2011. december 11., vasárnap

Label

Mire jó a címke? Mit élvez azon egy szülő, hogy elmondhatja, a gyerekének ilyen-olyan állapota, rendellenessége van? Annyian megkérdezték már ezt tőlem, a bátrabbja nyíltan, a gyávábbja a hátam mögött.
Hát kedveseim, ha ma ott lettetek volna, ahol én és azt láttátok, éreztétek volna, amit én, nem lenne ez többé kérdés. Ez a drága, értelmes tekintetű, gyönyörű arcú, imádnivaló gyerek ma délben véletlenül elszólta magát, hogy lehet, hogy majd az iskolai előadáson jelmezben lesznek. "Nem, nem az iskola adja, lehet, hogy vinni kell, de nem tudom, anya, honnan tudjam?? Lehet, hogy álarc, de lehet, hogy jelmez, mit tudom én!" Az iskolai előadás csütörtökön lesz és hatalmas mázli, hogy ma véletlenül kiderült ez az aprócska részlet.
Ez a gyerek meg van címkézve, lassan ki sem látszik a címkék alól. Miért? Mert nem látszik rajta, hogy nem százas, ezért rá kell írni nagybetűkkel, de még így sem hiszik el néhányan, mert hát olyan értelmes gyerek és jólelkű, nyíltszívű... Persze, csak épp teljesen megbízhatatlan. Azért van az üzenő, az sms, az e-mail, a Facebook, hogy a fontos üzenetek biztos a címzetthez érjenek.
Komolyan néha bánom, hogy hamár egyszer problémás, akkor az nem látszik a külsején. Csúnyán hangzik, de sokkal csúnyább, amikor laikusok - mindenki laikus, aki nem nevelt és nem diagnosztizált még ilyen gyereket - felülbírálnak szakvéleményeket és eldöntik, hogy nincs is neki olyan komoly baja. De van, bakker, én vagyok az anyja és sokkal-sokkal jobban esne azzal teleírni a netet, hogy mennyire fantasztikus gyerekem van, de nem, én arról győzködöm a világot, hogy nem fantasztikus, miközben persze az, mert nagyon tud szeretni és iszonyú jó esze van. És mégis, néha, a legsötétebb pillanatokban azt kívánom, lenne inkább egy nyálcsorgató spenót és akkor nem a szemrehányást kapná mindenhonnan, hanem mindenki az állapotának megfelelő elvárásokkal és empátiával közelítene felé.
Ez az értelmes tekintetű tündérgyermek ma a félórás pörgése tetőpontján akkora erővel csapta magát az ágyába, hogy az ágyrácsot tartó, 65 kg-ra hitelesített gerenda az ő 35 kg-ja alatt egy szó nélkül kettétört és az ágy leszakadt. Ezután megpróbált jobb kedvre deríteni és amikor nem sikerült, dührohamot kapott és teli torokból ordította, hogy ő egy szar, mindenről ő tehet és jobb lenne, ha meghalna. Öröm egy anyának ezt hallgatni!

5 megjegyzés:

á írta...

ismerős a szitu.
múlt héten a gyerek azzal jött, hogy futóverseny lesz, és fel lehet szállni a buszra a templomnál vagy a hotelnél. na oké, de melyik nap és mikor? ja, azt nem tudom.

a másik szösszenet a kedvencem. fellépésre készülnek a zenekarral, a fellépés vagy pénteken vagy szombaton lesz vagy 7-kor vagy 8-kor. köszi :)

ilyenkor ül rá anyuka a telefonra és körbeérdeklődik. mindig azt érzem, hogy nem lehet elégszer mondani, hogy nem tudja megjegyezni, mert nem fontosabb, mint hogy aznap matekórán lehullott a fáról egy falevél és a szél besodorta az ablakon.

presh írta...

Ó ez a cimke nálunk is nagy téma. Mi is megkapjuk a laikusok véleményét minden alkalommal, a legrosszabb az a típus, aki fojtott hangon közli, mintha egy haldokló mellett beszélgetnénk, hogy biztos, hogy jól diagnosztizálták a gyereket? Hiszen olyan annnnnyira okos...
Akik igazán fontosak számomra, és mi is számukra, közeli barátok, rájuk megpróbálom feladni a mi szemüvegünket, és legtöbbször kis idő után meglátják a különbségeket, ami egy aspit megkülönböztet egy "csak" okos gyerektől.
Kitartás, csak ezt tudom mondani, lesznek jobb időszakok is!

Panni írta...

Köszi lányok, nem mondom, hogy jobb, hogy Ti is szívtok, de legalább nem vagyunk teljesen űrlények...

Gabi, Berlin írta...

Hú bazmeg, ez nagyon durva, amiket mond... Én tuti nem merném ezek után egyedül hagyni egy percre sem... Kalaplenget előtted.

Panni írta...

Gabi, ha a legkisebb esélye lenne, hogy ezeknek a dolgoknak akár a töredékét komolyan gondolja, nem merném egyedül hagyni.