2013. január 23., szerda

Idegen nyelvből felmentve

Mennyire vártuk ezt a pecsétet anno és mennyit kérdezgettük magunktól (mert az iskolától hiába...), hogy miért kell egy kvázi beszédfogyatékos gyereket idegen nyelvvel szívatni... Ha akkor, két éve valaki azt mondta volna, hogy nyugi, ez még semmi, mert ugyanennek a gyereknek két év múlva három (négy) nyelvet kell egyszerre tanulnia, valószínűleg pofán simogattam volna ököllel. Pedig ez a helyzet, de ez önmagában nem újdonság; augusztus óta nyomja Balázs három nyelven. Ami viszont újdonság, az az angol hatos és a dicséret, amit tegnap kapott a szódolgozatára. Ha esetleg valakinek még nem esett volna le: 75-ös verbális IQ-val úgy ír hibátlan angol és francia dolgozatokat, hogy a válaszokon németül kell gondolkoznia. Nehéz ezt szavakba önteni, mert igazából elmondhatatlanul megható az, amit ez az átlagos kis iskola kihoz Balázsból. Tényleg nem tudok mást írni, mint hogy hű. És wow! És úgy készül a kutyás előadására, hogy minket be sem avat. Akkora nagyfiú lett ezalatt a 10 hónap alatt! És közben nem érzem, hogy ez az egész a gyerekkora rovására menne, mert komolyabb nem lett, csak önállóbb. És persze motiváltabb, sokkal-sokkal motiváltabb.
Én pedig szégyellem magam, hogy elhittem, hogy nem képes többre.

2013. január 19., szombat

Kulcskérdés

Említettem pár hónapja, hogy Balázsnak elveszett a kulcsa. Biztos vagyok benne, hogy hosszabban is írtam róla, de egyszerűen nem találom. Tudtam, biztos voltam benne, hogy a biciklitárolóban hagyta, mert szerdán még megvolt, pénteken pedig már nem, és a kettő között járt a biciklitárolóban. Kértem Gábort, csöngesse végig a lakókat, de azt mondta, az ciki. A házat üzemeltető céget azért nem hívta még fel (jelenteni kell, ha elvész az egyik kulcs), mert nem nagyon szereti a kellemetlen helyzeteket, én pedig közben végig biztos voltam benne, hogy nem veszett az el, valaki megtalálta, dehát én még nem tudok annyira németül, hogy végigcsöngessem az összes lakót (csak annyira, hogy lecsesző levelet hagyjak a mosógépen és Balázs osztálytársával szervezzek találkát telefonon). Így telt el majd' 2 hónap: Gábor reménykedett, hogy a dolog majdcsak megoldódik magától, én pedig reménykedtem, hogy hátha valamelyik lakó előáll a kulccsal.
Indultunk ma sétálni és lent a kapuban gombolkoztunk, húztuk a kesztyűket, mikor Balázs megszólalt: hééé, az ott nem az én kulcsom?? De bizony, ott lógott a parafa faliújság egyik rajzszögén, szerintem azóta, amióta elveszett. Vicces, hogy miközben Gábor Pató Pált, én pedig Pató Pálnét játszottam, a figyelemzavaros kölöknek köszönhetően megoldódott ez a probléma is :-) Az én első megjegyzésem az volt, hogy úúúgy tudtam, hogy valamelyik lakó találta meg! Gábor csak annyit mondott: amelyik probléma magától nem oldódik meg, azzal nem érdemes foglalkozni. Azért mindannyian megkönnyebbültünk!

2013. január 18., péntek

Gregs Tagebuch

Júliusi hazalátogatásunkkor szereztük be az Egy ropi naplója (itt Gregs Tagebuch) című sorozat első kötetét. Szerelem volt első olvasásra, így már a negyedik kötetnél tartunk. Hivatalosan. Nem hivatalosan nemsoká névnapja lesz és ugye ki tudja, miket kap... A napló, mint műfaj annyira megtetszett neki, hogy a mai nappal ünnepélyesen elkezdte az első naplóját. A héten beszereztem neki néhány kutyás kelléket az előadásához és volt a csomagban egy kutyás napló is. Elmondhatatlanul örült neki és már napok óta készül rá, hogy beleírja az első bejegyzést, amiből szerettem volna idézni pár szankciót, de szigorúan megtiltotta. A lényeg, hogy a napló szigorúan titkos és tilos beleolvasnunk. Azért titokban remélem, hogy velünk is megoszt néhányat a magvas gondolataiból.

2013. január 17., csütörtök

Skitag

December közepe óta tudtuk, hogy ma Skitag lesz, bevásároltunk sísisakot (a szánkózáshoz is kötelező), síszemüveget, síaláöltözetet. Balázs három napja lázban égett, én meg napról napra jobban aggódtam. Nem tudtam másra gondolni, mint hogy elviszik egyórányi buszútra, ahol ki tudja, micsoda veszedelmek leselkednek rá (ne mondjátok, hogy nem hallottatok még a barlangi vérnyúlról!). De komolyan, idegen terep, idegen nyelv, mi nem vagyunk ott, mi van, ha eltörik a lába? Reggel becsomagoltunk neki 6 db szendvicset, egy termosznyi teát, váltás zoknit, és az utolsó pillanatban adtunk neki húsz Frankot, mégis, ne legyen ott pénz nélkül, bár úgysem fog ő magától venni semmit. Gondolkoztunk, hogy kapjon-e gyógyszert, végül megkérdeztük, ő mit szeretne. Azt mondta, kér, a biztonság kedvéért. Ezután én elviharzottam a vonatomhoz, Gábor megvárta, míg elindul a busz. Egy csomó aggodalmam volt: biztos ő lesz az egyetlen, aki szánkót visz. Biztos nem is kell sisak, nála meg lesz és tök ciki lesz neki. Gábor később felhívott és megnyugtatott, hogy a fél osztály szánkóval volt és már a busz előtt azzal ökörködtek, hogy felvették a sisakokat és a szemüvegeket, amihez persze Balázs is csatlakozott. Azért én egész nap azon agyaltam, hogy mi lehet vele, biztos értesítenek-e, ha valami baja történik. Még a tanfolyamon sem halkítottam le a telefonomat.
Amikor 37 perccel ezelőtt hazaért, elmondhatatlanul megkönnyebbültem, életben volt, egészben volt, sőt, még lelkes is volt. Mit lelkes?! Be nem állt a szája! Elmesélte, hogy keskeny szerpentineken ment fel a busz és Arber nem mert kinézni az ablakon. A szánkópályán akkora ugratók voltak, hogy még mindig sajog a hátsója. Bolognai spagettit ebédeltek és mindet megette, de előtte vett chipset és Fantát. A szendvicsekről elfeledkezett, úgyhogy megússzuk a vacsora elkészítését is ;-) A sífelvonónál pedig - figyeljetek -, beszélgetett a többiekkel! Próbáltam kiszedni belőle, hogy ez mégis mit jelent, mit beszélgetett, de csak annyit sikerült megtudnom, hogy a ja, nein párosnál jóval többet mondott. Mialatt ezt mind elmesélte, a lábai át is melegedtek a takaró alatt, úgyhogy részéről vége is volt a beszámolónak. Azóta játszik, én pedig örülök. Lassan mindhárman elmondhatjuk, hogy elgagyogunk németül :-))

2013. január 15., kedd

Úszunk az árral

Írhatnám azt is, hogy fuldoklunk. Balázs úgy döntött, hogy a hetet dühöngéssel indítja, hogy hétvégére már majd az átlagos napokat is értékelni tudjuk. Ma délután úgy rontott nekem, mint egy dúvad, ököllel ütött, ahol ért, miközben lila fejjel ordított. Előtte semmi baja nem volt, együtt nézegettük a könyveket, amiket ma kölcsönzött ki az előadásához. Akkor kattant be, amikor nekilátott a házinak. Ami pedig nem is volt túl sok. Persze kevés se, dehát ezen nem lenne szabad meglepődnie; meg lett mondva, hogy 5. osztályban a házi feladat naponta kb 50 percnyi foglalkozást igényel. Hatodikban ez 60 perc lesz, ami Balázsnál nem oszt, nem szoroz, mert ő 20 percnyi házit is 3 óra alatt csinál meg, amiből 170 perc hiszti. Szóval ma úgy döntött, hogy megver, ami azért nem pont az elképzelései szerint alakult, a kudarcon persze mégjobban bepöccent, aztán már nem is tudom, hogy hogyan de egyszercsak ott ült az asztalnál megnyugodva és ontotta a keze alól a megírt házikat. Ezzel meg is nyugodott és most megint puszilnivaló.
Én eközben újabb x-be léptem, talán a hetedikbe, már nem számolom. Komolyan mondom, mire 40 éves leszek, száznak fogom magam érezni. Igaz, most a napi négyórás német tanfolyam sem kedvez a fiatalságérzetemnek. Félelmetes tempóban haladunk, ami egyrészt nagyon jó, másrészt viszont hihetetlenül fárasztó. Úgy mennek el a napok, hogy észre sem veszem. Viszont így nem unatkozom! Mire vége a tanfolyamnak, Balázs névnapja is itt lesz, utána jön a következő tanfolyam, közben két hét síszünet és egy gyors hazaút, nagypapám kilencvenedik szülinapja alkalmából. A 11. házassági évfordulónkat már a B1 vizsgával a kezemben fogjuk ünnepelni. És addigra március lesz, az pedig már tavasz, vagyis Balázs szülinapja, aztán hoppá, egy éve lesz, hogy kiköltöztünk! Csak már tartanánk ott!

2013. január 12., szombat

Álom

Párszor említettem itt a blogon, hogy amikor álmodom, az szinte mindig rémálom és évek óta mindig ugyanaz: lezuhanó repülők, kisikló és bukfencező vonatok. Néha utasként, néha csak szemtanúként "látom" a baleseteket. Pár napja szintet ugrottam, de a mainál rosszabb már tényleg sose legyen. Stoppoltam az úton és felvett egy kamionos. Miközben ő vezetett, egyesével elkezdtem kihúzni a fogait. A kihúzott fogakat vissza kellett dobálnom a szájába. Közben valahogy otthon lettünk és ott volt anyukám is. Kértem, hogy folytassa, mert ez undorító. Nemsokkal később bejött Balázs és büszkén vigyorgott, mutatva, hogy egyetlen foga sincsen, mindet kihúzta a nagyi. Ha lehet, inkább maradnék a repülőknél és a vonatoknál.

2013. január 9., szerda

Simán lehet...

...hogy egyszer majd lesz időm ideülni és írni, de ez nem mostanában lesz. A suli megy, Balázs mondhatni, visszarázódott. A tanfolyam szuper, de teljesen lenulláz. Pont ezt vártam, nagyon jó, hogy végre valami el tudja fárasztani az agyamat!

2013. január 3., csütörtök

Normál kerékvágás

Megérkeztünk! 11 napot voltunk otthon, nagyon jó volt, de újra ide megérkezni is nagyon-nagyon jó volt. Gyorsan elpakoltam mindent, rendet csináltam, kitakarítottam, mert ezek az indulás előtti és érkezés utáni rumlik olyan elszomorítóak (főleg az érkezés utániak). Balázs délelőtt kitartó locsolással újraélesztette a virágokat, akik egyébként meglepően jól viselték a távollétünket. Ebéd után sokadszorra is megnéztük a Macskafogók 2-t, amin én úgy bealudtam, ahogy már nagyon régen nem. Valamikor menet közben Balázs betakart, lehajtotta a kanapét és ő is lefeküdt aludni. 6-ig szunyáltunk, nagyon állat volt!

Érintőleg azért mégiscsak írok egy kicsit életünk eddigi legizgalmasabb évéről. Sokat nem tudok, mert év ilyen gyorsan még nem rohant el, de érdekes, hogy sok volt az olyan időszak, aminek azt hittem, sosem lesz vége. Ezek többnyire inkább érzések, (szerencsére múló) állapotok voltak, amik aztán persze mégiscsak elmúltak és rohant tovább az idő. Az én legeslegjobb élményem a berlini kirándulás volt. Egy szinte tökéletes hosszú hétvége volt, amit Balázs is nagyon élvezett.
Remélhetőleg az idei év is fog ilyet tartogatni, másmilyet pedig nem, a mai nap mint kezdet mindenesetre ígéretes :-)