2012. december 31., hétfő

Írok-e idén évértékelést?

Nem.

2012. december 24., hétfő

Nyugis

Hát ilyen nyugis Karácsonyom sem volt még! Az, hogy én 24-én délelőtt leüljek a laptop elé, annyira egy szürreális dolog, hogy nem is akartam először. Dehát ha egyszer nincs most semmi tennivaló, Balázs egyedül szeretne játszani, Gábor olvas, anyukám pedig ideges, mert szerinte 24-én idegesnek kell lenni.
Én viszont, ha már ideültem, megírom a hazautunk végét, mert ne gondolja már senki tévesen, hogy egy Balázs-kaliberű gyerek csak úgy elüldögél 11 órán keresztül. Bécstől Budapestig előadta a teljes repertoárt. Leginkább engem sértegetett és égetett az összes utas előtt, de azért jutott mindenkinek. Hegyeshalomnál már olyan ideges voltam, hogy átmentem az étkezőkocsiba kifújni magam és csak Győr fele mentem vissza. Balázs onnan folytatta, ahol abbahagyta, kiabált, közönségesen beszélt és viselkedett, és minden poénjának én és a hajam voltunk a szenvedő alanyai. Gábor pedig egészen Kelenföldig meg sem szólalt, teljesen hidegen hagyta a dolog. Mire a Keletinél leszálltunk, legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Borzasztó volt és még nagyon sokáig nem fogom kiheverni. Nem igazán tudom, hogyan védhettem volna ki ezt a helyzetet. Egy akármilyen más helyzetben ilyenkor kézen fogom (vagy fülön) és elmegyünk a helyszínről, de egy vonaton hogy a francba lehet megfékezni egy őrjöngő tízévest úgy, hogy közben nem alázom meg őt és égetem le magam még jobban (bár annál jobban, ahogy ő leégetett, nagyon nehéz lenne)? Persze, jöhettünk volna repülőgéppel, de a rengeteg csomag miatt ez nem nagyon jöhetett szóba, autónk pedig egyelőre nincs. A hazaút lesz még vicces, ezek után... De addig is megpróbálok előre rápihenni az útra, épp ezt teszem most is :-)

2012. december 22., szombat

Hazafelé


Hazafelé zötyögünk a vonaton, Balázs filmet néz, Gábor olvas, a tömeg pedig hatalmas. Bár Innsbrucknál nagyon sokan leszálltak, még mindig tele vagyunk. Zürichben bemondták többször is, hogy minden hely foglalt és akinek nincs helyjegye, az ne szálljon fel a vonatra, ehhez képest a folyosókon lehetetlen közlekedni, mert kétszer annyi ember van mint hely.
A csomagolás és a mai készülődés meglepően simára sikerült; egész úton azon kattog az agyam, hogy mit felejtettünk otthon. Anyukám, az a drága, felhívott 10:40-kor, a vonat indulásakor, hogy jó utat kívánjon, hát úgy meghatódtam! Jó lesz már otthon lenni...
A Schulsilvesterről akartam még írni, ami tegnap reggel volt és nem mondhatom biztosra, hogy a telefon ébresztőjére ébredtem. 5:30-tól kezdve akkora hangzavar volt az utcán, hogy szerintem aznap senki nem késett el a munkából. Összekötözött konzervdobozokat húztak végig a járdán, trombita, síp, fütyülés, üvöltözés, kinek mihez volt kedve és eszköze. Hozzánk ötször telefonbetyárkodtak fel, az utosó 6:50-kor volt, akkor indult el Balázs. A suli előtt "őrjöngő" gyerektömeg, aztán 7-kor minden elcsendesedett és a rendbontók bementek a suliba filmet nézni. Balázs 9 után kicsivel ért haza és nagyon jókedvű volt, valami vígjátékot néztek meg, amit még ő is értett egy kicsit.
A nap pihenéssel és félárbócos csomagolással telt, este pedig még egy filmre is futotta az időnkből. Balázs egyelőre tényleg egész jól viseli az utat, reméljük, ez így is marad...

2012. december 19., szerda

Utolsó

Balázs suliban, Gábor orvosnál, a mosógépnek van még 20 perce, így - valószínűleg utoljára a hazaút előtt - most van időm írni. Vicces dolgok történtek itt tegnap óta, előszöris kiderült, hogy holnap is lesz még nyelviskola, aztán Balázs kiborult azon, hogy Herr S úgy írt be házi feladatot az Agendába, hogy neki nem szólt róla, és egyébként is, mit levelezget ő velünk, Balázs háta mögött (sic) :-))) Még aranyos is lett volna, ha  nem megy át az egész egy monológba, ami arról szólt, hogy mennyivel szebb hely lenne a világ nélkülem, sőt, ha meg sem születtem volna, akkor ő sem született volna meg és nem lenne egy ilyen szánalmas anyukája. Hát nem gyanúsíthatom azzal, hogy hímestojásként bánik velem :-) Végül persze nekiállt és megcsinálta a házikat, estére pedig teljesen aranyos lett, csak a szokásos esti szeánszot hiányolta, amikor Gábor mesél neki. Ő egyébként, szegény, fél10 után jött haza, szabadság előtti utolsó munkanap, jellemző... Viszont amint belépett az ajtón, Balázs kirohant, a nyakába csimpaszkodott és olyan nagyon örült neki, még azt sem engedte, hogy a kabátot levegye. Így lett mesélés is, sőt, ezúttal minden fog Balázs szájában maradt.
Ma végül megvolt az adventi éneklés, nagyon szép dalokat énekeltek, általam érthetetlen nyelven. Viszont aranyosak voltak nagyon. Utána gyorsan elkaptuk Frau F-t, szerintem lassan beindítjuk nála a menekülési ösztönt, annyit zaklatjuk. A Schulsilvester miatt akartunk vele beszélni többek között, még szerencse, hogy elkaptuk, mert különben nem tudom, hogy tudtuk volna meg, hogy reggel 7-től 9-ig lesz. Tehát akár már pénteken utazhattunk volna, ha előbb kérdezünk, ááááá, mindegy... De a legnagyobb poén nem ez, hanem a tájékoztató, amit kaptunk a Schulsilvesterről. Az nincs benne, hogy mikor és hol, az viszont igen, hogy
- az iskoláskorú gyerekeknek tilos reggel 5 előtt elhagyniuk a lakóházat
- tilos utcai barikádokat emelni
- tilos petárdázni, tűzijátékozni, robbantgatni
- tilos mustárt és borotvahabot használni az utcán, mert megrongálhatja pl az autókat
- tilos tojást dobálni

Ma délután igyekszünk lezárni a bevásárlást, nevesítve csokit veszünk Zürichben tonnaszám. Azt hiszem, élvezni fogom és szerintem a fiúk is :-) Talán rá tudom venni Gábort, hogy iskolavégre tekintettel meglátogassunk egy Mekit, sőt, esetleg meg is ebédeljünk ott. Balázs biztos nem sértődne meg.
Ha idén már nem írnék, akkor Kellemes Ünnepeket mindenkinek!

2012. december 18., kedd

Készülődünk

Az utolsó hetet nyomjuk, pontosabban Gábor az utolsó napot, Balázsnak még lesz két komolytalan napja, én pedig csak ülök, reszelem a körmöm és hülyeségeket beszélek. Tegnap megvolt Balázs felolvasása, nagyon szép dicséretet kapott rá a tanártól. Mondjuk készült is rá :-) Ez volt tulajdonképpen az első alkalom, hogy hosszabban beszél németül az osztály előtt, mégha csak felolvasás volt is. Az adventi éneklés sajnos elmaradt, holnapra tették át, amit mi nem tudtunk, mert péntek délután írták be a Kontaktheft-be, Balázs pedig délutánonként nyelviskolában van. A mai angol teszt úgy sikerült, ahogy vártuk, vagyis nem túl jól. Közben megérkezett a múlt csütörtöki német tesztem, megint sikerült egy 100%-osat írnom, éljek-éljek. A nyelviskola szünetében éppen egy croissant-t rágcsáltam, mikor eszembe jutott, mit csinálhat Balázs, biztos épp az angol teszttel van elfoglalva és utána milyen óra is lesz...? És akkor bevillant. Hogy Úristen, ma könyvtárlátogatás és Balázs nem tette el a könyveit és ha ez kiderül, nem fogja tudni, hogy mit csináljon és ki fog borulni. Úgyhogy mint az eszelős, felpattantam és haza rohantam, felkaptam a két könyvet, átrobogtam velük a suliba, pont akkor csengettek ki angolról. Balázs kezébe nyomtam a csomagot és sípoló tüdővel távoztam, vissza a nyelviskolába. Egy órával később már majdnem normálisan lélegeztem :-))
Balázs nyelviskolájában ma utolsó nap van és ha utolsó nap, akkor buli, nagyon készült rá, mert nyáron pl elvitték őket hajókázni az utolsó napon. Hogy megalapozza az ünnepi hangulatot, elmentünk elverni a pénzét (hiába győzködtem, hogy ne tegye...). Tegnap este 11 körül arra ébredtem, hogy megpuszil egyszer, aztán még egyszer, aztán a fülembe susogja, hogy anya, kipottyant megint egy fogam. Mostanában fogeső van, 3 hét alatt 3 foga esett ki, ebből egy rágófog, kettő pedig szemfog. És ha fog, akkor fogtündér, ha fogtündér, akkor pénzköltés. Ha már neki fáj, fájjon nekünk is, ugye...
4 nap, 4 nap múlva utazunk! Elég hihetetlen ez, már csak azért is, mert még sehogy sem állunk. Idegeskedni nem vagyok hajlandó, egyébként kár is lenne, mert én minden Karácsonykor lebetegszem, így nem mondhatom, hogy nem tudom, mikor mi fog történni. Ajándék-ügyben is le vagyunk maradva, vicces lesz ez így... Balázsé és Olivéré megvan, a többiek pedig már rendelkeznek a tolerancia és önuralom nevű erényekkel ;-)

2012. december 16., vasárnap

Gondolatébresztőnek

A Facebook-on találtam ezt a hivatkozást, elég megrázó írás.

Mexico

Holnap elkezdődik a szünet előtti utolsó tanítási hét. A suliban nagyon készülnek a Karácsonyra, adventi éneklésekkel, felolvasásokkal, ajándékozásokkal. Az éneklések iskola-szinten mennek, az 1-2., 3-4., 5-6. osztályok énekelnek együtt. Balázsékra holnap kerül sor, ebből az alkalomból tegnap dél óta alig van hangja. Borzasztóan reszelősen beszél, nem az a fajta rekedtség, ami az idegességtől szokott nála jelentkezni és 1-2 óra alatt elmúlik, hanem egyszerűen csak jól megfázhatott szegény. Hogy fokozzuk a dolgot, a felolvasásban - ami osztályszintű - is ő lesz a soros holnap, így ha reggelig vissza is nyeri a hangját, délre már tuti megint nem marad semennyi.
A felolvasásról írok egy kicsit részletesebben, mert nagyon tetszik nekem. Különböző országok kultúráiról, karácsonyi szokásairól olvasnak fel egy-egy másfél oldalas kis történetet. Balázsnak Mexikó jutott, nagyon sokat gyakorolja itthon, hogy ne a szavak kisilabizálára kelljen figyelnie, hanem a szép, szórakoztató olvasásra (ahogy Gábor szokja mondani: az ígéret szép szó, de a Landwirtschaftsausstellung még szebb). Szegényemnek nagyon szórakoztató lesz rekedten olvasnia. Pedig úúúgy készül rá! Nagyon izgatta például, hogy mi az a tortilla, így nem kis aggódással tegnapra chili con carne-t főztem és hozzá volt tortilla is. Komolyan nagyon aggódtam, hogy mit fog szólni hozzá, ezért csak annyit mondtam, hogy mexikói ételt fogok főzni tortillával. Önző módon alapban egyáltalán nem tettem bele chilit, csak édes-nemes paprikát; én sosem szerettem a csípős kajákat és ezen az indiai borzalom és az azóta eltelt 10 hónap sem javított, Balázs pedig hol szereti a csípőset, hol nem. Így mindenki utólag tette olyan lángolóvá az adagját, amilyenné csak akarta, Gáboré meglehetősen lángolt, Balázsé közepesen lett ehetetlen, az enyém pedig pont finom volt ;-) A lényeg, hogy megvan Balázs új kedvenc étele! Úgy látszik, csak ideológia kell mögé és máris kedvenc lesz az addig nemszeretem bab és paradicsom.

Közben folyamatosan arra gondolok, ami a világ másik végén történt és nem tudom túltenni magam rajta. Tudom, nagyon nem kapcsolódik a bloghoz, de egyfolytában arra gondolok, hogy 6-7 éves gyerekek reggel elmennek otthonról, előtte talán kinyitják az adventi naptár aznapi ablakát, talán meghagyják délutánra, hogy még nagyobb legyen az izgalom. Elmennek iskolába és soha többet nem mennek haza. A tanárnő, az igazgatónő, akik életeket mentettek, mind tudták, hogy ők ott vagy elbújnak, vagy meghalnak és úgy döntöttek, hogy meghalnak. Karácsony előtt egy héttel, teljesen értelmetlenül.

2012. december 14., péntek

Utolsó péntek

Túl vagyunk a szünet előtti utolsó pénteken, méghozzá nem is akárhogyan. Balázs reggel velünk együtt kelt fel, ami igazán nem szokása, aztán örvendezett egy sort, hogy éljen, péntek van, akkor ma lesz francia, mert neki a francia a kedvence és nagyon szereti. Első két óra volt a francia, vissza is kapta a múltheti dolgozatot, amiben 24 pontból 23-at ért el! Elmondhatatlanul büszkék vagyunk rá és ugyanennyire hálásak a tanárának (Herr S). Balázst sosem bűvölték el a jegyek, dicséretek és figyelmeztetők, de délben ragyogó szemmel mesélte, hogy megmutatta az egyik osztálytársának a dolgozatot, aki a fejéhez kapott és azt mondta, hogy oh mein Gott, aztán pedig tapsolni kezdett és a végén az egész osztály tapsolt :-)) Meg vagyok hatva, komolyan.
Ez ugyanaz a gyerek, akinek a verbális IQ-ja 75 volt másfél évvel ezelőtt és javasolták az idegen nyelvből való felmentését. Úgy látszik, van olyan módszer, amivel mégis tud nyelvet tanulni, nem is egyet, hanem hármat.

2012. december 13., csütörtök

Survival mode

A hátralévő öt tanítási napra túlélő üzemmódba kapcsolok, semmi nem érdekel. Balázs borzasztóan ki van készülve, márpedig ha ő ki van készülve, akkor garantáltan mi is ki leszünk (vagyunk) készülve. Most viszont önző disznóként és a saját lelki békém érdekében nem fogom hagyni, hogy a fejünkre nőjön.

2012. december 12., szerda

Túl szép volt

Az elmúlt pár hétben Balázs példásan viselkedett. Komolyan, egy szavam nem lehet rá. Érdekes volt megfigyelni, hogy ő is úgy működik, hogy minél több dolga van, minél nagyobb a nyomás, annál összeszedettebb. Rengeteg tanulnivalója volt, tesztek, stb, és ő nagyon ügyesen helyt állt. Ahogy viszont enyhült a nyomás, úgy leeresztett, mint egy lufi. Pontosabban nem is leeresztett, hanem kipukkadt. Tegnapelőtt akkora hisztit vágott le, hogy semmit nem tudtam vele kezdeni, tegnap pedig hiszti helyett bemutatta, milyen lesz, amikor majd kamasz lesz. Elmondhatatlanul bunkón és flegmán viselkedett velünk; bármit kértünk, a válasz ez volt: jó, és? Este 9-kor fejezte be a házi feladatokat és utána még jó sokáig pörgött. Aludni már úgy ment, hogy teljesen meg volt ránk sértődve, ki tudja, miért. Még azt sem hagyta, hogy jóéjt-puszit adjak neki. Kicsivel később átjött, hogy bocsánatot kérjen és megkérdezte, nem baj-e, ha rendet csinál a szobájában. Aztán még egy kicsivel később arra ébredtem, hogy megpuszil. Bocsánatot kért és közölte, hogy ő akkor most átjönne aludni. Szóval kibékültünk és ma már megint aranyos volt. Hajnalban egyébként arra ébredtem, hogy hangosan röhög álmában :-) Ez már nem az első eset és nagyon kíváncsi vagyok, mi lehet ilyen vicces :-))

2012. december 10., hétfő

Ho-ho-ho

Az, hogy havazik, egy enyhe kifejezés arra az agyrémre, ami itt péntek dél óta megy, kicsi megszakításokkal. Én élvezem, de tényleg, és nem az elégedetlenség beszél belőlem, inkább csak a meglepettség. Megjártam én az Északi-sarkkört, meg Lappföld alját, láttam és éreztem -30 fokot, sőt, a tavaly januárban lefotózott hókupac még áprilisban is megvolt, de ekkora hóesésre nemigen emlékszem. A karácsonyi hangulat abszolút megvan, a bolt előtti biciklitároló mellett szánkók várakoznak, a ház kertjében valaki feldíszített egy bokrot, nagyon szép telünk van. Balázs persze elment az őszi túracipőjében a suliba, mert azt szokta meg, úgyhogy a nagyszünetben utánasunnyogtam a hótaposójával, meg is köszönte.
Szerencsére a pénteki oltás semmilyen mélyebb nyomot nem hagyott benne, hacsak nem annyit, hogy szombaton és vasárnap kicsit fázósabb volt. Az oltásra és az orvosra visszatérve egy vicces jelenségről akartam mesélni. Itt Svájcban a gyerekek az iskolában hallanak először hochdeutsch-ot, egészen addig ők csak a sviccerdüccsöt értik. Nem csoda, ha a gyerekorvosokban kialakult a pavlovi reflex, hogy amint meglátnak egy gyereket, ízes sviccerdüccsül kezdenek hozzá beszélni. Gondolom, nem kell ecsetelnem, milyen fejet vágott Balázs, amikor odalépett hozzá a tökaranyos asszisztens és elkezdett hozzá teljesen ismeretlen nyelven beszélni. De azért volt egy kis lebukás, mert a szuri után a doktornő megkérdezte (sviccerdüccsül), hogy kér-e csokit, mire ő lelkesen bólogatott. Erre a doktornő elmondta neki, hogy a karácsonyfáról nyugodtan választhat egyet. Balázs elviharzott a fához, a doki rámnézett: he-he, ezt bezzeg értette :-))
Szombaton, tekintettel a nagy hóra, elmentünk a közeli várromhoz szánkózni. Ez főleg abból állt, hogy Balázs  különféle kunsztokat adott elő a szánkóval, mi pedig igyekeztünk mozgásban maradni, hogy ne fagyjunk lilára. Ja és persze voltak vicces alkudozások is, mert a húszdekás' műanyag szánkó olyan nehéz, hogy Balázs szerint lehetetlen felhúzni a domb tetejére, így ez nyilvánvalóan a mi dolgunk. Párszor elmagyaráztam neki, hogy saját magát úgyis fel kell vonszolnia, az a pille-könnyű szánkó már igazán nem számít. Megérthette, mert elég hamar belátta, hogy nem érdemes ilyesmivel próbálkoznia. Hazáig azért elhúzatta magát Gáborral :-)
A készülődés Karácsonyra és a hazaútra kezd felerősödni, mivel jövő szombaton már utazunk. Ez így már elég jól hangzik! Soha életünkben nem voltunk még ennyi ideig távol a szülőktől, nemhogy külföldön, ideje lesz haza menni egy kicsit...

2012. december 7., péntek

"Ein schönes Wochenende im Schnee"

Ezt kívánta nekünk Balázs tanára és hát így teljesüljön minden kívánsága :-) Bár nyilván csak humorizált, mert   pontban délben elkezdett szállingózni a hó, aztán a szállingózás 15 percen belül átment szakadó hóesésbe, ami 2 órán belül teljesen megbénította Zürich kanton közlekedését. Teljes gőzzel dolgoznak a hókotrók, de nem nagyon győzik ezt a mennyiségű havat. Most mintha kicsit ritkult volna, remélem, nem kiabálom el.
Egyébként egyáltalán nem erről akartam írni, bár a nap történéseibe ez is erősen beleszólt. Balázs megírta a francia tesztet, majd jövő pénteken megtudjuk, hogy sikerült, de azt mondta, hogy "Herr S szerint sehr gut gemacht". Visszakapta a múlt pénteken megírt geometriát, egész jól sikerült, 4-5-öt kapott rá.
Sajnos a körzőjének a héten nyoma veszett, ahogy a lakáskulcsának is. Teljes meggyőződéssel állítja, hogy nem veszett el, "csak letettem valahova és elfeledkeztem róla, ha elveszett volna, az csak feltűnt volna, anya!"
Délután, mikor már a nyelviskolában kellett volna lennie, felhívott, hogy elakadt a busz előtt valami tartálykocsi és itt a Polizei és most mit csináljon. Ma van tesztírás a nyelviskolában, nagyon szuper, Gábor felhívta őket, hogy Balázs késni fog, végül megírta ő is a tesztet, azt mondja, jól sikerült.
Hazafelé egy teljes buszjárat kimaradt, úgyhogy Gábor leszólt az orvosnak, hogy lehet, hogy késni fogunk. Az asszisztens nagyon kedvesen felajánlott egy január 9-i időpontot, mert a mai nap nagyon be van táblázva, meg se próbáljunk lemenni, 16:20-kor már jön a következő beteg. Mivel 5 perc késésben voltunk csak, mégis elmentünk, ahol ugyanez az asszisztens fogadott és kishíján kidobott minket, mert "a maga férje már új időpontot kért". Jó, hát hacsak az elmúlt 25 percben (a telefonálás óta) nem adták ki ezt az időpontot, akkor mégiscsak élnénk vele, remélve, hogy a maradék 15 perc alatt sikerül beadni egy oltást. Bejutottunk persze, megvolt a szuri, megbeszéltük, hogy a doktornő szerint sincs szükség a bárányhimlő elleni emlékeztetőre.
Végre-végre vége ennek a hétnek, úgy vártam már! Nekem még lesz csütörtökön egy német vizsgám és ezzel kész is vagyunk, az utolsó héten már vacsik, bulik és hasonló jóságok lesznek.

2012. december 6., csütörtök

Oltás

Persze csak a holnapi oltásról felejtettem el írni, ami egy sima MMR emlékeztető lesz, semmi komoly. Kéne egy bárányhimlő emlékeztető is elvileg, de mivel Balázs az oltás hatására is és pár évvel később az oltás ellenére is átesett a bárányhimlőn (igen, 3 szúrás és két lezajlott bárányhimlő, cukor az élet, csak tudni kell szopni), hosszas tanakodás és szakértők kifaggatása után úgy döntöttünk, hogy ennyi immunizálás talán elég lesz. Balázs holnapi napja így fog kinézni: francia teszt, német teszt (a nyelviskolában), oltás. Tud élni :-) Eddig nagyon jól nyomja ezt a félévet, talán mostmár erre a két hétre sem ereszt le, egy nagy finish és máris itt a Karácsony!

2012. december 5., szerda

Alvás helyett

Nincs időm, hát majd az élet csinál nekem. Megint hajnal, megint ébren, fő az ebéd, melegszik a kávégép.
Múlt pénteken Balázs tesztet írt geometriából, még nem tudjuk, hogy hogy sikerült, de nagyon sokat készült, készültünk rá. A tanár, aki segít neki (na jó, nevesítsük, ha már ennyiszer meg van említve: Herr S) végig ott volt mellette és Balázs elmondása szerint semmit nem kellett elmagyaráznia, csak néha szólt bele, hogy "gut", "sehr schön" :-)
Szombaton elmentünk a Technorama nevű helyre, ez leginkább egy természettudományos interaktív kiállítás, ahol ki lehet próbálni a mágneses teret, az egyen- és váltakozó áramot, a fény- és hanghullámok viselkedését, de nagyon sok lehetőség van a saját képességeink tesztelésére is, pl megtudhatjuk a reakcióidőnket, tesztelhetjük a hallásunkat, de kipróbálhatjuk azt is, hogy hány dB-en tudunk ordítani. Kell-e mondanom, hogy ez volt az egyik nagy kedvenc? :-) A másik pedig egy kinect szenzoros szoba, ahol be kellett állítani a nemet és lehetett kapcsolgatni, hogy mi jelenjen meg a képernyőn: a csontváz, az izomzat, vagy az idegpályák. Itt Balázs átkapcsolt nőre és izomra, ezután pedig hangos vihogással tornázott a kamera előtt és nézegette a melleit.
A hét balesettel indult; nyelviskola után hívott fel Balázs sírva, hogy egy szivacslabdát oldalról a szemének rúgtak és nagyon fél, hogy meg fog vakulni. A buszmegállóban vártam, hogy lássam, kell-e szaladni az orvoshoz, de szerencsére nem kellett. Megdörzsölhette a szivacslabda a szaruhártyáját, mert nagyon piros volt, könnyezett és fájt, de szerencsére semmi komoly. Tegnap már csak estére könnyezett, holnapra pedig szerintem teljesen rendbe fog jönni.
Tegnap én voltam a soros vizsgázó, méghozzá németből, mi másból. A mostani tanfolyam végénél járunk, de a tananyagnak a feléig sem jutottunk. Közben én itthon tanulgattam-tanulgatok, eleinte Skype-os segítséggel, most pedig Gábor segítségével és autodidakta módon. Pár hete kiderült, hogy a vizsga után kihagyhatom az A1.3-at és mehetek A2.1-re (A1 a nagyon alapszint, ezt két vagy - mint pl jelen esetben is - három részből építik fel, ezután A2 ugyanígy, B1, B2, és a C1 már a felsőfok, C2 pedig az anyanyelvi  szint). Örültem nagyon, éljen, végre sikerélmény. Persze az önbizalmam sehol, ezért elkezdtem online szintfelmérőket töltögetni, amik mind az A2 szintre tettek. Zsír, ezek szerint menni fog. Azóta eltelt 3 hét és csak nem hagyott nyugodni, hogy ha engem A2-re taksálnak a tesztek, akkor nem A2.1-re kéne mennem, hanem legalább A2.2-re. Egy szó mint száz, tegnap elmentem egy személyes szintfelmérőre. Az A2 szint tetején vagyok, januártól kezdem a B1 tanfolyamot. Újabb 3 hónap unalomtól menekültem meg :-)
Pénteken Balázs dolgozatot ír franciából és a nyelviskolában is lesz teszt, kezd bekeményedni a félév. Közben neveket is húztak és titkos kis ajándékokat kell eldugdosniuk a kihúzott név részére. Balázs egy hatodikos lányt kapott, úgyhogy azt hiszem, valami gigamenő kekszet fogunk sütni a hétvégén :-)
Jövő csütörtökön én vizsgázom a mostani tanfolyam lezárásaként, közben lehet, hogy Balázsnak újabb tesztek ugranak be, ki tudja, de aztán már csak egy hét és itt a szünet!!!

2012. december 4., kedd

Megint címszavas

Rövidet nem akarok, hosszúra meg nincs idő, a történések miatt: dolgozat, baleset, dolgozat, szintfelmérő, dolgozat, dolgozat, oltás, vizsga. Szóval majd írok.

2012. november 29., csütörtök

Fellélegzünk

Balázsnak hirtelen beugrott két nap szünet a nyelviskolában, így ma legnagyobb örömére 4 kézműves órája volt/lesz. Úgy örült neki, itt ujjongott tegnap. Igen, ez ugyanaz a gyerek, akinek a finommotorikája olyan volt, amilyen, és utált mindenféle bütykölést, ami odafigyelést és kézügyességet igényelt.
Ami engem illet, a szemöldököm és a körmeim egyhangúlag megszavazták a növekedést, csak így tovább, gyerekek, ha így folytatjuk, hajasbaba is lesz még belőlem, én mondom :-))
Úgy látszik ez az időszak a közös döntéseké, ma reggel pl közösen elaludtunk, mindhárman. Nagyon izgis volt, Gábor 7-kor ébredt, Balázsnak pedig 7:30-tól nulladik órája volt. Én voltam a legelvetemültebb, majdnem 8-ig aludtam. Valószínűleg az éjszaka leesett 10 cm hónak (is) volt köszönhető az elalvás. A hó azóta is szakad, úgyhogy ma adventi koszorút sütünk mézeskalácsból és ünnepélyesen megnyitjuk a karácsonyi hangulatot.

2012. november 28., szerda

Inszomnia

Ígérem, nem lesz mostantól ez minden posztnak a címe, dehát mit csináljak: hajnali fél három van, én pedig itt ülök, miközben fő a krumplipüré, sül a hús és megy a mosogatógép. Úgy kezdődött, hogy Gábor szerint a Négy szoba az egy jó film, én pedig elhittem neki és elkezdtük nézni. Az első félórában még vártam, hogy majdcsak lesz ebből valami, aztán úgy az első óra után egyre jobban felhúztam magam, hogy mi ez a borzalom, és mire végre a jó rész jött, elaludtam. Persze amint vége lett a filmnek, felébredtem, pedig nem akartam, Gábor még tévézett, ezen jót veszekedtünk, ő tévézni akart, én aludni, aztán átjött Balázs, és a két fiú 3 másodperc múlva aludt. Vártam egy ideig, de csak nem tudtam elaludni, így átcuccoltam Balázs ágyába. Ott is néztem egy ideig a plafont, aztán elkezdett fájni a nyakam, aztán a hasam, aztán már olyan részeim görcsöltek, amiknek eddig a létezéséről sem tudtam. Mikor már a nekrológomat fogalmaztam, úgy gondoltam, jobb, ha kijövök, hogyha már nem alszom, akkor legalább hasznos dologgal üssem el az éjszakát. Jó eséllyel délelőtt úgyis csak ülni fogok kávéval a kezemben és bambán nézek ki a zombi fejemből, legalább nem lesz bűntudatom, most előre ledolgozom a napot.
Nade nem azért ültem ám ide a géphez, hogy az álmatlan éjszakámról meséljek; történtek ma (hoppá, tegnap) ennél nagyobb dolgok is. Egy 20-30 perces megbeszélést terveztünk Balázs fejlesztőpedagógusával (nem ez a jó szó rá, ő az, aki a szárnyai alá vette Balázst és tanulja vele a németet, a matekot, terelgeti, stb), úgy is hagytuk itthon Balázst, hogy megbeszéltük, ha belefér az időbe, csinálja meg az összes házit. A suliban az említett tanáron kívül Balázs osztályfőnöke is várt minket és tájékoztattak, hogy a beszélgetésről jegyzőkönyv készül. Ne ijedjünk meg, de itt ezt így szokták. Viccesen zajlott a dolog, mert mindenki németül beszélt, aztán amikor rám került a sor, én angolul, és erre németül válaszoltak. Sokat beszélgettünk Balázsról, hogy milyen volt, mielőtt ideköltöztünk, hogy fogadta a hírt, hogy mostantól külföldön élünk. Elmondtuk, hogy mi hogy volt, és hozzátettük, hogy szerintünk Balázs még erősen a tagadás fázisában van; azt elfogadta, hogy most itt vagyunk, de egyelőre nem hajlandó arra gondolni, hogy ez egy hosszútávú dolog. Én ezt egyáltalán nem tartom bajnak, mindig is csodáltam a gyerekek lelkét, ők nem hősködnek, pont annyit engednek be a tudatukba, amennyit nagyobb trauma nélkül fel tudnak dolgozni. Biztos vagyok benne, hogy amint kész lesz rá, be fogja fogadni a teljes igazságot. Szóba került a Ritalin, majd az orvossal beszélnünk kell a dózisról (gyakorlatilag a szedhető legalacsonyabb dózist kapja, 38 kg és 20 mg-ot szed naponta, viszont nagyon passzív, apátiás). Szó volt a winterthuri Sprachschule-ról is, ahonnan - írtam - jön majd egy tanár Balázshoz. Kiderült, hogy ezt félreértettük, a tanár a mostani tanárokkal fog konzultálni, hogy jó irányba haladnak-e, mi a következő lépés, stb. Azt mondták, isten ments, hogy még több tanára legyen Balázsnak, így is elég bizonytalan. Beszéltünk arról, hogy mi hogyan éljük meg ezt a kiköltözés dolgot, hogy érezzük magunkat. Adtak pár jótanácsot is arra vonatkozólag, hogy hogyan vehetnénk rá Balázst, hogy emberek, gyerekek közé menjen iskolán kívül is. Végül egy jó másfél órát ott voltunk a suliban. Összességében az az érzésünk, hogy a pszichológus óta beszéltek pár szakemberrel és mostmár nem érzik olyan reménytelennek a helyzetet. Mikor hazaértünk, Balázs azzal fogadott minket, hogy minden házi kész van, hát csak nekiállt egyedül, noszogatás nélkül és megcsinálta.

2012. november 25., vasárnap

Nem semmi!

Balázs péntek délután a szokásos időben indult a nyelviskolába. Indulás után 10 perccel szólt a telefon, ő hívott:
- Anya, nem fogod kitalálni, hogy mit láttam az előbb!
- Mit láttál?
- Találgass!
- Hm, csuklós buszt?
- Nem.
- Porschét?
- Nem!
- Lamborghinit?!
- Nem...
- Akkor szabad a gazda!
- Úgysem találod ki... Magyarokat!!!
- Magyarokat? És köszöntél nekik?
- Nem, mert egy házaspár volt és a nő nagyon káromkodott. De anya, itt mentek az utcán és magyarul beszéltek!!!

2012. november 23., péntek

Ki korán kel...

...kakaót lel. Legalábbis az újonnan bevezetett szabály szerint. Kicsit megint megcsúsztak a reggelek és elindult egy olyan tendencia, hogy kakaó után Balázs már nem is éhes. Korábban mindig a reggeli volt először és utána a kakaó, pont emiatt. Amikor már jó ideje nem volt semmi gond a reggelizés körül, lazítottunk a gyeplőn és engedtük előbb kakaózni. Hétfőig tartott a szép világ horror, akkor azt mondtuk, hogy jól van, ennyi volt és vissza a kályhához, sőt, szigorítottunk az eredeti szabályokon is: ha 7:15-ig megreggelizik, akkor ihat kakaót, ha nem, akkor nem. Már tegnap is célfotóval teljesített, ma viszont a legnagyobb jóindulattal is 7:23-kor tűnt el az utolsó falat. Volt is dühöngés és persze minden a mi hibánk. Ebben a hangulatban telt az egész reggel, Balázs komolyan meg volt sértődve, nem érdekelte, hogy mi időben szóltunk, nem érdekelte, hogy attól minden más ugyanúgy megy (mehetne) a megszokott módon, ő utálni akart valakit, mi meg épp kéznél voltunk. Amikor megkérdeztem, hogy csomagoljak-e a tegnap sütött mézeskalácsból, üvöltve közölte, hogy nem kell semmi, kakaót akarok inni, hagyjál békén!!! Én azért csak becsempésztem a dobozkát a táskájába, ezen nem fog múlni semmi, telt tovább a reggel a maga kis zaklatott módján. Indulás előtt úgy 3 perccel rám nézett Balázs és azt mondta: anya, bocsánat, hogy így viselkedtem, légy szíves, csomagolj nekem mézeskalácsot! Persze, tudtam, hogy a mézeskalácsnak nem tud ellenállni :-))

2012. november 22., csütörtök

Néhány dolog már sosem változik

Írtam róla (vagy ha nem, hát most már tudjátok), hogy Balázs az utóbbi időben nagyon szívesen tanul, lelkes, motivált. Tegnapelőtt is és tegnap is szinte egész este a nyelviskolában feladott házit (párbeszéd) gyakorolták Gáborral. Nagyon jól ment neki és igyekeztek, hogy ne magoljon, ezért váltogatták a szereplőket, stb. Ma teljesen összetörve jött haza a nyelviskolából, mert a tanár nem volt hajlandó meghallgatni őt, csak legyintett rá, hogy nem tanulta meg. Nagynehezen kiszedtem belőle, hogy mi történt: az egyik gyerek elakadt és Balázst kérte meg a tanárnő, hogy folytassa. Neki nem ugrott be egyből és gondolkozott egy kicsit, Erre a tanár beszólt neki, hogy nem tanult és utána már nem is volt hajlandó meghallgatni őt. Mert ugye egy, a nyelvvel éppen ismerkedő és amúgyis önbizalomhiányos gyerek, ha nagynehezen összeszedi a bátorságát és jelentkezik, hogy el szeretné mondani, semmire sem vágyik jobban, mint hogy a többi gyerek előtt megalázzák. Szóval köcsögök itt is vannak. Ami viszont nagyon nagy dolog: Balázs magától is felismerte, hogy ő itt nem volt hibás; hogy a tanárnő viselkedett helytelenül. És ez nagyon nagy dolog! Persze, bántja az igazságtalanság, ahogy mindenkit bántana, de nem volt indokolatlan bűntudata! Ez azt jelenti, hogy sokat fejlődött az önbizalma, kezd kialakulni egy reális énképe, nem (csak) a környezete visszajelzéseiből építi azt fel. Ennek viszont mindenképpen örülni kell!

2012. november 21., szerda

Felzárkózás

Olyan sok napi apróság van, ami egyenként nem üti meg a posztolási ingerküszöbömet, viszont az összkép és főleg a tendencia már mindenképpen megér egy rövidke írást. Az angolról van szó, amit Balázs szeptemberben kezdett el tanulni, az osztálytársai pedig 3 évvel ezelőtt. Balázs teljesen felvette a ritmust és együtt tanul velük, az angol házikat egyedül vagy minimális segítséggel oldja meg, a kiejtése szinte hibátlan (szegényt kicsit megzavarja, hogy egyszerre tanulja a némettel; főleg a ch-s szavakkal gyűlik meg a baja), a szókincse szépen növekszik. Sok behoznivaló van, ezt kár lenne tagadni, mert az osztálytársak azért simán elbeszélgetnek már angolul, de az mennyire megható már, hogy ennyire ügyesen igyekszik! És igen, agya mint a szivacs, nagyon igaz a mondás, hogy az ilyen korú gyerekek kapacitását jól ki kell használni, mert sokkal többet bírnak befogadni, mint hinnénk. Azt írtam már, hogy milyen büszke vagyok rá?!

2012. november 19., hétfő

Becsapós

Balázs mostanában hajmeresztően válogatós; eddig is kihívás volt a kedvében járni kaja-ügyben, de amit mostanában művel, az már komolyan elgondolkodtat.
Mai agymenése: ő nem egész, hanem fél szelet kenyereket kér. Nem baj, hogy mini szelet, ő a fél szeletekhez van hozzászokva. Aztán miért van benne sonka, ő csak sajtot és uborkát kér. Aztán jött a csúcs: ő nem is szereti ezt a kenyeret. Itt már azért kicsit eldurrant az agyunk és elzavartuk öltözni, nincs reggeli, hagyjon minket békén.
Kicsit duzzogott kint, én meg úgy csináltam, mintha nem látnám, hogy egyszercsak odament a hűtőhöz, kivett egy almát, gondolkozott, kivett még egyet, levett egy tányért, idejött és azt mondta: anya, lehet olyat, hogy két szem almát eszem inkább? Csak légyszíves vágd fel, hogy ne vegyem észre, hogy ez kettő!

2012. november 18., vasárnap

Räbeliechtliumzug

Ez a szép szó kb azt jelenti, hogy karalábélámpafelvonulás. Nem a szokványos karalábé, hanem ilyen irdatlan nagyra nőtt, aminek mára az étkezésben már semmi szerepe nincs, mégis ebben az időszakban tele vannak vele a boltok. Egyetlen felhasználási területe a lámpakészítés. Nagyon népszerű, mert viszonylag könnyű vele dolgozni (erről Balázs és a bekötözött keze tudna mesélni) és nagyon szép, ahogy a vékony, lila héján áttetszik a fény. Tegnap 17:30-kor volt a gyüli az iskola előtt, ahol az Elternrat tagjai punccsal várták a gyerekeket és szülőket, aztán elindult a menet, keresztül a városon. A felvonulás alkalmából kikapcsolták a közvilágítást és lezárták az utakat. Meg kell, hogy mondjam, nagyon-nagyon hangulatos volt.
A kijelölt találkaponton már várt minket egy felvonulás, és további két menet csatlakozott még hozzánk, így mentünk le a tóhoz, ahol egy bizarr köszöntő- és köszönőbeszéd után egy zenekar zenélt és édes kis gyerekek énekeltek különböző lámpás dalokat teljes szívből és teli torokból. Az első a Laterne, Laterne volt, azt ismerjük mi is, a többiről inkább csak gyanítottuk, hogy mintha már hallottuk volna valahol.
Meglehetősen hideg volt, ezért - és mivel Balázs elkezdett unatkozni és hisztizni - elindultunk hazafelé. Kiderült, hogy egy ének volt már csak hátra, így nem is maradtunk le semmiről. Mikor Balázs észrevette, hogy mindenki elindul haza, hirtelen már nem is volt neki olyan sietős és visszamentünk a tópartra Holdat fényképezni, de akkor már nekem mindenem be volt fagyva, így nem maradtunk sokat. Itthon rendbe tett minket a forró zuhany, csak abban nem sikerült megegyeznünk, hogy mi legyen a karalábé sorsa. Balázs szeretné, ha megtartanánk és jövő júliusban elvinné magával Kenesére. "Nem baj, ha megrohad, majd letisztítjuk!"
Hogy szegény gyerek elvonja a figyelmét a kézfájdalmáról, belerúgott a szegőléc sarkába, amivel a negyedik ujján csak a körömágyát, a kisujján viszont a körmét is sikerült elintéznie. Szegény Balázst még az ág is húzza!

2012. november 16., péntek

Tökös gyerek

Kb 2 hete tudjuk, hogy lesz holnap egy lámpás felvonulás, az "SzMK" (Elternrat) szervezésében. Egy hete kaptuk meg a részletes instrukciókat és ma derült ki, hogy ma délután lesz a faragás. Én végig abban a hitben voltam, hogy tököt faragnak és végig bennem volt egy ilyen hülye kis aggodalomféle, mert én már sokszor faragtam tököt és az egy nagyon hülye fajzat, csúnyán meg tud benne szaladni a kés. Azzal nyugtattam magam, hogy a tanárok ott lesznek, miért történne baj, hülye aggódós trampli.
Balázs tök vidáman ment el délután, a délelőtt is szuper volt, a francia tanárnő nagyon megdicsérte ("Französisch profi!"), olyan boldog volt, hogy véletlenül meg is ebédelt minden vita nélkül. Mikor elment, bemelegítettem a sütőt és gyorsan végigrohantam a lakáson a portörlővel, aztán a porszívóval, közben pedig nem győztem hessegetni a hülye gondolatokat és rémképeket Balázsról, a késről és a tökről. Már majdnem befejeztem, amikor valami mintha szólt volna. Porszívó kikapcs, igen, a kaputelefon. Háhá, biztos a postás, meghozta a jegyeket. Összekaptam magam, elindultam lefelé és pont belebotlottam Balázsba, akit két osztálytársa kísért, egyikük Balázst támogatta, másikuk a táskát hozta. Megláttam Balázs kezét, meg a sápadt kis arcát, és nem is igen kellett mondaniuk semmit a fiúknak. Nagyon ügyesen ellátták a suliban, kapott ilyen sebösszehúzó tapaszt és a lelkére kötötték, hogy menjen el orvoshoz. Mikor elmesélte, hogy olyan volt a sebe, mint egy szem és úgy telt meg vérrel, mint egy medence, elkezdtem neki pedzegetni a kórházat is. Akkor tört el a mécses. Szerencsére a doktornéni úgy ítélte meg, hogy bár elég mély a seb, de viszonylag kicsi, ezért a folyékony sebragasztó és (jó-)pár összehúzó tapasz is megteszi, nem kell átmennünk a kórházba. Szegény gyerek, úgy be volt tojva! Kaptunk egy halom vízálló tapaszt és ilyen sebösszehúzó tapaszt is, és utánunk szóltak, hogy aktuális lenne az MMR és a bárányhimlő ismétlő is, úgyhogy majd valamikor ugorjunk be egy bökésre.
Mire hazaértünk, lenyugodtak a kedélyek is és átmentünk a suliba, hogy lássák, minden rendben van. Mindenki nagyon ünnepelte Balázst, számomra egyértelműen úgy tűnt, hogy nagyon megszerették a többiek. A kezembe pakolták a házi feladatokat, elhoztuk a tököt is, amiről kiderült, hogy karalábé, a vért már letöröltem róla, a faragást pedig majd este befejezem, mikor ő már elaludt. Úgy éreztem, hogy lesz valami gebasz, már napok óta!
Mellékszál: a zsömlék és a bagettek csúnyán túlkeltek az egyórás csúszás miatt, de legalább nem felejtettem el kikapcsolni a sütőt.

Nyílt nap és Zukunftstag reloaded

Nem is írtam arról, hogy 2 hete volt a suliban nyílt nap, be is mentünk Balázzsal az első két - pontosabban a nulladik és az első - órára. Mindkét óra Handarbeit, vagyis kézimunka, kézműves óra volt, és kiderült, hogy Balázs lassan befejezi a táskát, amin szeptember óta dolgoznak. Be is fejezte volna aznap és az lett volna részéről a slusszpoén, hogy pont akkor fejezi be, amikor mi ott vagyunk, viszont sajnos elfogytak a szegőkarikák. Olyan csalódott volt szegény, annyira meg akarta nekünk mutatni, hogy titokban sírt is egy kicsit. Nagyon-nagyon sajnáltuk, dehát ebben a helyzetben nincs mit tenni. Még délben is morcos és csalódott volt, este is csak Joeék érkezése zökkentette ki ebből a hangulatból. Ahogy eljött a következő hétfő, már mondogatta, hogy reméli, megérkeznek azok a hülye "Özenek" (sic).
Persze elfelejtette, mi pedig nem akartuk elvenni a kedvét, de a következő csütörtök Zukunftstag volt, ami arról szól, hogy az iskolás gyerekek bemennek a szülők munkahelyére és ott a koruknak, tudásuknak, érdeklődésüknek megfelelő feladatot kapnak, amit el kell végezniük. Ennek hagyománya van itt Svájcban és az iskolák mellett a munkahelyek is rugalmasan állnak hozzá, hogy ezen a napon kerge kölkök kóstolgatják az igazi munkát apu/anyu munkahelyén. Nagyon keményen le van papírozva a dolog, még valami jelentést is kell róla írni, tehát nem arról van szó, hogy ez egy potya nap, amikor lógni lehet. Balázs programozási feladatot kapott Gábortól, amire nagyon hamar ráérzett és nagyon tetszett neki, olyannyira, hogy amikor Gábor mondta, hogy most tartsanak egy kis szünetet, Balázs nemet mondott :-)) Először egy robotot kellett egy pályán végigvezetni úgy, hogy az utasításokat előre be kellett programozni, pl menj jobbra, menj balra, ha szükséges, ugrani is kellett és a kék mezőkön lámpát kellett gyújtania. A gyakrabban előforduló, egyforma lépésekhez függvényt is lehetett írni, így ilyenkor csak azt kellett behívni (pl a lámpagyújtás pont ilyen művelet volt). A következő feladatban tankkal kellett végigmenni egy labirintusban, ez annyival volt bonyolultabb, hogy itt nem voltak előre definiált "menj jobbra", "menj balra" gombok, hanem tényleg minden utasítást be kellett pötyögni a programba. Fel lehetett festeni az utat, leellenőrizni, hogy a tank alatt milyen színű a festék, és ha pl fehér, akkor menjen jobbra, ha piros, akkor balra, szóval itt sem volt hiány függvényekben. Ezután a két fiú tartott egy férfias ebédszünetet és már mehetett is Balázs a nyelviskolába. Nagyon tetszett neki a nap és hogy felnőttes dolgokat csinálhatott!
A tegnapi nap tette fel az i-re a pontot, amikor végre újra volt Handarbeit és megérkeztek a szegőkarikák is, így délben egy büszke kölök vonult be a lakásba, maga előtt tartva a frissen elkészült táskát, ami tornazsáknak készült:

2012. november 14., szerda

Robbanásveszély

Valamiért olyan feszült vagyok délután óta, hogy üvölteni tudnék. Persze ehhez hozzájárult az is, hogy Balázs mappájában megtaláltam a két héttel ezelőtti francia házikat, amikre már meg is kapta a beírást, amiért nincsenek készen. Mi csak néztünk hülyén, hogy milyen házi, hát nem is volt házi... Volt a papírok közt dolgozat is, amihez szinte hozzá sem nyúlt, mert nem értette a feladatot. És én ettől olyan pesszimista lettem megint, hogy mindjárt megyek és átírom a profilomat. Aztán jött egy nagy zokogás, amiért nem kap meg mindent azonnal, mert milyen dolog az, hogy februárban volt pénzünk valamire, most pedig nincs és egyáltalán, miért kellett nekünk kiköltöznünk. És nem érti, hogy mi a baj. Ha látja, hogy mérges, szomorú, fáradt, akármilyen vagyok, észreveszi, de azt, hogy mikor kéne abbahagyni a követelőzést, már nem tudja. Azt is teljesen véletlenül bökte ki, hogy ma egy hatalmasat esett a suliban, de akkorát, hogy mindenki ledermedt. A térde kék-zöld, a fején pedig egy szép nagy púp van, de állítja, hogy nem fáj.

A Nagy Megbeszélés

Ahogy korábban írtam, ma volt a második körös megbeszélés az iskolapszichológusnál. Nagyon-nagyon idegesek voltunk Gáborral, főleg az foglalkoztatott minket, hogy hogy mondjuk el Balázsnak a fejleményeket. Végül összesen ha 15 percig tartott az egész, ráadásul a múltkori elutasító légkörnek nyoma sem volt és az lesz, hogy Balázs marad itt és Winterthurból jön hozzá egy speciális pedagógus, aki csak ővele fog foglalkozni. Közben az usteri nyelviskolát leépítik, így Balázs egész nap az osztályával lesz, miközben segítséget is kap.
A végén megkérdezték, hogy jó lesz-e így nekünk. Hát hogy a francba ne lenne jó!!! Úgy megkönnyebbültünk! Közben kiderült, hogy többfrontos drukkolásban van részünk, szó szerint a szomszéd is nekünk drukkol, sőt, van egy sorstársunk, akik nagyon-nagyon hasonló cipőben járnak és ott az iskola nem csinált ügyet a szótlanságból, simán elfogadták, hogy idő kell ehhez. Örülünk, ez a lényeg!!!

2012. november 8., csütörtök

Zukunftstag

Van itt egy nap, amikor az iskolás gyerekek elmehetnek a szüleik munkahelyére, hogy belekóstoljanak a munka világába. De nem úgy van az, hogy elmennek és ott lébecolnak, hanem kapniuk kell egy, a koruknak megfelelő feladatot, ami lehetőleg egybevág a szülő munkaprofiljával, és azt a legjobb tudásuk szerint el is kell végezni.
Mivel engem már sokszor látott Balázs porszívózni és ebédet főzni, úgy gondoltuk, menjen inkább be Gábor munkahelyére, és mivel Gábor szoftverfejlesztő, írjon Balázs egy kis programot. Soknapos kutatás után összeállt a kép, programozás is, egyszerű is, látványos is. A család legifjabb munkaerője már a munkaidő végén jár, lassan indul a nyelviskolába és majd utána beszámol nekem, hogy milyen napja volt a dolgozóban.
Munkanaphoz munkaebéd jár, nekem pedig elég jól esik, hogy nem kell délben haptákban állnom egy normális ebéddel és úgy csinálnom, mintha éhes lennék. Ehelyett vettem egy zacskós rösztit (nem röhög, ez itt nagyon népszerű kaja és nincs vele más dolgom, mint kinyomni a zacskóból, bele a serpenyőbe) és majd megeszem sajttal, amikor én úgy akarom.

2012. november 5., hétfő

Iskolapszichológus

A megbeszélés után sajnos nem lettünk okosabbak, így kár volt beharangoznom. Össze kell ülnünk jövő szerdán is. Ma ott volt az iskolapszichológus, Balázs osztályfőnöke, az iskolai fejlesztőpedagógus és valaki, aki az iskola pénzügyi kérdéseiben dönt.
Először a pszichológus beszélt a tesztek és beszélgetések eredményeiről, aztán jöttek a tanárok. Nem nagyon hallottunk új dolgot, mégis számomra sokkoló volt így az arcunkba zúdítva. Balázs nem beszél, ezért a feladatokat is nagyon nehezen oldja meg. Nem szeretném bő lére ereszteni, a lényeg, hogy két opció van: vagy elmegy egy speciális iskolába, ahol kislétszámú osztályok vannak, vagy marad itt és egy speciális fejlesztőpedagógus jár hozzá. Ezt most nem sikerült eldönteni - ami azért vicces, mert ez a két opció volt eredetileg is, mégis a tanárok elég meglepett fejet vágtak, amikor meghallották -, ezért egy hét múlva újabb gittrágás.

Bocsánat, ha kicsit negatívnak tűnök, de már annyira elegem van, hogy mindig ugyanaz a forgatókönyv: bagatellizálják a problémát, "ó, láttunk mi már ilyet, ó, biztos csak túloz, de ne aggódjon", aztán egyszer csak rájönnek, hogy tényleg gebasz van és akkor kb úgy ülünk ott előttük, mint az inkvizíció előtt. Persze, ez még mindig jobb egy fokkal, mint a magyar állapotok, de a végeredmény ugyanaz: Balázs bekerül egy közösségbe, beilleszkedik, lenyugszik és akkor jön a nyüsztetés, hogy igazából nem is biztos, hogy ő oda való.

Maratoni hétvége

Csütörtök este érkeztek Joeék. Írtam már róluk, Balázs keresztapukája és a felesége, Münchenben élnek. Szuper hétvégét töltöttünk el ötösben!
A pénteki program egy kicsit borult, mert a hosszú út megviselte a vendégeket és sokáig aludtak, de végül így is jutott idő mindenre. Az ebédet sikerült annyira elrontanom, amennyire egy ebédet el lehet rontani... De mindenki nagyon megértő volt és még ezután is szóba állt velem :-) Délután elszaladtunk együtt az Ikeába egy gyors körberohanásra és közösen megállapítottuk, hogy ahogy Németországban sem, úgy itt sem lehet 200x200 cm-es paplanhuzatot kapni (Magyarországon lehet), viszont a választék hatalmas. A napot persze Balázs francia hatosa koronázta meg, sajnos későn jutott eszébe, de ő már csak ilyen, nem nagyon érdeklik az osztályzatok.
A szombati indulás miattam borult, mert bár a tervezettnél is korábban keltem, a kenyér viszont a tervezettnél később kelt, így elhúzódott a sütés is. De azt hiszem, ezt végül senki nem bánta meg, ilyen gyönyörűség készült az esti fondüzéshez:

20 perces késéssel indultunk el és meg sem álltunk Interlakenig. Ez a város két gyönyörű tó közt fekszik, az Alpok lábánál. Amikor azt írom, hogy az Alpok lábánál, nem az otthoni Alpokalját kell elképzelni, hanem valami ilyesmit:
Itt eltöltöttünk (jó-)pár órát, de a kilátóba sajnos nem tudtunk felmenni, mert a sikló november 1-től április 19-ig nem üzemel, a GPS szerinti útra pedig behajtani tilos. Így nem volt más választásunk, elautóztunk Grindelwaldba, ahova amúgy is el akartunk menni, csak aztán változtattunk a terven. Hát most újra változtattunk és egyáltalán nem bántuk meg. Ha Interlaken az Alpok lábánál fekszik, akkor Grindelwald az Alpok nagylábujja alatt. A 2000 méter magas sziklák közvetlen előttünk tornyosultak, tetejükön gleccserek, a völgyben mesebeli dombocskákon mesebeli faházak. Leírhatatlan!


Ahova nagyon igyekeztünk, amit nagyon látni akartunk, Jungfraujoch több magas hegycsúcs mögött bújik el, és ahogy néztük, nem is baj, hogy most nem neveztünk be rá; az igen húzós árú vonatjegyért (csak vonattal lehet oda feljutni) ugyanis egésznapos élményt biztosítanak, amire most nem lett volna idő. Majd amikor már én is dolgozom, megszervezünk egy hétvégét, megszállunk valamelyik mesebeli faházban és egy egész napot eltöltünk ebben kis mesevilágban.
Szürkületben indultunk haza Grindelwaldból. Mikor végre leértünk, megfogadtam, hogy soha többé nem eszem, ha tudom, hogy utána sötétben, utasként utazom szerpentineken :-D Szerencsére félúton megláttuk a tavat a kivilágított várossal és muszáj volt megállni fényképezni. Akkor már kimondottan nagyon kellemetlen és erős hideg szél fújt, ami nekem nagyon-nagyon jól esett, de közel sem olyan jól, mint a látvány:
Balázs is nagyon élvezte a látványt, ő mondjuk a szerpentines "száguldozást" is, mondogatta, hogy akkor most nitrozzunk, most előzzük le ezt az autót, hát igen, kicsit elragadta a hév :-) Az autópályán, miután kb 35 percen keresztül percenként megkérdezte, hogy mikor érünk haza, végre elaludt és csak Zürich környékén ébredt fel.
Pont vacsoraidőre értünk haza, elkészítettem a fondü alapját, felkockáztam a kenyeret, aztán elnézést kértem, bezárkóztam a hálószobába és csak akkor jöttem ki, amikor a többiek már túl voltak a vacsora utáni szellőztetésen is. Leírhatatlan "illata" van az Alpenzeller és a Le Gruyére sajt langyos keverékének... A többiek viszont nagyon jót ettek, így mindenki jól járt. Balázs nagyon élt, tele élménnyel, este "buli", több nem is kell egy tízévesnek! Tegnap megint viszonylag korán keltünk, mert hosszú út állt Joeék előtt és időben szerettek volna hazaérni.
Sok-sok kép a szokott helyen :-)

Balázs ma - talán éppen ezekben a percekben - tartja az előadást környezetből, déltől pedig záró megbeszélés lesz az iskolapszichológussal - erről eddig nem írtam, mert nem volt mit írni -, így valószínűleg délután is jövök egy beszámolóval.

2012. november 3., szombat

Késő esti párbeszéd

Balázs tegnap nagyon rosszkedvűen jött haza a suliból. Próbáltuk kiszedni belőle, hogy mi a baj, de nem mondott semmit, így inkább nem kérdezősködtünk, nehogy besokalljon. Aztán szép lassan jobb kedve lett és egész jól telt a nap.
Késő este aztán beszélgettünk egy jót (vendégek vannak, ezért Balázs 2 napig velünk alszik) és megkérdeztem, mi volt a suliban, kérdezték-e a verset franciából, stb. Azt mondta, kérdezték, és nagyon jól elmondta, meg is dicsérték....és... és...
- És anya, itt Svájcban tényleg létezik hatos?
- Igen, tényleg. Miért, kaptál egy hatost?!
- Hát... igen, azt hiszem...
- És ezt csak így mondod?! Kaptál egy hatost és még el sem dicsekedtél vele?!
- Hát igen!
- És hogy? Mondta a tanár, hogy hatos?
- Nem, csak felírta egy papírra és megnéztem, meg a többiek is mondták, hogy Balázs sechste, vagy ilyesmit.

Hát így. Az egy dolog, hogy egyszerűen elfelejti bejelenteni, hogy kapott egy hatost, de az, hogy konkrétan előbb szólal meg franciául, mint németül, már nem semmi :-) És persze nem értette, miért pusziltuk agyon este  11-kor, hát ő csak tette, amit tenni szokott. Agyoncsapom!

2012. október 31., szerda

Toxic

Ha már ilyen személyeset írtam tegnap, gondoltam, miért ne írjam meg, hogy júniusban elolvastam a Mérgező szülők című könyvet. Elkezdtem én már régesrégen, sok-sok évvel ezelőtt, de az első pár oldalnál nem bírtam tovább és letettem. Nyáron aztán erőt vettem magamon és végigolvastam. Nagyon furcsa volt, mert azokon a lépcsőkön, amiket a könyv említ, én már régen, gyerekként végigmentem. Nem tudom, miért, biztos ösztönös volt.
Különösen megérintett az egyik történet, amelyikben a "főhős" nemcsak saját magát, de az anyukáját is sikeresen kiszakítja a mérgező légkörből. Elmondhatatlanul büszke vagyok arra, amit anyukám 15 évvel ezelőtt véghezvitt. Az alapján, amit a könyvben olvastam, nagyon szerencsés dolog, hogy sikerült neki, mert az ilyen családok többsége bizony nem szakad szét. És hamár, akkor szeretném nyilvánosan megkövetni anyukámat, aki jól magára vette a tegnap írtakat, pedig én mondom - és nekem elhihetitek -, ő aztán ott segített, ahol tudott. Persze, tudom, elválhatott volna, hogy minket megkíméljen, de amit tegnap leírtam az önértékelésről és a bírálatokról, annak ő is kőkeményen szenvedő alanya volt. Bizony ő is elhitte, hogy egyedül semmit sem érne, semmire sem menne és sok-sok évbe telt, mire végre sikerült meggyőzni az ellenkezőjéről. Nagyon sok dologba vágott bele azóta, amikbe korábban sosem mert volna és most, a hatvanadik évéhez közeledve végre olyan életet él, amilyet szeretett volna.
A másik ilyen mellbevágó történet az volt, amelyikben a főszereplő, egy fiatal anyuka "megszakítja a láncot" (talán a legutolsó történet, de nem vagyok benne biztos). Ezt felvállalni, szembemenni azokkal az elvekkel, amelyek mentén nevelkedtünk nemcsak nagy felelősség, de nagyon nehéz is. Ezt próbálom ugye én is, azzal a könnyebbséggel, hogy itt van nekem Gábor, aki szerencsésebben jött ki a gyerekkorból (ti. ő normális :-) ) és ő - és az ő véleménye - egy jó etalon. Közben persze jönnek folyamatosan a bírálatok azoktól, akik vagy bennragadtak a toxikus közegben, vagy elhitték azt a kirakatot, amit 20 évvel ezelőtt a mi kis életünkből láttak. Ez a látszat dolog egyébként a könyvnek is állandóan visszatérő momentuma volt és bár már évek óta tudom, hogy "tankönyvi eset" volt a miénk, mégis megdöbbentett, hogy mennyire egyforma logika mentén működnek a zsarnokok, mennyire jól körül lehet őket írni és ettől mennyivel kisebbnek és szánalmasabbnak látszanak.

2012. október 30., kedd

Önbecsülés

Mióta tanulom a németet, folyamatosan kapom a dicséreteket. Eleinte azt hittem, hogy Gábor kicsit eltúlzott lelkesedéssel próbál lelket önteni belém, meg is mondtam neki jól, hogy hova tegye a bókjait. Aztán a német tanár, aztán a vizsga, később a másik német tanár, aztán a harmadik, és ma egy negyedik is azt sugallta/sugallja, hogy hűde mennyire fainul haladok a némettel. Ennek egyrészt nagyon örülök, mert tényleg elég elveszettnek érzem magam ezügyben, másrészt viszont borzasztó, hogy 37 éves létemre képtelen vagyok helyiértéken kezelni önmagamat.
Otthon olyan mértékben kiirtották belőlem az önbizalmat még kisgyerekkoromban, hogy bár nagyon hamar szembeszálltam a szüleimmel, az önbizalomhiány addigra már belém égett és velem együtt nőtt; a tudat, hogy csúnya vagyok, buta és haszontalan, az értékrendemmé vált. Amikor ezekkel ellentétes visszajelzést kaptam, mindig azt hittem, gúnyolódnak velem. Nagyon-nagyon-nagyon sok év és rengeteg sikerélmény kellett, hogy úgy-ahogy elhiggyem, a fent leírtak nem teljesen igazak. Hogy egyáltalán nem igazak, azt talán már sosem fogom elhinni.
Azért nagyon ijesztő ez, mert én mindig nagyon józanul és tárgyilagosan közelítettem meg a dolgokat: apukámat, anyukámat és tesómat is láttam, már egészen kicsi koromtól, tettem fel nekik fájóan őszinte kérdéseket és vetettem fel fájóan őszinte javaslatokat. Magamat viszont mindig az ő szemüvegükön keresztül látom, olyankor nincs józanság, nincs tárgyilagosság, csak az éveken át sulykolt rosszindulatú bírálatok.

Hogy miért írtam erről ilyen hosszan? Hogy lássa mindenki, mit tehet egy emberrel az ilyen hozzáállás. Tanuljatok az én káromon, ahogy én is tettem, dicsérjétek a gyerekeiteket akkor is, ha "nem szolgált rá", ha "titeket sem dicsértek, mégis ember lett belőletek"! A hiperaktív gyerekek önbecsülése eleve nagyon alacsony, énképük nincs, azt kizárólag a környezetük formálja, amely elsősorban belőlünk, a szüleikből áll. Magyarul: olyannak fogják látni magukat egész életükben, amilyennek mi minősítjük őket. Legyek én az intő példa, aki nem azért ért el sikereket, mert támogatták és ettől helyén volt az önbizalma, hanem azért, hogy helyén legyen az önbizalma, mert nem támogatták. Borzasztó rossz úgy küzdeni a sikerért, hogy azok, akiknek meg akarsz felelni, tulajdonképpen ellened drukkolnak, és ezért még maga a siker sem tud kárpótolni. Ez nekem személyes ügyem, úgyhogy tessék szépen megfogadni ezt a tanácsot!

2012. október 26., péntek

Évforduló

Egy éve Balázs még csak egy menő dolognak találta ezt a svájci témát, irigyelték is az osztálytársai.
Egy éve abban reménykedtem, hogy talán az egész Svájc-dolog csak vicc, vagy álom és meg sem történik, mi pedig éljük tovább a megszokott életünket.
Egy éve hívott minket Balázs keresztapukája, Gábor legjobb barátja, hogy elmesélje a nagy hírt: megszületett Julianna.
Egy éve azon gondolkoztam, miért nem sikerült megtalálnom a helyem az álommunkahelyemen, amikor korábban soha egyetlen munkahelyen sem volt ilyen gondom.
Annyi minden volt másképp egy évvel ezelőtt...

Aztán elindultunk, ma egy éve. 25-én akartunk, de el kellett halasztani az utat egy nappal. 27-én reggel már Zürichben voltunk. Utáltam, hogy az emberek ufo-nyelven beszélnek és biztos voltam benne, hogy én ezt a nyelvet soha nem fogom megtanulni. Juszt se! Balázs úgy viselkedett, mintha egy kiránduláson lenne. Az ő kis lelke akkor annyit volt képes elviselni. Amikor Gábort itt hagytuk és elindultunk haza, úgy féltem, mint még soha.

Ma Balázs egy környezetismeret előadásra készül, aminek egy részét ő fogja megtartani. Még nem szívesen beszél, de szinte mindent megért.
Ma abban reménykedem, hogy a hátralevő életünket itt, Svájcban fogjuk leélni. De ha nem így lesz, legalább már tudni fogom, hogy a világ nem dől össze attól, hogy mi az egyik végéből a másikba költözünk.
Ma Julianna már nincs köztünk és remélem, hogy a szülei megnyugvást találnak.
Ma már nem érdekel, hogy mi volt a bajom a munkahelyemen, ki tudja, talán már az országban nem találtam a helyem az utóbbi években...

Hogy mi lesz egy év múlva, azt majd megtudjuk egy év múlva, de valahogy majd csak lesz. Valószínűleg Balázs úgy fogja nyomni a svájci kamasz szlenget, hogy egy szavát sem értjük majd, Gábornak nem kell majd folyton tolmácsolnia, én pedig talán szintén egész jól fogok már vakerálni németül. Talán munkahelyem is lesz, ettől talán Gábor is kevesebbet stresszel majd. Majd meglátjuk.

Ez egyébként az ötszázadik bejegyzésem :-))

2012. október 20., szombat

Én, a mesterfodrász

A 22,5 órányi alvásnélküliség után 5,5 óra alatt hülyére aludtam magam, így, ahogy azt a fejszámoló zsenik már sejthetik, ma is időmilliomos vagyok. Rendes családanyaként átlustálkodtam a napot, viszont hogy senki ne mondhasson rám semmi rosszat, valamikor délután levágtam Balázs haját. Ezt kb háromórányi rábeszélés előzte meg, mert a hajvágás az egy jól ismert inkvizíciós módszer és nemcsak fáj, de utána rendezett feje lesz az embernek és az milyen már. Mivel nincs fodrászkendőnk, egy (pontosabban három) nagy-nagy nejlonzacskóból rögtönöztem valamit legjobb tudásom szerint (nem ezt fogom benyújtani pályázati anyagként, ha majd be akarok kerülni a svájci mérnöki kamarába...). A cucc egyébként tökéletesen megfelelt a célnak és Balázs az első 3 percben még élvezte is... A hajvágás már nagyon profin megy, ma szárazon vágtam, ez egy kínlódással kevesebb, viszont semmivel sem nehezebb. Nagyon szuper lett a haja, olyan, amilyet mindig kértem neki a fodrászoktól, de sosem csinálták olyanra. Most azon gondolkozom, hogy lehet, hogy ilyen frizura egyébként nem is létezik :-p Amikor a fejébe vette, hogy megnöveszti a haját, akkor volt egy időszak, amikor pont ilyen volt a haja és legutóbb már sikerült neki egy ahhoz nagyon hasonlót vágnom, most pedig tökéletesítettem. Amint végeztem, nagy boldogan kiszabadította magát a zacskókból, méghozzá úgy, hogy az összes levágott haj beleborult a pólójába. Annyira örültem!
A fodrász tehetségem felismerése olyan megrázó erejű volt, hogy nem értem be a lehullott hajak felporszívózásával, végigszaladtam az egész lakáson, sőt, mire észbe kaptam, ragyogó rend volt mindenhol. Komolyan oda kell figyelnem magamra; az egyetlen dolog, ami vigasztal, hogy mire ezt a posztot befejezem, már újra rumli van. Balázsra mindig számíthatok.

2012. október 19., péntek

Inszomnia

Hogy megkoronázzuk az egész hetes kripliséget, ma hajnali 4-kor keltünk. Sajnos Balázs is felébredt 6-kor, így végképp annyi volt a reggelemnek. Hogy mentsük, ami menthető, lementünk a tóhoz megnézni a napfelkeltét. Hogy milyen helyen lakunk? Hát ilyen helyen:
Délután még egy online német órát is lenyomtam, amit bárki, aki látott a héten, simán hőstettnek minősítene. Komolyan mondom, majdnem elaludtam rajta, borzasztó volt. Az este végre alvást ígér, remélhetőleg holnap reggelig, megszakítás nélkül.

2012. október 18., csütörtök

Visszaszámlálás

Már csak két nap és az életünk visszatér a normális, pörgős kerékvágásba. Onnantól majd gyakrabban fogok írni, ígérem! Vagy legalábbis azon leszek.
Az őszi szünet telik, Balázs rengeteget pihen, ami nekünk is pihentető. Esténként viszont elég nehezen alszik el és ezt most nem foghatjuk a Ritalinra, mivel 2 hete nem szedi. Nekem határozottan az az érzésem, hogy szorong. Ritkán szólja el magát, de azok az elszólások elég egyértelműek. Tegnap este pl azt mondta nekem: Anya, azon gondolkozom, hogy amikor felnőtt leszek, hogy fogom a dolgokat intézni itt Svájcban. Nézd meg, pár év és felnőtt leszek, és még nem is tudok németül! Kis bogárkám, egyrészt sajnálom, hogy ilyen dolgok nyugtalanítják, másrészt viszont örülök, mert ezek a gondolatok azt jelzik, hogy felelősen gondolkodik. Nála eleve lassabban megy a leválás és valószínűleg a felnőttként való leválás is lassabban fog menni, de muszáj lesz forszírozni, mert ugye végülis nem ölebet akarunk nevelni, hanem egy önálló életre képes, boldog embert, aki hasznos tagja akar lenni a társadalomnak. Persze ez még jócskán odébb lesz, egyelőre önző és felelőtlen, ami tízévesen talán nem akkora tragédia, bár lehetne benne annyi jóérzés, hogy amikor Gábor fáradt - és ilyen mostanában nagyon gyakran van, mert sokat dolgozik -, vagy amikor én fáradt vagyok - mint pl tegnap, mert a bénaságom miatt sikerült a fejfájásig dehidratálódnom -, akkor nem a szobájából óbégat ki, hogy valaki menjen be hozzá, hanem pl kijön és elmondja, mi a kínja.
Valamiért most nyelvtanulás-ügyben is befeszült és egyszerűen nem hajlandó semmit tenni azért, hogy megtanuljon németül. Közben pedig engem von kérdőre, hogy honnan tudok én ilyen meg olyan szavakat. Honnan, bakker, tanulok, onnan. Az utóbbi időben Skype-on szoktam németezni és érdekes, hogy olyankor ő is idekuporodik és néha még közbe is szól. Talán ez lesz a megoldás, hogy ilyen indirekt módon bevonom őt is, a fene tudja...

2012. október 10., szerda

Csirip

Gábor a tegnapi bejegyzés után is szóvá tette, hogy posztolás helyett tweetelek, úgyhogy most hosszabban fogok írni, hogy megfeleljek a blogolás szabályainak.
Figyelem, rinyaposzt alert bekapcs!
Balázzsal egyelőre semmi olyan fejlemény nincs, ami a témába vágna, az őszi szünet harmadik napján vagyunk itthon kettecskén. Kint szakad az eső, így be vagyunk zárva. Hétfőn kiesett az egyik felső szemfoga, amiért már múlt pénteken besöpörte az ajándékot. Azért pénteken, mert akkor volt vége a Projektwoche nevű lazulásnak és megkapta a Meisterdetektiv plecsnit, amiért szerinte nagy jutalom jár. Mi mondjuk egy buksisimire gondoltunk, ő viszont valami kézzelfoghatóbb dologra, így azt találtuk ki, hogy találkozzunk félúton és Meisterdetektiv + Fogtündér + heti zsebpénz = valami kézzelfogható. Örült is persze, mint majom a farkának, egészen tegnapig, amikor a tenyerében lévő fogat bámulva ilyet szólt, hogy akkor neki ezért most ajándék jár. Én meg azt találtam mondani, hogy na akkor még egy szó és személyesen nyomom vissza a fogat a szájába. Annyira piszkálta a fog-dolog a csőrét, hogy ma szó szerint a következő ötlettel állt elő: "Anya, tudod mit, mi lenne, ha ezt a fogat most hanyagolnánk pár hétig, amíg legközelebb erre jön a fogtündér, mert szerintem most ő azt sem tudja, hogy mi a rák van." Mondtam neki, hogy ezen még dolgozzon egy kicsit, mert ennyire még nem épültem le szellemileg. Igaz, momentán több fogam van mint hajam, de ugye az okosok is megmondták már: rövid haj, hosszú ész. Vagy valami ilyesmi.
Magamról szólván, egész jól vagyok. Arra számítottam, hogy ez az egész amolyan India 2.0 lesz, ehhez képest meg nem is az. Bár a testem legkülönbözőbb részei indulnak hanyatlásnak (köröm, haj, bőr), lehetőségem nyílt újraélni a fiatalságomat, mivel csupa pattanás vagyok. Nagy-nagy bánatom, hogy nem élvezem az evést és ez nagyon rossz. Eszem, persze, ha éhes vagyok, de egyrészt nem esik jól, másrészt hagyjuk, a lényeg, hogy nem jó. Gábor minden hétvégén megkörnyékez, hogy vegyünk-e bort, de az sem jó. És a legeslegnagyobb tragédia, hogy már nem vagyok édesszájú. Szeretném szeretni a csokit, de tök hidegen hagy. Ki tudna ellenállni ennek? Na, hát egy ilyen csücsül a hűtőben egy egész hete, méghozzá felbontva! Nem vitás, hogy ez így nem mehet tovább. Ennyit rólam.
Balázs tanulása nagyon aranyos, nem tudok rá jobb szót. Pár hete mesélt itthon a kőkorszakról, azt tanulják most környezetből (na jó, nem mesélt, gyakorlatilag kikérdeztem), és elmondta, hogy "a Jungsteinzeit-ban az emberek ilyen és olyan ruhát hordtak". Aztán ugye most tanul angolt és franciát, hát ez úgy megy nála, hogy a magyar jelentést teljesen kihagyja, német-angol és német-francia szótárfüzete van. Anyukámnak menőzött valamelyik nap Skype-on és mondta, hogy a "du parle allemand?" az azt jelenti, hogy "sprichst du Deutsch?" Anyukám meg bólogatott, hogy aha, biztos :-) Ha így folytatja, pár hónap és németül gondolkozik.

2012. október 9., kedd

Wörtli

Így mondják a "szavak" szót Svájcban. Nem Wörter, nem, itt mindent becéznek. Gáborral szombaton volt egy szabad délelőttünk és mondtam neki, hogy ich muss jeden Tag 25 Wörtli lernen. Persze nem tudok minden nap ennyit megtanulni, de ezt a mondatot legalább én raktam össze és annyira büszke voltam magamra! Ja, hát mostanában ilyen sikerélményeim vannak, meg persze a sok gyönyörű kenyér, amikből enni nem szoktam, de a fiúk szerint nagyon finom.

2012. október 8., hétfő

Szétszórt

Tegnap délben szóltunk Balázsnak, hogy lassan ebéd, menjen kezet mosni. Kiment, mint minden szófogadó gyerek és fél perc múlva sétált vissza, fogkefével a szájában. Mosás-mosás, végülis.

2012. október 5., péntek

Nehéz idők

Nehéz idők vannak. Nagyon kiírnám, de annyi bennem a feszültség, hogy szó szerint nem tudok mást csinálni, mint lélegzetemet visszatartva várni. A hónap végére remélhetőleg tisztább lesz minden, addig néhány kör megbeszélés, találkozás ezzel-azzal, tesztelgetés ide-oda. Érdekes, hogy Gáborral mennyire másképp értelmezzük ugyanazt a dolgot. Egy biztos, örülök, hogy itt vagyunk és itt éljük át mindezt, már csak azért is, mert közben úgy tűnik, a német nyelv mégsem megtanulhatatlan, én pedig nem vagyok reménytelen eset.

2012. szeptember 30., vasárnap

Kattanás

Ma délután megint volt egy kis kattanás. Sétálni mentünk, Balázs bicajjal volt. Jó 10 méterrel előttünk ment a járdán, mikor én hallottam a hátunk mögül az úttest felől a suhanó hangot; egy bicajos jött, jó gyorsan. Közben Balázs se szó, se beszéd, úgy gondolta, hogy akkor ő MOST átmegy az úton. Mit lehet tenni, ráüvöltöttem egy nagyot, hogy Balázs, vigyázz, erre a bicajos nő is és Balázs is beleállt a fékbe, Balázs hátsó kereke fel is emelkedett. Persze ütközés nem lett, ijedség annál nagyobb és Balázs eléggé pokróc módon kezelte le a dolgot. De ő ilyen, idegességében bekattan és dühöng. Én meg idegességemben kiabálok, ezért kiabáltam most is. Mondjuk pont nem érdekel, kinek gázolok a mijébe, ha ezzel elkerülünk egy balesetet.
Az a fura, hogy biciklin ezek a meggondolatlanságok egyáltalán nem jellemzők rá. Nagyon felelősségteljesen és megbízhatóan közlekedik két keréken, így a mait betudjuk pillanatnyi kihagyásnak. Jó eséllyel azért nem figyelt annyira, mert mi, a védőhálók is ott voltunk.

Shopping

Balázs már megint hetek óta gyűjtögette a zsebpénzét és a pénteki adaggal újra összejött egy kedvencjátékra való. Összejönne neki 3 hét alatt, de folyton elveri hülyeségekre. Persze az itteni kis Migros kicsi kínálata kevés neki, Usterben pedig egy hatalmas, 3M-es Migros van, pont a nyelviskola mellett, így elkezdett győzködni, hogy menjek el vele. Én viszont arra gondoltam, hogy egyrészt ideje lenne az önállósodás új fokára lépnie, másrészt nem nagy élmény nekem most cipőbe bújnom, úgyhogy nagyon keményen ellenálltam.
Átbeszéltünk minden lehetséges buktatót, de Balázs csak nem akarta ezt. Látszott rajta, hogy nagyon tépelődik, pont mint az anyja a vízicsúszdák tetején. Végül azt mondta: eldöntöttem, bemegyek a Migrosba és megveszem egyedül!
Így váltunk el és én alig vártam a 3 órát, amikor vége a nyelviskolának. Meg is szólalt a telefon pontosan, nem volt semmi gond, csak bátorságot gyűjtött. Elmondta, hogy az osztálytársak milyen hülyén néztek rá, mikor elköszönt tőlük és elindult ellenkező irányba :-) Ezután kb kétpercenként szólt a telefon: Mennyi pénz is van nálam, anya? Ha 16 Frankba kerül, akkor fog visszaadni a pénztáros? (Igen, persze, 12 Frankból visszaad 16-ig, ezért is fontos, hogy eljárjon egyedül pénzt költeni, mert nagyon nagy zavar van ezügyben...) Végül azért hívott, hogy megkérdezze, merre van a pénztár, mert végre megvan a zsákmány (tényleg jó kis labirintus az a bolt)! A pénztárnál gyors számolás után még egy kis édesség is bekerült a kosárba és ezután, a kilencedik hívásnál már büszke, boldog, megkönnyebbült hangon újságolta el, hogy mivel kedvencjáték nem volt itt sem, valami HotWheels monster truck-ot vett magának, meg egy PEZ-hez hasonló cukorkát valami megapack kiszerelésben. Ezután még jópárszor felhívott, mert nagyon aggódott, hogy tényleg lesz-e következő busz (a szokásosat lekéste, de ezt tudta, átbeszéltük előre), mert ő nem hiszi, hogy lesz és akkor mi lesz. Kérdeztem, mi van kiírva, elolvasta. Szóval lesz következő busz. Jó, de mi van, ha késik? Mi lenne, akkor késik, attól még jönni fog.
Végül csak hazaért, ragyogó arccal, azzal a kis büszke vigyorral. Nagy morcosan, 5 perc alatt megírt négy oldalnyi házit, ezután eldugta a táskáját, hogy három hétig ne is lássa, és akkor ünnepélyesen megnyitottuk a hétvégét.

2012. szeptember 25., kedd

Projektwoche

Olyan jó napjaim vannak, hogy el sem hiszem. Úgy döntöttem, hogy kihasználom, amíg ez a jó időszak tart, így ma is posztolok, Ti meg győzzétek olvasni.
Már csak három nap és jön a Projektwoche a suliban. Az idei téma a detektívesdi, nyomelemzés és -rögzítés, személyleírás, fantomkép alapján keresés, DNS elemzés. 5 workshop lesz, minden napra jut egy, és az egész iskola ezen fog nyüzsögni. Már alá kellett írnunk néhány beleegyező nyilatkozatot, most hirtelen nem jut eszembe, csak az, ami arról szól, hogy a helyi újságban meg fog jelenni a Projektwoche-ről egy cikk és hozzájárulunk, hogy olyan kép is a cikkbe kerüljön, amin Balázs rajta van.
A nyelviskolával már le van zsírozva, hogy jövő héten nem megy, mert ez egésznapos program, semmi gondjuk nem volt ezzel. Utána jön az őszi szünet, ami két hét, jól fog jönni Balázsnak egy kis feltöltődés.

2012. szeptember 24., hétfő

Balázsról

Írtam, hogy Balázs megváltozott. Ez azóta is tart, szerencsére. Gáborral mindketten arra gondolunk, hogy az iskolában történhetett valami áttörés, mert nagyon hirtelen jött a javulás, semmihez sem köthető, és azóta egyfolytában motivált, ma pl simán egy órán át angoloztunk.
Nehéz megfogalmazni, hogy mi változott, leginkább azt mondanám, hogy érdeklik a (vissza-)jelzéseink és szót akar fogadni. Persze ez nem mindig sikerül neki, de akarja és nem az van, hogy csípőből ellenkezik. Arra, hogy akar, de nem mindig sikerül neki, jó példa a ma délután: megkértem, hogy öltözzön át melegítőbe. Átment a szobájába, levette a farmert, aztán felvette újra. Közben bementem, kérdeztem, hogy ezt most így hogy, jót röhögött a szétszórtságán és újra levette a farmert. A kezébe adtam a melegítőt, ő pedig, miközben be nem állt a fecsegője, fogta a melegítőt, elhajította és megint felvette a farmert :-))
Az iskolai jövőjével is sokat foglalkozik. Ők ugye itt jövőre már rangidősek lesznek, a téma elkerülhetetlen. Itt olyan a rendszer, hogy nagyjából kétféle középiskola van, az egyik a sima Sekundarschule, a másik a gimnázium. Gimnáziumból egyenes út vezet az egyetemre, Sekundarschule után lehet szakmát tanulni vagy egyetemre felvételizni. Itt Svájcban viszonylag kevés diplomás van, így szerencsére még kisebb a nyomás, mint otthon. (Ez egy nagyon nagy különbség, hogy otthon mindenki azért tepert, hogy az ő gyereke legyen a legjobb, itt pedig mindenki azon igyekszik, hogy a gyereknek a legjobb legyen.)

2012. szeptember 20., csütörtök

Vlog

Ha egy kicsit fotogénebb lennék, most tuti áttérnék a vlogra. Olyan sok dolog történt és én annyira nem fogok most egyikről sem írni, mert lusta vagyok... De azért címszavakban (és később ígérem, írni fogok ezekről bővebben):
1. Tegnap óta Balázs megváltozott. Nehéz megfogalmazni. Mintha eddig be lett volna zárva és most kinyílt. Érdekli a középiskolai felvételi, kérdezget róla, szívesen csinálja meg a háziját, nem dühöng annyit.
2. Lesz a suliban Projektwoche, közvetlenül az őszi szünet előtt. Ez egy hétnyi izgalmas feladatot jelent neki, és egy kis könnyebbséget, mert nem lesz sem házi, sem nyelviskola.
3. Novemberben lesz Zukunftstag, ami annyit tesz, hogy az iskolás gyerekek
  a) bemennek a szüleik munkahelyére, ahol egy napot ledolgoznak, a szüleik útmutatásával, a korosztályuknak megfelelő feladatok elvégzésével.
  b) ellátogatnak szociális intézményekbe, ahol betekintést nyernek az ott folyó munkába.
4. Nem tudni, hogy mi lesz most az én német nyelvtanfolyamommal. Gábor viccesen azt mondta, hogy legyek magántanuló és járjak be konzultációra :-)
Ahogy írtam, mindegyikről írok majd bővebbet, de nem most.

2012. szeptember 19., szerda

Nagyon hiányzik...

...egy jó kis alvás. Mostanában hajnali 2-3 körül felébredek és bár fáradt és álmos vagyok, nem tudok visszaaludni. Ma is 3-kor indult a nap és gondoltam, alvással zárom a délelőttöt. Ez össze is jött volna, ha Balázs nem ébreszt fel azzal, hogy "képzeld anya, ma egyszer sem ültettek át másik osztályterembe". Eltartott egy ideig, mire felfogtam, hogy hol vagyok és milyen évet írunk és lassan az is leesett, hogy szerda van, így ma nincs nyelviskola.
- De Balázs, a nyelviskolában szoktak átültetni, nem? - (röhigcsélni szokott*)
- Ja, de. Akkor bocs, aludjál tovább!
Áááá, bakker, nyilván alszom tovább, hát persze :-) Viszont szépen önállóan megebédelt, megcsinálta a házit és most a szobájában játszik. Imádom, hogy nagyfiú!

*minden áldott nap úgy jön haza Balázs a nyelviskolából, hogy megint át kellett mennie egy másik szobába és egyedül írnia a feladatlapot. Ez azért nem vicces, mert neki a beszédet kéne nyomni, nem pedig a feladatlapokat (amiket már 3 hónapja is kisujjból rázott ki), úgyhogy el kell zarándokolnunk valamelyik hétköznap Usterbe, hogy jelezzük, ennél a semmi is sokkal jobb és ráadásul sokkal olcsóbb is. Lehet persze, hogy inkább az itteni suli felé jelezzük, végülis az ő pénzük megy kárba, joguk van tudni róla.

2012. szeptember 17., hétfő

Hero Factory

Balázs hatalmas Hero Factory (Lego) lázban ég; erre költi minden zsebpénzét, böngészi a heropediát, gyűjti az adatokat. Mint minden adandó alkalommal, ma reggel is végigkérdezte, melyik figura tetszik, melyik nem, miért igen, miért nem. Rutinosan rávágtam, hogy a Breez, mert az lány. Erre Balázs kifejtette, hogy igen, szerinte is biztos nagyon tetszene nekem Breez, mert van plazmavetője. Később mutatott egy kutya-formájú szörnyeteget, aki állítólag a vajákos ember segítője. Mondtam viccesen, hogy de aranyos, szívesen megsimogatnám, de Balázs kioktatott: "Anya, nem látod a módosított kvázatüskéket?!"
Van még hova fejlődnöm, az biztos!

2012. szeptember 16., vasárnap

Uster

Balázs nyelviskolája Usterben van és a héten nyúzott, hogy menjek el vele valamelyik nap. Elmentünk hát tegnap hármasban és ott töltöttük a nap nagy részét. Balázs egy hatalmas adag ebéd után a hatalmas parkban kiélhette az összes hiperaktív hajlamát.

2012. szeptember 11., kedd

Áttörés

VÉGRE! VÉGRE! VÉGRE!!! Már 3-4 napja tart, hogy Balázs jó 20 perccel kicsöngetés után jön haza. Az ok: ott marad játszani a többiekkel. Bicajoznak, ökörködnek, gesztenyéket vernek le a fáról, ilyesmi. És mostmár beszél a gyerekekkel is, nemcsak a tanárokkal! Egyelőre csak tőmondatokban, de beszéééél és barátkozik és ez szemmel láthatóan őt is boldoggá teszi. A házi feladat persze továbbra is szívás, dehát kit érdekel, amikor végre beilleszkedett, vidáman jön haza, elmeséli, hogy mi történt a suliban, stb-stb. Sírni tudnék örömömben!!!

2012. szeptember 2., vasárnap

Küzdelmek ebédfronton

Írtam valamikor nyáron, hogy Balázs egyre normálisabban eszik. Csúnyán elkiabáltam! Enni eszik (mert nem hagyom békén, amíg oda nem ül az asztalhoz), de hogy mit! Köretből két dolog jöhet szóba: hasábkrumpli és konzerv kukorica. A rizs unalmas, a krumplipüré túl puha, ha nem túl puha, akkor túl darabos. Hús: a natúr hús (legyen bármilyen fajta) ízetlen, a sós hús sós, a pácolt hús csípős, vagy ha nem csípős, akkor zöld. A szaftosra sütött csirke nem elég ropogós, a ropogósra sütött csirke kemény. Volt egyetlen fajta hús, amit hajlandó volt megenni: pácolt csirkecombfilé úgy, hogy sütés előtt teljesen lemostam róla a pácot. Pénteken kijelentette, hogy az a hús unalmas. Ja, a legjobb: a fasírtomban túl sok a hús! Feladom!

Ősz

Nagyon le vagyok maradva a posztolással, pedig a dolgok történnek. Az a helyzet, hogy most kicsit átmentem olvasó üzemmódba; inkább mások blogjait olvasom, vagyis így volt ez ma reggelig. Most, hogy elértem a káromkodásküszöböt, inkább nem olvasok tovább, hanem írok. Balázs tegnap kb négyszer kattant be, különösebb ok nélkül. Hétköznap csak kétszer szokott, reggel és délután, de tegnap reggel, délben, délután és este is sikerült neki. A tanulás (geometria és angol felzárkóztatás) borzasztó nyögvenyelősen megy, teljesen kiakad már attól is, hogy a házit meg kell csinálni. Elhiszem, hogy fáradt, de az azért nonszensz, hogy délután 4-től este 7-ig ülünk egy max félórás házi fölött. Próbáltuk már mindenhogy: pihenés előtte, evés előtte, sehogy sem működik. Van, hogy nagy lendülettel belekezd, 5 perc alatt eljut a feléig, aztán leáll és nem hajlandó tovább csinálni. Itt már nem az önbizalmáról van szó, mert simán megoldja a feladatokat, egyszerűen elbambul, vicceskedik, mekeg, bekattan. És az angollal, geometriával ezután kéne foglalkozni, így mindennap úgy fekszik le, hogy csalódott, mert semmire sem maradt ideje.
Pénteken átköltöztettem a tanuló bázist a nappaliból a hálóba, így talán jobban oda tud figyelni... Kezdek kifogyni az ötletekből és nem értem, hogy miért ilyen. Én is figyelemzavaros voltam, nekem is nehéz volt összekapni magam, de ilyen szinten szétesni sosem mertem. Gyakorlatilag úgy kell odarúgdosni az asztalhoz, hogy tanuljon, egyen, igyon, ne csak az ágyon dögöljön. Az, hogy kimenjen az osztálytársaival délutánonként, teljesen esélytelen, egyrészt semmi kedve hozzá, másrészt itt a házi, ami alapban félórás lenne, de nála 2-3-4 óráig simán elhúzódik. És akármit csinálok, semmi nem működik, sem a motiváció, sem a "fenyegetés", komolyan, néha legszívesebben a fülénél fogva húznám oda az ablakhoz, hogy lássa, mit hagy ki, cserében az idegesítő vegetálásért.

2012. augusztus 23., csütörtök

Beszél

Megint csak rövid posztra futja...
Ma délelőtt beszélt a suliban németül! Még nem az osztálytársaival, csak egy tanárral, és nem sokat, de végre érdemben is megszólalt.

2012. augusztus 21., kedd

Címszavas

Ötödikes. Angol. Francia. Német. Kutya nehéz lesz.

2012. augusztus 17., péntek

Szolgálati

Jeleztétek többen, hogy nem megy a kommentelés. Sajnos a hiba a Blogspot oldalán van, nem tudom, mit lehet csinálni vele, de publikus az e-mail címem, el tudtok érni :-)

2012. augusztus 16., csütörtök

Finish

A nyári szünet finisében vagyunk, jövő hétfőtől suli! Balázs hatalmas lustálkodásokkal búcsúztatja a bő 1 hónapos vakációt, én pedig már számolom a napokat: végre visszatér a napirend, mert most teljesen szét vagyunk csúszva.

Hosszabb szünet után megint kaptam egy kétségbeesett e-mailt, ezért szeretném megint a figyelmetekbe ajánlani zárt Facebook csoportunkat, ahol érintett szülők beszélhetik meg a napi problémákat tabuk nélkül. Szerencsére nagyon jól pörög és nagyon jó témákat veséztünk ki eddig, és nagyon jó kis támogató közösség alakult ki.
Szintén az e-mail nyomán találtam meg egy régebbi, 2009-es hozzászólásomat a Hoxa fórumon és meglepődtem, hogy ma is mennyire ugyanígy látom a dolgokat (ez nem jellemző rám), ezért idemásolom, hogy mindenki, aki eddig csak gyógyszerellenes cikkeket olvasott, lássa itt egy posztban összeszedve az én véleményemet. Gyerünk Google, ezt indexeld be a Ritalinhoz! :-))
---------------------------------------------------
Előre is elnézésedet kérem, ha a mondandóm ellenségesnek, esetleg támadónak tűnik majd. 
Abból, ahogy berobbantál ide, idézőjelbe tetted a Ritalint mint gyógyszert - tehát kvázi megkérdőjelezed néhány millió orvos és párezer gyógyszervizsgáló intézet kompetenciáját a világon -, el tudom képzelni, hogy mi áll a tájékoztatódban. 
Szeretném felhívni a figyelmedet egy aprócska tényre: aki Ritalint ad a gyerekének, az nem jókedvből teszi! Van itt hiperaktivitás fórum, olvass bele nyugodtan! Ezeket a gyerekeket egyszerűen nem veszik emberszámba, elutasítják, kiközösítik, a szüleiket pedig bírálják, lenézik, kibeszélik. 
Tudod, ha valaki testi vagy szellemi fogyatékkal születik, azt elfogadják, mert "rá van írva", hogy problémája van. Egy mentális zavarnál azonban más a helyzet. Egy üvöltő, földön fetrengő, saját anyukáját lekurvázó nyolcévest látva minden embernek ugyanaz jut eszébe: neveletlen. 
Próbáld meg elképzelni, milyen, amikor egy gyerek az egyik pillanatban csüng rajtad és imád, a következőben pedig hozzádvág egy vázát, mert nem annyi sajt van a tésztán, amennyit ő gondolt. Próbáld magad elé képzelni a képet, hogy mész a gyerekedért az óvodába, iskolába, mindenki vidáman játszik, fogócskázik, ő pedig félrehúzódva üldögél és bánatosan nézi a többieket! Szeretne ő játszani, de nem tudja, hogyan kapcsolódjon be. 
Aztán képzeld el azt, hogy beszed egyetlen szem gyógyszert és ezután képes odafigyelni másokra! Nem lenyugszik, hanem felvillanyozódik, kinyílnak az érzékei, képes külvilágot nem történések káoszaként, hanem a maga valójában észlelni, pont mint a többi gyerek. Barátokat szerez. Az órákon jelentkezik, odafigyel. Mindenhol sikerélményei vannak, elkezd pozitív visszajelzéseket kapni. Ha ez jól beleivódik egy gyerekbe és megtanulja, hogy nem a gyógyszertől vannak sikerei, hanem a saját képességeitől, a gyógyszer csak abban segít, hogy megmutatja: képes elérni ezeket a sikereket; ha ezt megtanulja, 1-2 éven belül magáévá teszi azt a viselkedésformát, ami más gyerekben készség-szinten és gyógyszeres segítség nélkül eleve megvan. Ha ez megtörténik, elhagyhatja a gyógyszert és sikeres gyermekkort tudhat maga mögött. 
A kezeletlen ADHD az önbizalom csökkenéséhez, kirekesztettséghez, agresszióhoz, deviáns viselkedéshez és végül bűnözéshez is vezethet. A börtönök tele vannak kezeletlen ADHD-s emberekkel. 

Kérlek, ne terjeszd a tájékoztatót, így is tele van az Internet az amerikai hirtelen szívhalálokkal, a gyógyszer-visszaélésekkel és sajnos sokan ezeket el is hiszik. 
Valójában a hirtelen szívhalál pont ugyanolyan arányban fordul elő gyógyszermentes elhízott gyerekeknél mint Ritalinnal kezelt elhízott gyerekeknél. A hangsúly az elhízáson van. 
A visszaéléssel kapcsolatban annyi a titok, hogy nem szabad túladagolni a Ritalint. Ez egy vízben oldódó molekulákat tartalmazó gyógyszer, ami mint ilyen, nem képes felhalmozódni a szervezetben, így sem függőséget, sem hozzászokást nem eredményez, amennyiben megfelelően van adagolva. USÁ-ban úgy eszik a Ritalint mint a cukrot, nem csoda, hogy hozzászoknak. 
Ismételten kérlek, ne szórd tele a fórumokat ellenkampánnyal, mert ezzel többet ártasz mint segítesz. Én több nyelvet is beszélek, ezért az Interneten keresgéléskor könnyű dolgom van, de amikor a Ritalinról kerestem korrekt anyagot, bizony megszenvedtem, mert mindenhol a tényalapot nélkülöző, légbőlkapott, szenzációhajhász, lejárató ellenkampányokba botlottam. Sajnos nem mindenki olvassa el ezeknek a "cikkeknek" a forrását, sem a hivatkozások valóságtartalmát, ezért hajlamosak elhinni a rémhíreket. 

2012. július 31., kedd

Birka

Balázs kedvéért mára bolognai spagettit főztem. Tudta, mert tegnap is mondtam neki, ma pedig le kellett mennem paradicsomért, mert tegnap elfelejtettem venni. Elkészült a tökéletes bolognai, pont úgy, ahogy ő szereti, eljött az ebédidő, kérdeztem, tálalhatok-e, erre ő lelkesen bólogatott.
A harmadik falat táján letette a kanalat és azt mondta:
- Anya, ne haragudj, de rájöttem, hogy én már nem szeretem a bolognai spagettit...
- Ez most komoly??
- Igen. Bocsánat...
- Van még egy kis krumplipüré...
- Azt sem kérek.
- Sonkás tészta?
- Nem...
- Akkor most mit fogsz enni?
- Nem tudom... Nem is vagyok éhes, anya!
Azon még viszonylag könnyen túltettem magam, hogy nem ebédel, mert csak a saját hülyeségének köszönheti, de hogy hogy lesz egy étel egy nap alatt kedvencből ehetetlen, azt nehéz ésszel felérni. Megvártam, míg kihűl minden, a szószt elkezdtem szétosztani fagyasztandó adagokra, a tésztát betettem a hűtőbe, és akkor Balázs megjelent és azt mondta, hogy "jólvan, most az egyszer utoljára eszem bolognait". Kérte, hogy kevés szószt tegyek a tésztára, keveset tettem. Betolt egy hatalmas adagot, kivéve egy pár szem tésztát, kérdeztem, azt miért nem eszi meg. Azt mondta, mert arra nem jutott szósz. Tegyek még rá szószt? Igen. Itt bizony kiszaladt a számon egy besz@... b@...meg, de tettem rá még szószt, ő pedig megette becsülettel.
A kérdés, hogy birkatürelmű vagyok, vagy egyszerűen csak birka...

2012. július 30., hétfő

Itthon

Megjöttünk, itthon vagyunk! Nagyon szuper két hetet töltöttünk otthon, minden percét élveztük! Nagyon jó volt, hogy a saját házunkban nyaraltunk és nagyon jó volt a saját lakásunkba visszajönni. Balázs egyetlen mukk nélkül ülte végig a 11 órás (nappali) utat; olvasgatott, filmet nézett, játszott a legújabb Hero Factory szörnyével. Mondjuk tény, hogy előtte való nap borzalmasan viselkedett, komolyan, szavak nincsenek arra, amit szombaton művelt. Mondta is Gábor, hogy nem tudja, mi lesz, ha a hazaúton is ezt csinálja Balázs. Én megkockáztattam, hogy az ilyen napok után általában csendes nap szokott jönni, és lőn!
Az úton kiolvastam Ranschburg Jenő Nyugtalan gyerekek című könyvét, ami az ajánló szerint egész jónak tűnt és hát Ranschburg Jenőt én nagyon "szeretem", sokkal jobbnak tartom a könyveit, mint Vekerdy írásait. Ez a könyv sajnos egyáltalán nem tetszett. Az első, vaskos fejezet arról szól, hogy milyen családok "termelik ki" a hiperaktív gyerekeket: bántalmazó, alkoholista, szeretet nélküli, mélyszegény vagy újgazdag családok. A többi fejezet olyan információk gyűjteménye, amelyeket bárki megtalálhat a neten, aki ismeri a keresőszavakat és tud angolul. Nem mondom, hogy a könyv teljesen használhatatlan, de nekem nem sok újat adott. Annak, aki most szembesül a problémával, elég jó iránymutatást nyújt, bár fenntartom, hogy egy szülőknek szánt könyvet nem kezdünk azzal, hogy 50-100 oldalon át boncolgatjuk a család felelősségét. Nemcsak azért, mert ez fáj, hanem mert ez a nézet túlhaladott; maga Ranschburg Jenő is leírja egy fejezettel később, hogy az ADHD genetikai és neurológiai eredete bizonyított.
Van egy fejezet, amiben tanácsok vannak összeszedve ADHD-s kamaszok szülei számára, ezek nagyon hasznos tanácsok, le is fogom írni ezeket, bár többségüket hallottam a Fimota szülő tréningjén - ahogy a Mici mackós hasonlatok és még sok más dolog is visszaköszönt.

2012. július 27., péntek

Erről beszélek!

Rendszeres olvasója vagyok egy Aspergeres lány blogjának, akit már felnőttként diagnosztizáltak. Nagyon jókat ír, csak sajnos nagyon ritkán. A mai posztja olyan dologról szól, amiről én is írtam már néhányszor: érdemes-e, kell-e címkézni. Ő is nagyjából arra jutott, amire én: egyfelől kéne, nagyon kéne, méghozzá azért, mert az autizmussal, ADHD-vel élők fogyatéka nem szembetűnő; a járásuk, a beszédük egy teljesen átlagos emberé, éppen ezért a velük szembeni elvárások is olyanok, mint egy átlagos emberrel szemben. Ezeknek viszont ők csak nagyon nagy erőfeszítéssel tudnak megfelelni. Másfelől sajnos az átlag embernek halvány lila gőze sincs arról, hogy milyen jellegű problémákkal néz szembe egy ADHD-s vagy egy ASD-s ember és - személyes tapasztalat - a következő kérdések hangzanak el:
- Fogyatékos?
- Nem.
- Akkor miben más?
- Másképp reagál dolgokra. Sokkal nehezebb fenntartani a figyelmét...
- Ó, én is ilyen voltam alsó tagozatban, de ez természetes.
- Dührohamai vannak...
- Például?
- Például ha a legkisebb eltérés van a megszokott vagy az előre megbeszélt menetrendtől.
- Ezt mifelénk hisztinek nevezik és két nagy pofon megoldja.
Általában ezen a ponton feladom, mert kezd a dolog úgy kinézni, mintha Balázs neveletlenségét próbálnám leplezni. És ezek az emberek egyébként nem utcaseprők, hanem tanult, diplomás és magukat széles látókörűnek nevező ismerősök, kollégák, családtagok.
Egyszerűen nem értem, hogy emberek, akik ennyire nem akarnak tudomást venni arról, hogy léteznek másmilyen emberek is, milyen alapon várják el, hogy mindenki az ő szabályaik szerint éljen. Vagyis persze, logikus: ők vannak többen...

2012. július 25., szerda

Nyaralunk

Nagyon komoly lemaradásban vagyok és emiatt nagyon szégyellem magam. Az utolsó posztot 2 hete írtam, még "otthonról". Azóta "itthon" vagyunk, Balázs lenyomott egy hetet a Fimota táborban, mi pedig Gáborral közben - és azóta hármasban - rengeteg dolgot intéztünk, intézünk. Közben persze nagyon élvezzük, hogy a saját ágyunkban alszunk, a saját nyelvünket beszélő emberekkel találkozunk és azt csinálunk, amit csak akarunk; ha sietni kell, annak kb az az oka, hogy le ne késsük a mozifilmünket ;-) Igazi nyaralás ez, medence és napozás nélkül!

A Fimota táborról szeretnék egy kicsit bővebben írni. Idén Balázst a táboroztatók tanácsára az első kurzusba írattam, ahol a kisebbek, az újak és a lányok is vannak. Neki nem magyaráztam el az okokat, egyszerűen csak annyit mondtam, hogy most az első kurzusba került. Nem nagyon izgatta, annyit kérdezett, hogy de ugye azokkal lesz, akikkel tavaly. Hát nem... De persze neki nem ezt mondtam, hanem előadtam valami süketelést arról, hogy simán lehet, hogy a tavalyiak közül is lesz, akit ide osztanak be.
Az odaút nagyon jól telt, Balázs ragaszkodott hozzá, hogy ő mondja az utat a kinyomtatott térkép alapján. Nagyon fura, hogy én nem vagyok egy nagy tájékozódó, de szinte tökéletesen emlékeztem az útra, pedig a tavalyi volt az első és egyetlen alkalom, hogy ezt az utat bejártuk. Ahogy közeledtünk, egy nagy erdő fölött egy hatalmas, vastag, szélesen elterülő felhőt láttunk. Balázs csak ennyit mondott, komoly aggódással: ajjaj, remélem, ez a felhő nem Tarzusszia fölött van!
A "leadás" a szokásos módon ment, erdő közepén volt a találka, bőröndöket egy nagy halomba pakoltuk, gyerekeken csak egy hátizsák és egy esőkabát, mert amint beértünk az erdőbe, elkezdett szakadni az eső. Talán emlékeztek még a tavalyi tábori beszámolómra, amikor leírtam, hogy Tarzussziában milyen sokat esik az eső :-) A varázslat tehát most sem maradt el, amint beléptünk Tarzussziába, megérkezett a zápor.
Az egy hét, ami tavaly csak vánszorgott és mindenféle Ikeás varázslatot kellett bevetnünk, hogy valahogy eltereljük a figyelmünket a Balázs feletti aggodalomról, most úgy repült el, hogy egyszercsak azon kaptuk magunkat, hogy hoppá, péntek van és holnap menni kell Balázsért. Ugyan minden nap minden percében eszünkbe jutott, de nem aggódtunk érte egyáltalán és nagyon felszabadultan tudtuk eltölteni a 6 napot kettesben.
Tavaly 10:02-kor értünk a táborba, idén 10:00-kor. Balázs megint nagyon-nagyon örült nekünk és a tavalyinál mérsékeltebben, de dőlt belőle a szó. Az, hogy idén kisebbek közt volt, szuper döntésnek bizonyult, mert ő volt A Nagyfiú, akitől segítséget kérhettek, aki példát mutatott, és aki vicces hangokat adott ki (ezt inkább hagyjuk). Idén bicskát is vitt magával; még otthon vettünk neki egy szuper bicskát, a táborban pedig levizsgázott faragásból (akármit is jelent ez). A bátorságpróbán, amin tavaly legutolsó lett, most minden gyakorlatot hiba nélkül végigcsinált, úgyhogy Lorddá léptették elő! Megmutatta nekünk a lápot, amihez át kellett lépnie Tarzusszia határát, úgyhogy engedélyt kért a Vénektől. Ott álltunk, gyönyörködtünk a lápban, amikor egyszercsak ilyet szól, hogy "na, nekem most van egy kis dolgom", elfordult és nekiállt férfiasan meglocsolni a lápot. Nem vagyunk hívei a szabadtéri pisilésnek, de olyan jófej módon adta elő,, hogy rászólni sem tudtunk, nemhogy haragudni. Aztán kiderült, hogy ott Tarzussziában ez része volt a rutinnak, sőt, egy dal is íródott hozzá:

Pisilek én, ha felkelek,
mert éjjel mindig megtelek
Pisilek délben, s délután
és este is talán.
A moziban mindig szenvedek,
mert ott pisilni nem lehet
De a természet lágy ölén
vígan pisilek én.


A bőröndjébe belenéztünk, hogy nagyjából megvan-e minden, és a tavalyihoz képest most szinte tökéletes rendet találtunk. Egyetlen szépséghiba a gumicsizma retkes talpához nyomott fogkefe volt, de ennyi kell is. Idén egyetlen ruhát sem kellett kukásítani, nagyon szépen vigyázott mindenére. Egyetlen törülköző van a hiánylistán, de valahogy megleszünk nélküle... :-))