2012. október 31., szerda

Toxic

Ha már ilyen személyeset írtam tegnap, gondoltam, miért ne írjam meg, hogy júniusban elolvastam a Mérgező szülők című könyvet. Elkezdtem én már régesrégen, sok-sok évvel ezelőtt, de az első pár oldalnál nem bírtam tovább és letettem. Nyáron aztán erőt vettem magamon és végigolvastam. Nagyon furcsa volt, mert azokon a lépcsőkön, amiket a könyv említ, én már régen, gyerekként végigmentem. Nem tudom, miért, biztos ösztönös volt.
Különösen megérintett az egyik történet, amelyikben a "főhős" nemcsak saját magát, de az anyukáját is sikeresen kiszakítja a mérgező légkörből. Elmondhatatlanul büszke vagyok arra, amit anyukám 15 évvel ezelőtt véghezvitt. Az alapján, amit a könyvben olvastam, nagyon szerencsés dolog, hogy sikerült neki, mert az ilyen családok többsége bizony nem szakad szét. És hamár, akkor szeretném nyilvánosan megkövetni anyukámat, aki jól magára vette a tegnap írtakat, pedig én mondom - és nekem elhihetitek -, ő aztán ott segített, ahol tudott. Persze, tudom, elválhatott volna, hogy minket megkíméljen, de amit tegnap leírtam az önértékelésről és a bírálatokról, annak ő is kőkeményen szenvedő alanya volt. Bizony ő is elhitte, hogy egyedül semmit sem érne, semmire sem menne és sok-sok évbe telt, mire végre sikerült meggyőzni az ellenkezőjéről. Nagyon sok dologba vágott bele azóta, amikbe korábban sosem mert volna és most, a hatvanadik évéhez közeledve végre olyan életet él, amilyet szeretett volna.
A másik ilyen mellbevágó történet az volt, amelyikben a főszereplő, egy fiatal anyuka "megszakítja a láncot" (talán a legutolsó történet, de nem vagyok benne biztos). Ezt felvállalni, szembemenni azokkal az elvekkel, amelyek mentén nevelkedtünk nemcsak nagy felelősség, de nagyon nehéz is. Ezt próbálom ugye én is, azzal a könnyebbséggel, hogy itt van nekem Gábor, aki szerencsésebben jött ki a gyerekkorból (ti. ő normális :-) ) és ő - és az ő véleménye - egy jó etalon. Közben persze jönnek folyamatosan a bírálatok azoktól, akik vagy bennragadtak a toxikus közegben, vagy elhitték azt a kirakatot, amit 20 évvel ezelőtt a mi kis életünkből láttak. Ez a látszat dolog egyébként a könyvnek is állandóan visszatérő momentuma volt és bár már évek óta tudom, hogy "tankönyvi eset" volt a miénk, mégis megdöbbentett, hogy mennyire egyforma logika mentén működnek a zsarnokok, mennyire jól körül lehet őket írni és ettől mennyivel kisebbnek és szánalmasabbnak látszanak.

2012. október 30., kedd

Önbecsülés

Mióta tanulom a németet, folyamatosan kapom a dicséreteket. Eleinte azt hittem, hogy Gábor kicsit eltúlzott lelkesedéssel próbál lelket önteni belém, meg is mondtam neki jól, hogy hova tegye a bókjait. Aztán a német tanár, aztán a vizsga, később a másik német tanár, aztán a harmadik, és ma egy negyedik is azt sugallta/sugallja, hogy hűde mennyire fainul haladok a némettel. Ennek egyrészt nagyon örülök, mert tényleg elég elveszettnek érzem magam ezügyben, másrészt viszont borzasztó, hogy 37 éves létemre képtelen vagyok helyiértéken kezelni önmagamat.
Otthon olyan mértékben kiirtották belőlem az önbizalmat még kisgyerekkoromban, hogy bár nagyon hamar szembeszálltam a szüleimmel, az önbizalomhiány addigra már belém égett és velem együtt nőtt; a tudat, hogy csúnya vagyok, buta és haszontalan, az értékrendemmé vált. Amikor ezekkel ellentétes visszajelzést kaptam, mindig azt hittem, gúnyolódnak velem. Nagyon-nagyon-nagyon sok év és rengeteg sikerélmény kellett, hogy úgy-ahogy elhiggyem, a fent leírtak nem teljesen igazak. Hogy egyáltalán nem igazak, azt talán már sosem fogom elhinni.
Azért nagyon ijesztő ez, mert én mindig nagyon józanul és tárgyilagosan közelítettem meg a dolgokat: apukámat, anyukámat és tesómat is láttam, már egészen kicsi koromtól, tettem fel nekik fájóan őszinte kérdéseket és vetettem fel fájóan őszinte javaslatokat. Magamat viszont mindig az ő szemüvegükön keresztül látom, olyankor nincs józanság, nincs tárgyilagosság, csak az éveken át sulykolt rosszindulatú bírálatok.

Hogy miért írtam erről ilyen hosszan? Hogy lássa mindenki, mit tehet egy emberrel az ilyen hozzáállás. Tanuljatok az én káromon, ahogy én is tettem, dicsérjétek a gyerekeiteket akkor is, ha "nem szolgált rá", ha "titeket sem dicsértek, mégis ember lett belőletek"! A hiperaktív gyerekek önbecsülése eleve nagyon alacsony, énképük nincs, azt kizárólag a környezetük formálja, amely elsősorban belőlünk, a szüleikből áll. Magyarul: olyannak fogják látni magukat egész életükben, amilyennek mi minősítjük őket. Legyek én az intő példa, aki nem azért ért el sikereket, mert támogatták és ettől helyén volt az önbizalma, hanem azért, hogy helyén legyen az önbizalma, mert nem támogatták. Borzasztó rossz úgy küzdeni a sikerért, hogy azok, akiknek meg akarsz felelni, tulajdonképpen ellened drukkolnak, és ezért még maga a siker sem tud kárpótolni. Ez nekem személyes ügyem, úgyhogy tessék szépen megfogadni ezt a tanácsot!

2012. október 26., péntek

Évforduló

Egy éve Balázs még csak egy menő dolognak találta ezt a svájci témát, irigyelték is az osztálytársai.
Egy éve abban reménykedtem, hogy talán az egész Svájc-dolog csak vicc, vagy álom és meg sem történik, mi pedig éljük tovább a megszokott életünket.
Egy éve hívott minket Balázs keresztapukája, Gábor legjobb barátja, hogy elmesélje a nagy hírt: megszületett Julianna.
Egy éve azon gondolkoztam, miért nem sikerült megtalálnom a helyem az álommunkahelyemen, amikor korábban soha egyetlen munkahelyen sem volt ilyen gondom.
Annyi minden volt másképp egy évvel ezelőtt...

Aztán elindultunk, ma egy éve. 25-én akartunk, de el kellett halasztani az utat egy nappal. 27-én reggel már Zürichben voltunk. Utáltam, hogy az emberek ufo-nyelven beszélnek és biztos voltam benne, hogy én ezt a nyelvet soha nem fogom megtanulni. Juszt se! Balázs úgy viselkedett, mintha egy kiránduláson lenne. Az ő kis lelke akkor annyit volt képes elviselni. Amikor Gábort itt hagytuk és elindultunk haza, úgy féltem, mint még soha.

Ma Balázs egy környezetismeret előadásra készül, aminek egy részét ő fogja megtartani. Még nem szívesen beszél, de szinte mindent megért.
Ma abban reménykedem, hogy a hátralevő életünket itt, Svájcban fogjuk leélni. De ha nem így lesz, legalább már tudni fogom, hogy a világ nem dől össze attól, hogy mi az egyik végéből a másikba költözünk.
Ma Julianna már nincs köztünk és remélem, hogy a szülei megnyugvást találnak.
Ma már nem érdekel, hogy mi volt a bajom a munkahelyemen, ki tudja, talán már az országban nem találtam a helyem az utóbbi években...

Hogy mi lesz egy év múlva, azt majd megtudjuk egy év múlva, de valahogy majd csak lesz. Valószínűleg Balázs úgy fogja nyomni a svájci kamasz szlenget, hogy egy szavát sem értjük majd, Gábornak nem kell majd folyton tolmácsolnia, én pedig talán szintén egész jól fogok már vakerálni németül. Talán munkahelyem is lesz, ettől talán Gábor is kevesebbet stresszel majd. Majd meglátjuk.

Ez egyébként az ötszázadik bejegyzésem :-))

2012. október 20., szombat

Én, a mesterfodrász

A 22,5 órányi alvásnélküliség után 5,5 óra alatt hülyére aludtam magam, így, ahogy azt a fejszámoló zsenik már sejthetik, ma is időmilliomos vagyok. Rendes családanyaként átlustálkodtam a napot, viszont hogy senki ne mondhasson rám semmi rosszat, valamikor délután levágtam Balázs haját. Ezt kb háromórányi rábeszélés előzte meg, mert a hajvágás az egy jól ismert inkvizíciós módszer és nemcsak fáj, de utána rendezett feje lesz az embernek és az milyen már. Mivel nincs fodrászkendőnk, egy (pontosabban három) nagy-nagy nejlonzacskóból rögtönöztem valamit legjobb tudásom szerint (nem ezt fogom benyújtani pályázati anyagként, ha majd be akarok kerülni a svájci mérnöki kamarába...). A cucc egyébként tökéletesen megfelelt a célnak és Balázs az első 3 percben még élvezte is... A hajvágás már nagyon profin megy, ma szárazon vágtam, ez egy kínlódással kevesebb, viszont semmivel sem nehezebb. Nagyon szuper lett a haja, olyan, amilyet mindig kértem neki a fodrászoktól, de sosem csinálták olyanra. Most azon gondolkozom, hogy lehet, hogy ilyen frizura egyébként nem is létezik :-p Amikor a fejébe vette, hogy megnöveszti a haját, akkor volt egy időszak, amikor pont ilyen volt a haja és legutóbb már sikerült neki egy ahhoz nagyon hasonlót vágnom, most pedig tökéletesítettem. Amint végeztem, nagy boldogan kiszabadította magát a zacskókból, méghozzá úgy, hogy az összes levágott haj beleborult a pólójába. Annyira örültem!
A fodrász tehetségem felismerése olyan megrázó erejű volt, hogy nem értem be a lehullott hajak felporszívózásával, végigszaladtam az egész lakáson, sőt, mire észbe kaptam, ragyogó rend volt mindenhol. Komolyan oda kell figyelnem magamra; az egyetlen dolog, ami vigasztal, hogy mire ezt a posztot befejezem, már újra rumli van. Balázsra mindig számíthatok.

2012. október 19., péntek

Inszomnia

Hogy megkoronázzuk az egész hetes kripliséget, ma hajnali 4-kor keltünk. Sajnos Balázs is felébredt 6-kor, így végképp annyi volt a reggelemnek. Hogy mentsük, ami menthető, lementünk a tóhoz megnézni a napfelkeltét. Hogy milyen helyen lakunk? Hát ilyen helyen:
Délután még egy online német órát is lenyomtam, amit bárki, aki látott a héten, simán hőstettnek minősítene. Komolyan mondom, majdnem elaludtam rajta, borzasztó volt. Az este végre alvást ígér, remélhetőleg holnap reggelig, megszakítás nélkül.

2012. október 18., csütörtök

Visszaszámlálás

Már csak két nap és az életünk visszatér a normális, pörgős kerékvágásba. Onnantól majd gyakrabban fogok írni, ígérem! Vagy legalábbis azon leszek.
Az őszi szünet telik, Balázs rengeteget pihen, ami nekünk is pihentető. Esténként viszont elég nehezen alszik el és ezt most nem foghatjuk a Ritalinra, mivel 2 hete nem szedi. Nekem határozottan az az érzésem, hogy szorong. Ritkán szólja el magát, de azok az elszólások elég egyértelműek. Tegnap este pl azt mondta nekem: Anya, azon gondolkozom, hogy amikor felnőtt leszek, hogy fogom a dolgokat intézni itt Svájcban. Nézd meg, pár év és felnőtt leszek, és még nem is tudok németül! Kis bogárkám, egyrészt sajnálom, hogy ilyen dolgok nyugtalanítják, másrészt viszont örülök, mert ezek a gondolatok azt jelzik, hogy felelősen gondolkodik. Nála eleve lassabban megy a leválás és valószínűleg a felnőttként való leválás is lassabban fog menni, de muszáj lesz forszírozni, mert ugye végülis nem ölebet akarunk nevelni, hanem egy önálló életre képes, boldog embert, aki hasznos tagja akar lenni a társadalomnak. Persze ez még jócskán odébb lesz, egyelőre önző és felelőtlen, ami tízévesen talán nem akkora tragédia, bár lehetne benne annyi jóérzés, hogy amikor Gábor fáradt - és ilyen mostanában nagyon gyakran van, mert sokat dolgozik -, vagy amikor én fáradt vagyok - mint pl tegnap, mert a bénaságom miatt sikerült a fejfájásig dehidratálódnom -, akkor nem a szobájából óbégat ki, hogy valaki menjen be hozzá, hanem pl kijön és elmondja, mi a kínja.
Valamiért most nyelvtanulás-ügyben is befeszült és egyszerűen nem hajlandó semmit tenni azért, hogy megtanuljon németül. Közben pedig engem von kérdőre, hogy honnan tudok én ilyen meg olyan szavakat. Honnan, bakker, tanulok, onnan. Az utóbbi időben Skype-on szoktam németezni és érdekes, hogy olyankor ő is idekuporodik és néha még közbe is szól. Talán ez lesz a megoldás, hogy ilyen indirekt módon bevonom őt is, a fene tudja...

2012. október 10., szerda

Csirip

Gábor a tegnapi bejegyzés után is szóvá tette, hogy posztolás helyett tweetelek, úgyhogy most hosszabban fogok írni, hogy megfeleljek a blogolás szabályainak.
Figyelem, rinyaposzt alert bekapcs!
Balázzsal egyelőre semmi olyan fejlemény nincs, ami a témába vágna, az őszi szünet harmadik napján vagyunk itthon kettecskén. Kint szakad az eső, így be vagyunk zárva. Hétfőn kiesett az egyik felső szemfoga, amiért már múlt pénteken besöpörte az ajándékot. Azért pénteken, mert akkor volt vége a Projektwoche nevű lazulásnak és megkapta a Meisterdetektiv plecsnit, amiért szerinte nagy jutalom jár. Mi mondjuk egy buksisimire gondoltunk, ő viszont valami kézzelfoghatóbb dologra, így azt találtuk ki, hogy találkozzunk félúton és Meisterdetektiv + Fogtündér + heti zsebpénz = valami kézzelfogható. Örült is persze, mint majom a farkának, egészen tegnapig, amikor a tenyerében lévő fogat bámulva ilyet szólt, hogy akkor neki ezért most ajándék jár. Én meg azt találtam mondani, hogy na akkor még egy szó és személyesen nyomom vissza a fogat a szájába. Annyira piszkálta a fog-dolog a csőrét, hogy ma szó szerint a következő ötlettel állt elő: "Anya, tudod mit, mi lenne, ha ezt a fogat most hanyagolnánk pár hétig, amíg legközelebb erre jön a fogtündér, mert szerintem most ő azt sem tudja, hogy mi a rák van." Mondtam neki, hogy ezen még dolgozzon egy kicsit, mert ennyire még nem épültem le szellemileg. Igaz, momentán több fogam van mint hajam, de ugye az okosok is megmondták már: rövid haj, hosszú ész. Vagy valami ilyesmi.
Magamról szólván, egész jól vagyok. Arra számítottam, hogy ez az egész amolyan India 2.0 lesz, ehhez képest meg nem is az. Bár a testem legkülönbözőbb részei indulnak hanyatlásnak (köröm, haj, bőr), lehetőségem nyílt újraélni a fiatalságomat, mivel csupa pattanás vagyok. Nagy-nagy bánatom, hogy nem élvezem az evést és ez nagyon rossz. Eszem, persze, ha éhes vagyok, de egyrészt nem esik jól, másrészt hagyjuk, a lényeg, hogy nem jó. Gábor minden hétvégén megkörnyékez, hogy vegyünk-e bort, de az sem jó. És a legeslegnagyobb tragédia, hogy már nem vagyok édesszájú. Szeretném szeretni a csokit, de tök hidegen hagy. Ki tudna ellenállni ennek? Na, hát egy ilyen csücsül a hűtőben egy egész hete, méghozzá felbontva! Nem vitás, hogy ez így nem mehet tovább. Ennyit rólam.
Balázs tanulása nagyon aranyos, nem tudok rá jobb szót. Pár hete mesélt itthon a kőkorszakról, azt tanulják most környezetből (na jó, nem mesélt, gyakorlatilag kikérdeztem), és elmondta, hogy "a Jungsteinzeit-ban az emberek ilyen és olyan ruhát hordtak". Aztán ugye most tanul angolt és franciát, hát ez úgy megy nála, hogy a magyar jelentést teljesen kihagyja, német-angol és német-francia szótárfüzete van. Anyukámnak menőzött valamelyik nap Skype-on és mondta, hogy a "du parle allemand?" az azt jelenti, hogy "sprichst du Deutsch?" Anyukám meg bólogatott, hogy aha, biztos :-) Ha így folytatja, pár hónap és németül gondolkozik.

2012. október 9., kedd

Wörtli

Így mondják a "szavak" szót Svájcban. Nem Wörter, nem, itt mindent becéznek. Gáborral szombaton volt egy szabad délelőttünk és mondtam neki, hogy ich muss jeden Tag 25 Wörtli lernen. Persze nem tudok minden nap ennyit megtanulni, de ezt a mondatot legalább én raktam össze és annyira büszke voltam magamra! Ja, hát mostanában ilyen sikerélményeim vannak, meg persze a sok gyönyörű kenyér, amikből enni nem szoktam, de a fiúk szerint nagyon finom.

2012. október 8., hétfő

Szétszórt

Tegnap délben szóltunk Balázsnak, hogy lassan ebéd, menjen kezet mosni. Kiment, mint minden szófogadó gyerek és fél perc múlva sétált vissza, fogkefével a szájában. Mosás-mosás, végülis.

2012. október 5., péntek

Nehéz idők

Nehéz idők vannak. Nagyon kiírnám, de annyi bennem a feszültség, hogy szó szerint nem tudok mást csinálni, mint lélegzetemet visszatartva várni. A hónap végére remélhetőleg tisztább lesz minden, addig néhány kör megbeszélés, találkozás ezzel-azzal, tesztelgetés ide-oda. Érdekes, hogy Gáborral mennyire másképp értelmezzük ugyanazt a dolgot. Egy biztos, örülök, hogy itt vagyunk és itt éljük át mindezt, már csak azért is, mert közben úgy tűnik, a német nyelv mégsem megtanulhatatlan, én pedig nem vagyok reménytelen eset.