2012. július 31., kedd

Birka

Balázs kedvéért mára bolognai spagettit főztem. Tudta, mert tegnap is mondtam neki, ma pedig le kellett mennem paradicsomért, mert tegnap elfelejtettem venni. Elkészült a tökéletes bolognai, pont úgy, ahogy ő szereti, eljött az ebédidő, kérdeztem, tálalhatok-e, erre ő lelkesen bólogatott.
A harmadik falat táján letette a kanalat és azt mondta:
- Anya, ne haragudj, de rájöttem, hogy én már nem szeretem a bolognai spagettit...
- Ez most komoly??
- Igen. Bocsánat...
- Van még egy kis krumplipüré...
- Azt sem kérek.
- Sonkás tészta?
- Nem...
- Akkor most mit fogsz enni?
- Nem tudom... Nem is vagyok éhes, anya!
Azon még viszonylag könnyen túltettem magam, hogy nem ebédel, mert csak a saját hülyeségének köszönheti, de hogy hogy lesz egy étel egy nap alatt kedvencből ehetetlen, azt nehéz ésszel felérni. Megvártam, míg kihűl minden, a szószt elkezdtem szétosztani fagyasztandó adagokra, a tésztát betettem a hűtőbe, és akkor Balázs megjelent és azt mondta, hogy "jólvan, most az egyszer utoljára eszem bolognait". Kérte, hogy kevés szószt tegyek a tésztára, keveset tettem. Betolt egy hatalmas adagot, kivéve egy pár szem tésztát, kérdeztem, azt miért nem eszi meg. Azt mondta, mert arra nem jutott szósz. Tegyek még rá szószt? Igen. Itt bizony kiszaladt a számon egy besz@... b@...meg, de tettem rá még szószt, ő pedig megette becsülettel.
A kérdés, hogy birkatürelmű vagyok, vagy egyszerűen csak birka...

2012. július 30., hétfő

Itthon

Megjöttünk, itthon vagyunk! Nagyon szuper két hetet töltöttünk otthon, minden percét élveztük! Nagyon jó volt, hogy a saját házunkban nyaraltunk és nagyon jó volt a saját lakásunkba visszajönni. Balázs egyetlen mukk nélkül ülte végig a 11 órás (nappali) utat; olvasgatott, filmet nézett, játszott a legújabb Hero Factory szörnyével. Mondjuk tény, hogy előtte való nap borzalmasan viselkedett, komolyan, szavak nincsenek arra, amit szombaton művelt. Mondta is Gábor, hogy nem tudja, mi lesz, ha a hazaúton is ezt csinálja Balázs. Én megkockáztattam, hogy az ilyen napok után általában csendes nap szokott jönni, és lőn!
Az úton kiolvastam Ranschburg Jenő Nyugtalan gyerekek című könyvét, ami az ajánló szerint egész jónak tűnt és hát Ranschburg Jenőt én nagyon "szeretem", sokkal jobbnak tartom a könyveit, mint Vekerdy írásait. Ez a könyv sajnos egyáltalán nem tetszett. Az első, vaskos fejezet arról szól, hogy milyen családok "termelik ki" a hiperaktív gyerekeket: bántalmazó, alkoholista, szeretet nélküli, mélyszegény vagy újgazdag családok. A többi fejezet olyan információk gyűjteménye, amelyeket bárki megtalálhat a neten, aki ismeri a keresőszavakat és tud angolul. Nem mondom, hogy a könyv teljesen használhatatlan, de nekem nem sok újat adott. Annak, aki most szembesül a problémával, elég jó iránymutatást nyújt, bár fenntartom, hogy egy szülőknek szánt könyvet nem kezdünk azzal, hogy 50-100 oldalon át boncolgatjuk a család felelősségét. Nemcsak azért, mert ez fáj, hanem mert ez a nézet túlhaladott; maga Ranschburg Jenő is leírja egy fejezettel később, hogy az ADHD genetikai és neurológiai eredete bizonyított.
Van egy fejezet, amiben tanácsok vannak összeszedve ADHD-s kamaszok szülei számára, ezek nagyon hasznos tanácsok, le is fogom írni ezeket, bár többségüket hallottam a Fimota szülő tréningjén - ahogy a Mici mackós hasonlatok és még sok más dolog is visszaköszönt.

2012. július 27., péntek

Erről beszélek!

Rendszeres olvasója vagyok egy Aspergeres lány blogjának, akit már felnőttként diagnosztizáltak. Nagyon jókat ír, csak sajnos nagyon ritkán. A mai posztja olyan dologról szól, amiről én is írtam már néhányszor: érdemes-e, kell-e címkézni. Ő is nagyjából arra jutott, amire én: egyfelől kéne, nagyon kéne, méghozzá azért, mert az autizmussal, ADHD-vel élők fogyatéka nem szembetűnő; a járásuk, a beszédük egy teljesen átlagos emberé, éppen ezért a velük szembeni elvárások is olyanok, mint egy átlagos emberrel szemben. Ezeknek viszont ők csak nagyon nagy erőfeszítéssel tudnak megfelelni. Másfelől sajnos az átlag embernek halvány lila gőze sincs arról, hogy milyen jellegű problémákkal néz szembe egy ADHD-s vagy egy ASD-s ember és - személyes tapasztalat - a következő kérdések hangzanak el:
- Fogyatékos?
- Nem.
- Akkor miben más?
- Másképp reagál dolgokra. Sokkal nehezebb fenntartani a figyelmét...
- Ó, én is ilyen voltam alsó tagozatban, de ez természetes.
- Dührohamai vannak...
- Például?
- Például ha a legkisebb eltérés van a megszokott vagy az előre megbeszélt menetrendtől.
- Ezt mifelénk hisztinek nevezik és két nagy pofon megoldja.
Általában ezen a ponton feladom, mert kezd a dolog úgy kinézni, mintha Balázs neveletlenségét próbálnám leplezni. És ezek az emberek egyébként nem utcaseprők, hanem tanult, diplomás és magukat széles látókörűnek nevező ismerősök, kollégák, családtagok.
Egyszerűen nem értem, hogy emberek, akik ennyire nem akarnak tudomást venni arról, hogy léteznek másmilyen emberek is, milyen alapon várják el, hogy mindenki az ő szabályaik szerint éljen. Vagyis persze, logikus: ők vannak többen...

2012. július 25., szerda

Nyaralunk

Nagyon komoly lemaradásban vagyok és emiatt nagyon szégyellem magam. Az utolsó posztot 2 hete írtam, még "otthonról". Azóta "itthon" vagyunk, Balázs lenyomott egy hetet a Fimota táborban, mi pedig Gáborral közben - és azóta hármasban - rengeteg dolgot intéztünk, intézünk. Közben persze nagyon élvezzük, hogy a saját ágyunkban alszunk, a saját nyelvünket beszélő emberekkel találkozunk és azt csinálunk, amit csak akarunk; ha sietni kell, annak kb az az oka, hogy le ne késsük a mozifilmünket ;-) Igazi nyaralás ez, medence és napozás nélkül!

A Fimota táborról szeretnék egy kicsit bővebben írni. Idén Balázst a táboroztatók tanácsára az első kurzusba írattam, ahol a kisebbek, az újak és a lányok is vannak. Neki nem magyaráztam el az okokat, egyszerűen csak annyit mondtam, hogy most az első kurzusba került. Nem nagyon izgatta, annyit kérdezett, hogy de ugye azokkal lesz, akikkel tavaly. Hát nem... De persze neki nem ezt mondtam, hanem előadtam valami süketelést arról, hogy simán lehet, hogy a tavalyiak közül is lesz, akit ide osztanak be.
Az odaút nagyon jól telt, Balázs ragaszkodott hozzá, hogy ő mondja az utat a kinyomtatott térkép alapján. Nagyon fura, hogy én nem vagyok egy nagy tájékozódó, de szinte tökéletesen emlékeztem az útra, pedig a tavalyi volt az első és egyetlen alkalom, hogy ezt az utat bejártuk. Ahogy közeledtünk, egy nagy erdő fölött egy hatalmas, vastag, szélesen elterülő felhőt láttunk. Balázs csak ennyit mondott, komoly aggódással: ajjaj, remélem, ez a felhő nem Tarzusszia fölött van!
A "leadás" a szokásos módon ment, erdő közepén volt a találka, bőröndöket egy nagy halomba pakoltuk, gyerekeken csak egy hátizsák és egy esőkabát, mert amint beértünk az erdőbe, elkezdett szakadni az eső. Talán emlékeztek még a tavalyi tábori beszámolómra, amikor leírtam, hogy Tarzussziában milyen sokat esik az eső :-) A varázslat tehát most sem maradt el, amint beléptünk Tarzussziába, megérkezett a zápor.
Az egy hét, ami tavaly csak vánszorgott és mindenféle Ikeás varázslatot kellett bevetnünk, hogy valahogy eltereljük a figyelmünket a Balázs feletti aggodalomról, most úgy repült el, hogy egyszercsak azon kaptuk magunkat, hogy hoppá, péntek van és holnap menni kell Balázsért. Ugyan minden nap minden percében eszünkbe jutott, de nem aggódtunk érte egyáltalán és nagyon felszabadultan tudtuk eltölteni a 6 napot kettesben.
Tavaly 10:02-kor értünk a táborba, idén 10:00-kor. Balázs megint nagyon-nagyon örült nekünk és a tavalyinál mérsékeltebben, de dőlt belőle a szó. Az, hogy idén kisebbek közt volt, szuper döntésnek bizonyult, mert ő volt A Nagyfiú, akitől segítséget kérhettek, aki példát mutatott, és aki vicces hangokat adott ki (ezt inkább hagyjuk). Idén bicskát is vitt magával; még otthon vettünk neki egy szuper bicskát, a táborban pedig levizsgázott faragásból (akármit is jelent ez). A bátorságpróbán, amin tavaly legutolsó lett, most minden gyakorlatot hiba nélkül végigcsinált, úgyhogy Lorddá léptették elő! Megmutatta nekünk a lápot, amihez át kellett lépnie Tarzusszia határát, úgyhogy engedélyt kért a Vénektől. Ott álltunk, gyönyörködtünk a lápban, amikor egyszercsak ilyet szól, hogy "na, nekem most van egy kis dolgom", elfordult és nekiállt férfiasan meglocsolni a lápot. Nem vagyunk hívei a szabadtéri pisilésnek, de olyan jófej módon adta elő,, hogy rászólni sem tudtunk, nemhogy haragudni. Aztán kiderült, hogy ott Tarzussziában ez része volt a rutinnak, sőt, egy dal is íródott hozzá:

Pisilek én, ha felkelek,
mert éjjel mindig megtelek
Pisilek délben, s délután
és este is talán.
A moziban mindig szenvedek,
mert ott pisilni nem lehet
De a természet lágy ölén
vígan pisilek én.


A bőröndjébe belenéztünk, hogy nagyjából megvan-e minden, és a tavalyihoz képest most szinte tökéletes rendet találtunk. Egyetlen szépséghiba a gumicsizma retkes talpához nyomott fogkefe volt, de ennyi kell is. Idén egyetlen ruhát sem kellett kukásítani, nagyon szépen vigyázott mindenére. Egyetlen törülköző van a hiánylistán, de valahogy megleszünk nélküle... :-))

2012. július 13., péntek

Tábor

Holnapután kezdődik a Fimota tábor, úgyhogy a mai csomagolós nap után az éjszakánk utazással fog telni, a holnapi napunk pedig bevásárlással. A tábori pakk eleve egy nemkímélős bőröndbe került, méghozzá napi beosztással, minden napra egy mappa, minden mappában egy-egy zokni, póló, alsó és tusfürdő ilyen egyadagnyi minta tasakban:
Idén visz bicskát is, ennek különösen örül. Szeretné megmutatni nekünk, hogy ő igenis tud nyársat hegyezni és botot élezni, a táborban pedig külön szóltak, hogy szabad bicskát vinni, mert csak felügyelettel használhatják, így pedig nem történhet baj.
Tavaly szétaggódtam magam a tábor előtt, most pedig alig várom, hogy egy kicsit kettesben legyünk Gáborral. Ránk fér!
A mai nap egyben az utolsó tanítási nap is; időzítésben mindig nagyok voltunk...

2012. július 11., szerda

Gyors bejelentkezés

Balázs lélekben készül az esti koncertre, amit az osztállyal fognak előadni, mi szülők pedig majd jól nem sírunk.