2013. szeptember 25., szerda

Szomorkás

Tegnap Balázs nagyon szomorúan jött haza az iskolából. Valami történt, de nem mondta meg, mi. Próbáltam egy ideig faggatni, de csak annyit tudtam belőle kiszedni, hogy valaki bánatot okozott neki és nem szeretne többet mondani. És még annyit mondott: "Anya, kérlek, csak ölelj át." Azt még elmondtam neki, hogy nagyon sajnálom, hogy bánatos és ha mégis el szeretné mondani, akkor bármikor nyugodtan, ma pedig elmeséltem, hogy én az átlagnál sértődékenyebb vagyok és csomószor érzem úgy, hogy megbántottak, közben pedig nem is, ezért igyekszem a dolgokat gyorsan elfelejteni és nem haragot tartani.
Csak hát közben meg mégiscsak a kisfiam, aki bánatos és szomorú és megszakad a szívem, amikor azt mondja, hogy anya, kérlek, csak ölelj át. És persze egyből a legdurvább alázásokra gondolok és utálok mindenkit, aki bántotta és valaha bántani fogja.

3 megjegyzés:

kadarm írta...

Panni, nagyon tudom, milyen érzés ez szülőként. Viszont arra is rájöttem, hogy a mi gyerekeink az érzékenységük és a sérülékenységük ellenére hatalmas előnyben vannak az átlaghoz képest (legalábbis Magyarországon). Elmondhatják nekünk, ha bántja őket valami, soha nem kicsinyeljük le, nem nevetjük ki őket, nem csúfoljuk és mindig-mindig számíthatnak az együttérzésünkre, a támogatásunkra. A fiamnak sose voltak ilyen gondjai, mert az egy kis bájgúnár volt mindig, de a nagylányomnak sokszor. És hiába volt fájdalmas, sérülés nélkül túlélte mindet. Egyetlen hátránya van az ilyen mély kötődésnek, nehezebben válnak le, mikor felnőnek.:) De tulajdonképpen soha rosszabbat.

kadarm írta...

Szóval azt akartam mondani, hogy próbálj magadra pozitívabban gondolni, igenis segítesz neki, sokat.

Panni írta...

Igen, ebben hiszek és bízom én is, hogy ez segít neki. Majd kiderül.