2012. július 27., péntek

Erről beszélek!

Rendszeres olvasója vagyok egy Aspergeres lány blogjának, akit már felnőttként diagnosztizáltak. Nagyon jókat ír, csak sajnos nagyon ritkán. A mai posztja olyan dologról szól, amiről én is írtam már néhányszor: érdemes-e, kell-e címkézni. Ő is nagyjából arra jutott, amire én: egyfelől kéne, nagyon kéne, méghozzá azért, mert az autizmussal, ADHD-vel élők fogyatéka nem szembetűnő; a járásuk, a beszédük egy teljesen átlagos emberé, éppen ezért a velük szembeni elvárások is olyanok, mint egy átlagos emberrel szemben. Ezeknek viszont ők csak nagyon nagy erőfeszítéssel tudnak megfelelni. Másfelől sajnos az átlag embernek halvány lila gőze sincs arról, hogy milyen jellegű problémákkal néz szembe egy ADHD-s vagy egy ASD-s ember és - személyes tapasztalat - a következő kérdések hangzanak el:
- Fogyatékos?
- Nem.
- Akkor miben más?
- Másképp reagál dolgokra. Sokkal nehezebb fenntartani a figyelmét...
- Ó, én is ilyen voltam alsó tagozatban, de ez természetes.
- Dührohamai vannak...
- Például?
- Például ha a legkisebb eltérés van a megszokott vagy az előre megbeszélt menetrendtől.
- Ezt mifelénk hisztinek nevezik és két nagy pofon megoldja.
Általában ezen a ponton feladom, mert kezd a dolog úgy kinézni, mintha Balázs neveletlenségét próbálnám leplezni. És ezek az emberek egyébként nem utcaseprők, hanem tanult, diplomás és magukat széles látókörűnek nevező ismerősök, kollégák, családtagok.
Egyszerűen nem értem, hogy emberek, akik ennyire nem akarnak tudomást venni arról, hogy léteznek másmilyen emberek is, milyen alapon várják el, hogy mindenki az ő szabályaik szerint éljen. Vagyis persze, logikus: ők vannak többen...

3 megjegyzés:

Agi írta...

szia!
Nagyon jó leírod a lényeget:-) szerintem az a baj, hogy, akiknél nincs ilyen gyerkőc, azok nem tudják, hogy egyáltalán van ilyen probléma. Meg azt hiszik, hogy ezt mi nagyítjuk fel.
Végül is, ha a mi gyerekeink "átlagosak" volnának, akkor mi sem tudnánk ezt és azt hinnénk, hogy a bolt közepén dühöngő adhd-s kisfiú pusztán "neveletlen". Sőt, tovább megyek. Sok szülő nem ismeri fel az adhd-t a saját gyerekénél sem, hanem saját magát okolja a kudarcokért. Sajnos ma még sok pedagógus sem, így nem kap segítséget csak mindenki okolja... Hiába van egyre több infó a "magatartásproblémákról" az átlagos emberek nem olvasnak, néznek ennek utána.
Saját példánk is ezt mutatja. Én onnan sejtettem meg, hogy a fiam adhd-s, hogy jómagam is hasonló gyerek voltam, igaz, akkor még nem volt ilyen "címke". Viszont az óvónőkkel csak lassan tudtam ezt megértetni és, még mindig nem hiszik el, mert szerintük "a hiperaktív egész nap ugrálna, de hát leül az ebédhez és, amíg ezsikm ott is marad" ja, csak állandó a panasz rá, többek közt, hogy az ételt dobálja, a poharakat kiborítja ebédnél stb stb. és én kellettem hozzá, hogy utána nézzek, hogy KÉRJEM az óvodától, a Nevelési Tanácsadó és az óvoda pszichológus vizsgálatát. Most ott tartunk (4éves) szeptembertől kap majd a Nevtanban fejlesztést, persze a diagnózis még nincs, mert ahhoz kicsi, de legalább nem küldet el minket ott, hogy ááá ez nem hiperaktív.
Úgy tűnik, ezt csak mi értjük, tudjuk igazán. Aki nem tapasztalta meg, az tényleg azt hiszi, szimplán "neveletlen" még a rokonság is, nemhogy idegenek. Igen, szomorú, hogy még a pedagógusok sem tudnak ezzel mit kezdeni, engem ez pölö jobban zavar, mint a mások véleménye...:-( ha fogyatékos lenne, legalább volna intézmény, ahol tudják, mi ez, oda járhatna. Egy adhd gyerekkel mit kezdjek? A "normál" oviban nem bírnak Vele, a "sérült" gyerek kategóriához meg "túl ép". Szóval tényleg nagyon nagyon nehéz ez! Én már annak örülök, hogy van a városban kettő db. intézmény, ahol foglalkoznak adhd gyerekek fejlesztésével, Őket persze megkeressük, vagyis a Nevtanon túl vagyunk, a másikba meg majd megyünk.

Agi írta...

Még valami, azt hiszem ilyen téren nagyon sokat adott ez Nekünk. Én pl. sokkal megértőbb vagyok másokkal, a másik kisgyerek viselkedésével kapcsolatban is.

Nemrég egy anyuka nagyon hálás volt ezért, mert az Ő kisfia is verekedős volt, kapott tőle az enyém is és mondta, teljesen ledöbbent, hogy én nem kezdtem el szidni Őt és a gyerekét, hanem "normálisan" kezeltem a dolgot. Hiszen láttam, hogy ott az anyuka és rászól a gyerekre. Nekem ez elég volt. hát ja, szidnak engem is eleget mások, tudom, milyen ez. Közben kiderült, hasonló cipőben jár, nem veri otthon a gyereket, normálisak, aztán mégis ilyen a kissrác.
Egyébként azt is "bírom" mikor olyanok szólnak meg, akik a saját gyerekükre magasról tesznek, pl. ha az vereksszik, csúfolódik a játszón, anyuka sehol, de láttam olyat is, hogy a kissrác fél órát könyörgött az apjának, mert, valami érdekeset akart Neki mutatni, az apja rá sem hederített szegényre. Mert épp beszélgetett... Végül szomorúan odakullogott. Azt hiszem, mi ennél sokkal jobban odafigyelünk a gyerekeinkre, napersze egyrészt muszájból, de talán ez nem is akkora baj ez:-)

Panni írta...

Ági, mindenben egyetértek. Szerintem iszonyú jellemépítő egy ilyen gyereket nevelni. Ha másért nem, már emiatt is megéri a "neveletlenség" :-D
A fejlesztés és a tolerancia is még nagyon gyerekcipőben jár, sajnos, de mindenképpen jó irányban halad. Talán a mi gyerekeink talán szintén hiperaktív gyerekei már egy elfogadó világba születnek, ahol már 2-3 éves korukban segítséghez jutnak ;-)