2012. október 30., kedd

Önbecsülés

Mióta tanulom a németet, folyamatosan kapom a dicséreteket. Eleinte azt hittem, hogy Gábor kicsit eltúlzott lelkesedéssel próbál lelket önteni belém, meg is mondtam neki jól, hogy hova tegye a bókjait. Aztán a német tanár, aztán a vizsga, később a másik német tanár, aztán a harmadik, és ma egy negyedik is azt sugallta/sugallja, hogy hűde mennyire fainul haladok a némettel. Ennek egyrészt nagyon örülök, mert tényleg elég elveszettnek érzem magam ezügyben, másrészt viszont borzasztó, hogy 37 éves létemre képtelen vagyok helyiértéken kezelni önmagamat.
Otthon olyan mértékben kiirtották belőlem az önbizalmat még kisgyerekkoromban, hogy bár nagyon hamar szembeszálltam a szüleimmel, az önbizalomhiány addigra már belém égett és velem együtt nőtt; a tudat, hogy csúnya vagyok, buta és haszontalan, az értékrendemmé vált. Amikor ezekkel ellentétes visszajelzést kaptam, mindig azt hittem, gúnyolódnak velem. Nagyon-nagyon-nagyon sok év és rengeteg sikerélmény kellett, hogy úgy-ahogy elhiggyem, a fent leírtak nem teljesen igazak. Hogy egyáltalán nem igazak, azt talán már sosem fogom elhinni.
Azért nagyon ijesztő ez, mert én mindig nagyon józanul és tárgyilagosan közelítettem meg a dolgokat: apukámat, anyukámat és tesómat is láttam, már egészen kicsi koromtól, tettem fel nekik fájóan őszinte kérdéseket és vetettem fel fájóan őszinte javaslatokat. Magamat viszont mindig az ő szemüvegükön keresztül látom, olyankor nincs józanság, nincs tárgyilagosság, csak az éveken át sulykolt rosszindulatú bírálatok.

Hogy miért írtam erről ilyen hosszan? Hogy lássa mindenki, mit tehet egy emberrel az ilyen hozzáállás. Tanuljatok az én káromon, ahogy én is tettem, dicsérjétek a gyerekeiteket akkor is, ha "nem szolgált rá", ha "titeket sem dicsértek, mégis ember lett belőletek"! A hiperaktív gyerekek önbecsülése eleve nagyon alacsony, énképük nincs, azt kizárólag a környezetük formálja, amely elsősorban belőlünk, a szüleikből áll. Magyarul: olyannak fogják látni magukat egész életükben, amilyennek mi minősítjük őket. Legyek én az intő példa, aki nem azért ért el sikereket, mert támogatták és ettől helyén volt az önbizalma, hanem azért, hogy helyén legyen az önbizalma, mert nem támogatták. Borzasztó rossz úgy küzdeni a sikerért, hogy azok, akiknek meg akarsz felelni, tulajdonképpen ellened drukkolnak, és ezért még maga a siker sem tud kárpótolni. Ez nekem személyes ügyem, úgyhogy tessék szépen megfogadni ezt a tanácsot!

3 megjegyzés:

V. írta...

Hú, ez nagyon ismerős. Én még valószínűleg nem vagyok azon a lépcsőfokon, mint te, de dolgozom rajta.
V.

Agi írta...

Panni, már az is nagyon nagy dolog, hogy Te ezt így felismerted és tudsz tenni ellene. Nagyon nehéz! Körülöttem rengeteg gyerekes család van és sajnos a legtöbbnél ez megy, csak elenyésző kisebbség, aki hozzád hasonlóan nevel és gondolkodik :-(

Panni írta...

Köszi szépen mindkettőtöknek! :-)