2012. december 16., vasárnap

Mexico

Holnap elkezdődik a szünet előtti utolsó tanítási hét. A suliban nagyon készülnek a Karácsonyra, adventi éneklésekkel, felolvasásokkal, ajándékozásokkal. Az éneklések iskola-szinten mennek, az 1-2., 3-4., 5-6. osztályok énekelnek együtt. Balázsékra holnap kerül sor, ebből az alkalomból tegnap dél óta alig van hangja. Borzasztóan reszelősen beszél, nem az a fajta rekedtség, ami az idegességtől szokott nála jelentkezni és 1-2 óra alatt elmúlik, hanem egyszerűen csak jól megfázhatott szegény. Hogy fokozzuk a dolgot, a felolvasásban - ami osztályszintű - is ő lesz a soros holnap, így ha reggelig vissza is nyeri a hangját, délre már tuti megint nem marad semennyi.
A felolvasásról írok egy kicsit részletesebben, mert nagyon tetszik nekem. Különböző országok kultúráiról, karácsonyi szokásairól olvasnak fel egy-egy másfél oldalas kis történetet. Balázsnak Mexikó jutott, nagyon sokat gyakorolja itthon, hogy ne a szavak kisilabizálára kelljen figyelnie, hanem a szép, szórakoztató olvasásra (ahogy Gábor szokja mondani: az ígéret szép szó, de a Landwirtschaftsausstellung még szebb). Szegényemnek nagyon szórakoztató lesz rekedten olvasnia. Pedig úúúgy készül rá! Nagyon izgatta például, hogy mi az a tortilla, így nem kis aggódással tegnapra chili con carne-t főztem és hozzá volt tortilla is. Komolyan nagyon aggódtam, hogy mit fog szólni hozzá, ezért csak annyit mondtam, hogy mexikói ételt fogok főzni tortillával. Önző módon alapban egyáltalán nem tettem bele chilit, csak édes-nemes paprikát; én sosem szerettem a csípős kajákat és ezen az indiai borzalom és az azóta eltelt 10 hónap sem javított, Balázs pedig hol szereti a csípőset, hol nem. Így mindenki utólag tette olyan lángolóvá az adagját, amilyenné csak akarta, Gáboré meglehetősen lángolt, Balázsé közepesen lett ehetetlen, az enyém pedig pont finom volt ;-) A lényeg, hogy megvan Balázs új kedvenc étele! Úgy látszik, csak ideológia kell mögé és máris kedvenc lesz az addig nemszeretem bab és paradicsom.

Közben folyamatosan arra gondolok, ami a világ másik végén történt és nem tudom túltenni magam rajta. Tudom, nagyon nem kapcsolódik a bloghoz, de egyfolytában arra gondolok, hogy 6-7 éves gyerekek reggel elmennek otthonról, előtte talán kinyitják az adventi naptár aznapi ablakát, talán meghagyják délutánra, hogy még nagyobb legyen az izgalom. Elmennek iskolába és soha többet nem mennek haza. A tanárnő, az igazgatónő, akik életeket mentettek, mind tudták, hogy ők ott vagy elbújnak, vagy meghalnak és úgy döntöttek, hogy meghalnak. Karácsony előtt egy héttel, teljesen értelmetlenül.

Nincsenek megjegyzések: