünk a sportboltba, hogy a két hete lefoglalt sílécet elhozzuk. Sajnos nem találták a nevét a gépben, sem az enyémet, pedig a nő a tartózkodási engedélyemről másolta be a nevemet betűnként, Balázs pedig mindig, amikor megkérdezik a nevét, azt válaszolja: "Balázs. Mit z, s" (imádom :-) ). Szerencsére volt szabad léc a méretében, aztán megtalálták a gépben is, a következő néven:
Igen, Katalin Balazs, ez az ő új becsületes neve. A Katalint egyébként az én tartózkodási engedélyemből vették. Teljesen jogos, miért írnák be a valós, német vezetéknevet, az túl egyszerű lenne. Na mindegy. Amikor mutattuk a fel- és lecsatolást, volt egy kis hiszti, mert a síbakancsba nem teljesen egyszerű belebújni, legalábbis elsőre semmiképp sem. Aztán persze megtalálta a helyes módját és nagyon tetszett neki, ahogy a kötésbe bekattan, azt pedig, hogy a síbottal lehet kioldani, ultramenőnek találta. Ezután néztünk még hátizsákot. Leginkább csak néztünk és ámultunk, nem hittük volna, hogy 800 frankért lehet kapni ilyesmit, pedig hát ebben az árfekvésben volt a legnagyobb a választék. Végül ennél jelentősen olcsóbban, de még így is horrorisztikus pénzért találtunk egy olyat, ami sem nem nehéz, sem nem gagyi, és még nem is rózsaszín. Balázs nagyon-nagyon örült. mostmár tényleg egészen izgatott és mi ennek úgy örülünk!
Ha az iskola utazik, akkor Panni süt, azt hiszem, kekszet, egészséges zabpelyheset, remélhetőleg finom is lesz. Lehet, hogy még grissinit is kapnak a kölkök, ez idő és kedv függvénye :-)
Én végre rászántam magam, hogy csináljak egy német Einstufungstest-et, ez a hivatalos neve annak a tesztnek, ami eldönti, hogy az ember milyen szinten áll és milyen szintű tanfolyamot végezhet el. Nagyon izgultam, mert ősz óta folyamatosan felejtek, a munkahelyemen ugyanis nemigen tudom használni a nyelvet, ha pedig ott nem, akkor hol máshol, ugye... A lényeg, hogy kellemesen csalódtam, a C1 szint közepétől vagyok kicsit lejjebb, ez azt jelenti, hogy a C1/1 tanfolyam közepét vagy végét ajánlották, én a közepét választottam, mert egy A2 szintet teljesen átugrani egy dolog, de a C1-ben már nem kéne ilyesmit, még akkor sem, ha ők úgy gondolják. A lényeg: HOLNAP megyek először :-) Már a C1/2-re is beneveztem, így június közepére elvileg a C1 szint tetején leszek. Utána szeretnék valami nyelvvizsga előkészítőt és ha minden igaz, még idén nekifutok a C1 nyelvvizsgának. Ha valaki két éve írásba adta volna, hogy ilyenekről fogok írni, biztos feleennyire sem aggódtam volna.
Gábor is belekezd egy tanfolyamba, így most az egész család iskolába fog járni, ami remélhetőleg egy kis lökést ad majd Balázsnak is. Tavaly tetszett neki, hogy együtt írtunk házit :-)

2014. február 20., csütörtök

Felfoghatatlan

Tegnapelőtt délelőtt 11 után valamivel apukám elment ebből az ocsmány világból. Remélem, hogy könnyű útja volt és amikor az utolsó lélegzetével azt mondta: úgy érzem, most meghalok, nem félelmet, hanem megkönnyebbülést érzett.
Nem sikerül megbarátkozni a szóval, hogy meghalt. Csak néha hasít be, a legváratlanabb időpontokban. Például amikor a búcsúztatásáról beszélünk és arra gondolok, hogy biztos jól fog majd neki esni, hogy mindenki összegyűlik, aki számára kedves volt. Aztán jön a felismerés, hát hogy esne jól neki, két napja meghalt, neki már semmi nem fog jól esni!

Mostmár anyukámnak drukkoljatok, aki ma átesett a második műtéten is, amire "kisebb" komplikációk miatt volt szükség. Jövő héten lesz még egy műtétje és ha minden igaz, utána már hamarosan hazaengedik. Ideje, mert holnap lesz 3 hete, hogy befeküdt.

2014. február 16., vasárnap

Suli

A síszünet előtti utolsó hetet nyomja Balázs, méghozzá nem is akárhol, hanem az új középiskolában, ahová reményeink szerint szeptembertől járni fog. Az első két nap nagyon jól telt (mire a posztot befejeztem, már azt is tudom, hogy az egész hét nagyon jól telt), amihez az is hozzájárult, hogy - milyen kicsi a világ - van egy magyar "osztálytársa". Mélyvíz egyébként ez a hét, mert annak ellenére, hogy ez csak óralátogatás, ismerkedés, nem pedig tanulás, Balázs hétfőn azzal szórakoztatott minket, hogy az embrió fejlődéséről tanultak, meg a zigótákról, és persze az összenőtt sziámi ikrekről. Tegnap (kedden) én mentem érte és azzal fogadott, hogy végigmutogatta az osztálytársait, mindenkiről mesélt egy-két vicces dolgot :-)
Nade nem is ezzel akartam igazából kezdeni, hanem azzal, hogy péntek este elhatároztuk, hogy szombaton elmegyünk a Matterhornhoz. Gyorsan foglaltunk szállást és kitaláltuk, hogy a Glacier Expressz nevű vonattal megyünk, ami közel 6 órán át utazik Churtól Zermattig és ezalatt végigmegy a teljes Svájci Alpokon. Ebből naponta egy megy csak, így aggódtam egy kicsit, hogy vajon kapunk-e rá jegyet (van GA-nk, ami egész Svájcra érvényes, de ezen a vonaton a helyfoglalás akkor is kötelező). Persze, szombaton, mikor elindultunk, nem is volt már jegy, csak első osztályra, hát mit tehettünk, fizettünk egy upgrade-et. A vonatút csodálatos volt, de eszméletlen hosszú. Balázs szerencsére nagyon élvezte szinte minden percét, így mi is jól éreztük magunkat. Természetesen nem mi voltunk az egyedüli magyarok abban a kocsiban, ezen már tényleg meg sem lepődtünk :-) Nagyon finom ebédet is kaptunk, isteni csokitortával.
Zermatt egy kis üdülőfalu, párezer lakossal. A hely egyik érdekessége - és egyben fő vonzereje -, hogy a leghíresebb svájci hegycsúcs, Matterhorn mellett fekszik. A másik, ami számunkra szintén nagyon szimpatikussá tette, hogy az autók ki vannak tiltva. Kis elektromos autók vannak, ezeket - sofőrrel együtt igénybe lehet venni, van még ezen kívül lovasszekér és lovasszán. Az emberek többsége viszont lesiklólécen közlekedik. Nincs is sok értelme lecsatolni a léceket, a falu széléről indulnak a síliftek fel a csúcsokra, egészen 3100 méterig, Gornergratig. Iszonyú hangulatos kis hely ez, ahol nincs két ember, aki ugyanazt a nyelvet beszélné. Wallis kanton svájci viszonylatban is hírhedt a dialektusáról, a Facebook egyik Schweizerdeutsch oldalán rendszeresen csúfolódnak a walliserdeutsch szövegeken. A kanton Franciaországgal és Olaszországgal is határos, ráadasul tele van igazi hegylakókkal, akik szinte csak egymással beszélgetnek, így nem is nagyon ügyelnek rá, hogy bárki más megértse őket. A szálloda éttermében mi hárman beszéltük legjobban a németet, és ebbe a személyzet is beleértendő. A pincérlány, akit kaptunk, úgy kezdte, hogy ő nem beszél németül, csak angolul. Pár mondat után kiderült, hogy ő az egyetlen, aki szerint ő beszél angolul, telepakolta a mondatait francia szavakkal. Balázsnak felcsillant a szeme, mi meg gondoltuk, hadd gyakoroljon kicsit, megpróbáltunk franciául kérni neki egy jeges teát. Ekkor viszont az derült ki, hogy a lány franciául sem beszél, ő igazából csak olaszul beszél. Ez nem a mi nyelvünk, de nem lettem volna meglepve, ha kiderül, hogy olaszul sem tud. Ettől eltekintve nagyon kedves volt és a vacsora is szuper volt. Este kimentünk még hógolyózni; nagy szerencsénkre a falu a turizmusból él, így 8 óra után simán találtunk még nyitva sportboltot, lőttünk is gyorsan kesztyűket. Balázsnak nagyon bejött a hógolyózás, nekünk viszont nagyon nem, úgyhogy szép lassan megpróbáltuk hazafelé terelgetni. A szállodai szoba egyébként szuper volt, szuper kilátással (ott nehéz lett volna kilátás nélküli szobát találni). Másnap reggeli után elmentem fényképeszkedni, de az az undok Matterhorn folyton elbújt a felhők mögé. Gondoltunk egyet és a lausanne-i terveket feladva kerestünk egy gyors és fagymentes utat Gornergratra, a hozzánk legközelebbi csúcsra, ami elég magasan van ahhoz, hogy a felhők ne takarják el a Matterhornt. Nem volt drága és eszméletlen izgalmas volt. 30 perc alatt 1500 métert emelkedtünk a fogaskerekűvel, közben láttunk megfagyott vízeséseket, guggolva fakérget rágcsálo őzikéket, de leginkább szakadékokat. A fülünk dugult rendesen, ahogy emelkedtünk; 1500 méter szintkülönbséget azért már megérez az ember.
Amikor felértünk, olyan látvány fogadott minket, amit azt hiszem, sosem fogunk elfelejteni. Ez már tényleg az örök hó birodalma; itt már nincsenek fák, néhány madarat látni csak, ahogy vitorláznak a szélben, de ami számomra a legdöbbenetesebb és legnyomasztóbb volt, az a csend. Még a tőlünk 20 méterre készülődő síelők zavargása mellett is zavaró volt. Csend volt és mindenhol minden hófehér, életnek semmi jele - így éreztem én. Ehhez képest a gornergrati vasútállomás mellett álltunk, a közvetlen környezetünkben kb 50-100 ember, hátunk mögött egy forgalmas bolt, előttünk egy kilátó és csillagvizsgáló épülete, az emeletén forgalmas boltokkal. És ahogy most készülök leírni, hogy milyen furcsa, hogy két éve a Pilatus 2100 méterén igencsak megéreztem az oxigénhiányt, itt pedig 3100 méteren meg sem kottyant, dereng valami fizikából. Hogy a ritkább levegőben nehezebben terjed a hang? És hogy a ritka levegő egészen szürreális módon tudja megváltoztatni az érzékelést? Fogalmam sincs, hogy ez történt-e, mindenesetre a fiúk állati jól érezték magukat, Én fényképeztem vadul, már amit egy végtelen hófehér tájon fényképezni lehet. Jóformán még fókuszálni sem sikerült, a kezem pedig majdnem lefagyott a közel -20 fokban.
Amit nagyon vártam és nagyon-nagyon tetszett, az a gleccser. Három gleccser "folyik" össze Gornergrat alatt, és mi ezeket mind testközelböl láthattuk. Az iskolában ugye annyit tanultunk a gleccserről, hogy "lassan mozgó jégfolyam", ami azért nem igazán viszi közelebb az embert a megoldáshoz... Jégfolyam? Miért mozog? Miért lassan? Azóta persze már tudom, hogy az a rövid kis definíció tényleg egész jól leírja a jelenség lényegét. A gleccserek tényleg állandó mozgásban vannak, persze nem olyan mozgásban, ami szabad szemmel érzékelhető lenne; a gyorsabb gleccserek majdnem 100 métert  megtesznek naponta, a lassabbak pedig alig tizet. Még így is nehéz elképzelni, főleg belegondolni, hogy pl milyen vastag lehet egy ilyen gleccser, hogy marad egyben a jég mozgás közben, stb-stb.  Ahhoz, hogy egy gleccser kialakuljon és elkezdjen gleccserként viselkedni, kb 50 méter vastagnak (mélynek) kell lennie. Ez az a rétegvastagság, amikor a tömeg miatti nyomás elég nagy ahhoz, hogy az alsó rétegekben a jég képlékennyé váljon és elkezdjen a folyadékhoz hasonlóan viselkedni, de nem ritka a többszáz méteres, sőt, akár 1 kilométeres jégvastagság sem. A jég pedig dehogynem törik, rosszul gondoltam én, törik az és hatalmas, többtíz, -száz méter mély szakadékok alakulhatnak így ki a gleccserben. Naszóval mi ezt akkor és ott mind láttuk. Leírhatatlan volt a látvány, amire nálam még rátett ez a nyomasztó érzés is. Természetesen a Matterhornból semmi nem látszott, de a gleccser és az élmény félig kárpótolt minket. Nem tudtunk sokáig maradni, a hideg szinte elviselhetetlen volt, pedig mindannyian nagyon jól fel voltunk öltözve. Lefelé menet már szépen megteltek a sípályák, Balázs meg is ijedt, hogy majd neki is ilyen pályákon és ilyen gyorsan kell lemennie.
A hazaút már gyorsabb volt, egyszerűen átmentünk az Alpok alatt, egyenesen Zürich felé.
Azóta eltelt egy hét, amiről írtam ugye. Most két hét síszünet jön, az első itthon, a második sítáborban fog telni. Mármint Balázsnak, mert mi ugyanúgy dolgozunk majd, mint eddig. Itt szeretnék eldicsekedni, meghosszabbították a szerződésemet (projektszerződés, így határozott idejű), amit sejteni lehetett, de azért jobb így, hogy már biztosan tudom.
A síszünet után Gábor hazaugrik pár napra, aztán amikor visszajött, ugrom én. Már ha nem kell korábban ugranom. Azután pedig jön Balázs szülinapja, aztány meg már tavasz is lesz.

Képek eredeti méretben a szokásos helyen.