2013. december 17., kedd

Luzern

A vasárnapot Luzernben töltöttük és bár semmi kedvem nem volt kimozdulni, egy szuper nap kerekedett belőle. Régi-újdonsült ismerősökkel találkoztunk (már 4-5 éve tartjuk a virtuális kapcsolatot, ugyanabban a cipőben járunk, a B-betűs gyerekeink napra egyidősek és szinte egyszerre költöztünk ki Svájcba). A két egyidős Bébetűs tehát most találkozott először, ehhez képest Balázs már a programok felénél közölte, hogy a délután másik felét inkább az újdonsült barátjával tölti a Naturmuseumban, dehogy jön ő velünk várat nézni. (Végül persze mindannyian a múzeumba mentünk és nem bántuk meg.) A napot (a délutánt mármint) az összes luzerni karácsonyi vásár végiglátogatásával kezdtük, ahol leginkább horribilis árakkal találkoztunk, ezután kiderült, hogy senkinél nincs készpénz, úgyhogy a két családfő lelécelt automatát keresni, a két Bébetűs a legnagyobb egyetértésben bement a sarki Orange (telekom szolgáltató) boltba telefonozni (és főleg melegedni), mi pedig öten lányok kint álldogáltunk. Pont mikor már kezdtünk nagyon fázni, megjött Gábor, így mi bemenekültünk egy ruhaboltba, jobb híján, ugye (éljen a Sonntagsverkauf) :-) Gyors ebéd után meneteltünk a múzeum felé, ahol, mint már írtam, úgy döntöttünk, hogy miért ne múzeumozzunk mi is, ritkán hall olyat az ember a 12 éves fiától, hogy de anya, apa, én inkább múzeumba szeretnék menni, nem várba...
Nem is olyan múzeum volt ez, mint amin én felnőttem, hanem teljesen interaktív, kis kihúzható fiókban alszik a sün, a téli álmot alvó medvét meg lehet simogatni, ha benyúlunk a "hó" alá, az ismeret átadása pedig úgy van megoldva,, hogy a gyerekek akarjanak még többet tudni. Ez pl egy érintőképernyő, amire az adott kártyát rádobva felugrik egy kis ablak, amiben leírják, esetleg videóval szemléltetik az adott állatfaj fő jellemzőit.
Az ablak persze az okostelefonokon megszokott módon nagyítható. Az a szép benne, hogy egyszerre 10-15 kártyát is rá lehet dobni, ilyenkor persze senki nem látja a saját képét, viszont nagyon jókat lehet veszekedni. Sőt, van olyan kártya, amihez két kép jön fel és akkor egy kártyán is össze lehet veszni :-)
Aztán kaptunk még ilyen Wunderkartékat is, amit majd fent tudunk használni a legfelső emeleten és kiderült, hogy B nem kapott. Mondtam Balázsnak félig viccesen, hogy menjenek már vissza megreklamálni, hát micsoda dolog, hogy az egyik gyerek kap, a másik meg nem. Több sem kellett, a két B visszaloholt és simán kérdőre vonták a pénztárost, hogy ez hogy van. Amikor végeztek, Balázs elújságolta, hogy "a néni sviccerdüccsül beszélt, amiből egy szót sem értettem és azt mondta, hogy van fent rengeteg ilyen kártya és majd onnan tud venni mindenki". Mi lett volna, ha még érti is, amit mondanak neki... :-))
Eddigre egyébként Balázs már a két lánnyal is egész jól összehaverkodott, a kisebbik benne is volt mindenben, a nagyobbik már komolyabban viselkedett, ő már gimnazista. Tehát már hárman rohangáltak emeletről emeletre és néztek végig mindent jó alaposan. Volt csillagászati téma is, Balázs persze nem hagyta ki az alkalmat, hogy kedvenc témájáról, a fekete lyukakról meséljen.
A legfelső emeleten végre lehetett használni a kártyákat. Amit ott láttam, azt inkább ne láttam volna... Olyan rovarok, aminél rondábbat álmodni sem lehet, 1 cm hosszú fullánkok, 15 cm hosszú botsáskák, hát ezeket rejtették a kártyával nyitható ajtók. A fiúk persze iszonyúan élvezték, minden ajtóba bedugtak egy kártyát, hogy egyszerre gyönyörködhessenek az ocsmány fenevadakban.
Mire végeztünk a múzeumban, elkezdett sötétedni, mi viszont kicsit még nézelődni akartunk, úgyhogy elbúcsúztunk. Gondoltuk, megmutatjuk Gábor anyukájának a KKL-t, a luzerni kulturális központot. A KKL épülete előtti szökőkút helyén viszont egy műjégpálya fogadott minket. Balázs elejtette, hogy milyen jó lenne korcsolyázni, mi meg azt mondtuk, hogy miért ne, így 5 perc múlva már frissen kölcsönzött korcsolyában rótta a jegecet, így ő sem unatkozott, míg Gábor idegenvezetett.
Kevés dolgot szeretek a télben, de ami a képen van, azt mind nagyon-nagyon. Ami a képre nem fért rá: karácsonyi zene, forró csoki, puncs és igazi svájci karácsonyi hangulat. Nem tudom, milyen az egyébként, de ilyesminek gondolom. Balázs úgy korcsolyázott, mintha nem 2 éve lett volna utoljára kori a lábán. És persze, ami megy neki, azt élvezi is, szlalomozott a kicsik között, akik egyébként eszméletlen ügyesen mozogtak a jégen. Nem számoltam, hány kört ment, de olyan 1 óra után kezdhetett el unatkozni, akkor kért egy forró csokit, ezután még ment néhány kört és aztán befejezte. 8-kor már itthon vacsoráztunk, csodálkoztam is, hogy mennyi minden belefért ebbe a rövid napba.

Képek eredeti méretben a szokásos helyen :-)

Nincsenek megjegyzések: