2011. november 18., péntek

What The Heck???

Tegnap logopédus után lefutottuk a szokásos köröket, bolt, alkudozás, nem veszek semmit, nem, gumicukrot sem, chilis-wasabis mogyorót sem és csakúgyvalamit sem. Autóban egy kis vita, hogy miért kell háromszázszor megkérdeznem, hogy beövezte-e magát, mire végre válaszol, otthon ötödik kérésre már ki is szállt, hogy kinyissa a kaput és második kérésre visszasétált a táskájáért is. Még utánaszóltam, hogy nyissa ki a házat, de gondoltam, hogy ennyi feladatot már nem fog megjegyezni. Éppen ezért eléggé meglepődtem, amikor láttam, hogy mégis kinyitotta.
Szenvedtem egy sort a kiszállásnál, mert még a fülemen is csomag lógott, erre Balázs odajött és azt mondta:
- Hagyd anya, majd én beviszem, add csak ide. A táskádat is!
- De Balázs, miért?
- Hogy ne te cipekedj. Cipekedsz eleget.
Kinyitotta a csomagtartót, megnézte, be kell-e vinni valamit onnan is, de nem kellett. Bementünk a házba, Balázs vitt mindent, én meg magamat. Kérdeztem, mi történt, azt mondta, semmi. Bent levette a cipőjét, kezet mosott és kipakolt a csomagokból. Én csak hápogtam. Mikor végzett, megkérdezte, miben segíthet még. Feltűnés nélkül megérintettem a homlokát, nem volt lázas. Akkor mi ez??? Ő meg nem hagyott békén:
- Anya, mit segítsek?
- Hát, nem is tudom... Add vissza a kisfiamat!
- Anya... Én vagyok!
- Nem, te egy jótündér vagy! Most akkor teljesíted három kívánságomat?
- Igen. Kívánj hármat!
- Hát... Kipakolnál a mosogatógépből?
Végig sem mondtam, már ugrott és pakolt. Beszarás! A második kívánságom az volt, hogy maradjon ilyen egészen estig, azt is teljesítette. A harmadikon még gondolkoznom kell, mert azt mondta, a kávégépet nem hajlandó kezelni, felajánlotta a pirítóst, azt pedig én nem engedem. Merthogy ez reggeli akció lenne, mikor én még alszom, a kenyérvágó késünk pedig akkora és olyan éles (és súlya is van), hogy azt még nagyon sokáig nem adom a kezébe. Nem beszélve arról, hogy a pirítós beakadhat a gépbe, belenyúl, szénné égeti magát. Ellenben a kávégépen egy darab gombot kell megnyomni és 10 másodperc múlva kész a kávé. Ezt meg ő nem akarja, mert ez bonyolult.
Nade vissza a csodák palotájába! Edények kipakolva, Balázs pedig az istennek sem akar elromlani. Hát mi van ezzel a gyerekkel? Nagynehezen kibökte: eszébe jutott a Gazdálkodj okosan egyik szerencsekártyája, amin az van, hogy segíteni kell az időseknek. És én folyton cipekedem és annyit dolgozom. És akkor ne érzékenyüljek el, igaz? Aranyos egyébként, ahogy - teljesen jóindulatúan - naponta az orrom alá dörgöli, hogy egy vén szipirtyó vagyok... Volt ugye az, amikor egy feketeiszapos szórólapot látva kérdőre vont, hogy miért nem kenem magam ilyennel, akkor nem lennék ráncos. Aztán valamelyik nap megjegyezte, hogy milyen szép ráncok vannak a szemem és a szám körül, amikor nevetek. Szép ráncok. Érted... És meg is számolta és lelkendezett, hogy itt is egy, meg itt is! Tegnap segített nekem mint idősnek, ma pedig ahogy leguggoltam, hogy meglocsoljam a szobai gazokat, hátulról átölelt és azt mondta: jaj, egyem azt a kis görbe hátad!
Egyébként a tegnapi tündérsége mára is átlógott, nagyon korán ébredt, gyorsan megreggelizett, rendet csinált a szobájában és csomó ideje volt még játszani. Én nem tudom, mi ez, de nagyon jó!

4 megjegyzés:

r. írta...

ne aggodj, el fog mulni:)

Panni írta...

Egy percig nem aggódom emiatt :-))

Móni írta...

Amikor a férjem elutazott 3 hónapra dolgozni a világ másik végére, és tudtuk hogy nem találkozunk, csak skypon, én szomorú voltam a gyerekek pedig teljes egy hétig ilyen angyalok. De utána elmúlt :( aztán mindenki olyan lett mint volt. Lehet ezzel függ össze.

Panni írta...

Móni, ez érdekes, simán lehet, hogy ettől van, bár már sokszor volt távol Gábor, mégsem voltak ilyen nagy, látványos változások. Igaz, nem is voltam soha szomorú :-))