2013. szeptember 19., csütörtök

Nyelvtudás

Balázsról szeretnék áradozni. Az elmúlt napokban többször voltam fültanúja, ahogy másokkal, többek között idegenekkel - orvossal, stb - beszél németül. Nem fél, nem szégyellős, bátran, folyékonyan és jól beszél. És ez olyan furcsa érzés. Szeretném azzal áltatni magam, hogy az én példám bátorította, hogy látta, hogy bár bénázom, mégis erőltetem a beszédet és egyrészt nem dől össze a világ, ha hibázom (bár bennem összedől, minden alkalommal), másrészt csak úgy lehet megtanulni beszélni, ha beszélünk. Tartok tőle, hogy az igazság nem ez, legalábbis ez nagyon nem vallana Balázsra. ő nem az a gyerek, aki más kárán, vagy más példájából tanulna.
Írtam róla régebben, hogy a költözés is egy gyászfolyamat, aminek a fázisain én még otthon átmentem és mire kiköltöztünk, már az elfogadásban voltam. Balázs viszont hosszú hónapokra megrekedt a tagadásnál és az egész kiköltözést egy ideiglenes dolognak gondolta. Nem hiszem, hogy ez tudatos volt, egyszerűen akkor ennyit tudott feldolgozni (úgy irigylem a gyerekek lelkét, pont annyit engednek be, amennyit fel tudnak dolgozni). Mostanra juthatott el az elfogadásig, ami egyrészt jó, mert azt jelenti, hogy sikerült feldolgoznia, hogy itt élünk és ezen nem tervezünk változtatni. Másrészt viszont az elfogadás egyben beletörődés is, vagyis rájött, hogy bármit tesz, nem tud a kialakult helyzeten változtatni. És ebbe szomorú belegondolni. Ő ezt valószínűleg nem szomorúságként éli meg, inkább talán úgy, hogy sikerült letennie egy terhet és a nyelvtudással együtt megtalálta az utat a többi gyerekhez. Nem mondom, hogy egész nap az osztálytársaival lóg, de a suliban már beszél velük, mesél nekik, néha már nekünk is mesél a suliról.

4 megjegyzés:

Gabi, Berlin írta...

Ó, erről tudod, mi jut eszembe?
Egyszer, még az elején történt. Dani 4,5 éves volt, amikor kiköltöztünk, és úgy egy fél év alatt illeszkedett be. Valamivel később aszongya nekem:
- Anya, mi... mi... meddig maradunk Németországban?
- Addig, amíg jól érezzük magunkat, kisfiam. Miért?
- Én FELNŐTTIG is jól érzem itt magam!

Panni írta...

Ez édes :-) Neki nehéz volt amúgy, kisgyerekként kiköltözni? Az a kor kb pont a határ lehet, amikor kis szerencsével talán még nem annyira stresszes, nem?

Gabi, Berlin írta...

Nehéz volt neki is nagyon. Egyrészt sokkolta, hogy senki nem érti, amit mond. Másrészt a hiperaktivitása miatt egy agresszív kis gyökér volt, ami miatt pluszban is sikerült egyedül maradnia.
Hálistennek mindkettőből kikeveredett viszonylag hamar, de az elején igencsak kínlódott, sírva maradt ott az oviban meg hasonlók, a szívünk szakadt meg bele.

Panni írta...

Kis gyökér :-)))