2011. november 2., szerda

Lenyomtuk

Tegnapelőtt este értünk haza Svájcból. Kifelé szerda helyett csütörtök este indultunk csak el, de jobb volt így sokkal. Este 8-kor indultunk Pestről és reggel 8-kor már az irodát kerestük Zürichben, ahol átvehetjük a lakáskulcsokat. Balázs majdnem teljesen végigaludta az utat, ebből a szempontból nagyon jó volt az időzítés. Megtaláltuk az ingatlanos irodát gyorsan, otthon kipakoltunk, elszaladtunk az IKEÁ-ba ágyat és asztalt venni, és hamár ott voltunk, meg is ebédeltünk. Ezzel nagyjából teljesítettük is a kötelező programot, jöhetett az élvezet. Utaztunk emeletes vonaton (ott minden vonat emeletes), nyálcsorgatva végigjártuk a Bahnhofstrasse-t (jaj anyám, mikor lesz annyi pénzem, hogy egyáltalán be merjek menni valamelyik boltba?), este pedig összeszereltük a szerzeményeket. A T/1 kicsit túlzás, nekem sajnos már nem jutott hely, így amíg a fiúk szereltek, én leültem az erre legalkalmasabb helyre, egy műanyag ágyneműtartóba, amiben az ágyneműket vittük ki magunkkal. Aztán egyszercsak Gábor ébresztett, hogy feküdjek át az ágyra, mert elkészült. Ez az utolsó emlékem az érkezés napjáról. Másnap, szombaton sűrűn kértem az elnézéseket, amiért így bealudtam, de Gábor megnyugtatott, hogy egyrészt ne hülyéskedjek, hát beteg vagyok, másrészt ne hülyéskedjek, hát egész éjszaka vezettünk, harmadrészt ne hülyéskedjek, hát bármit megér az, hogy látott dobozban aludni.
A szombat megint az IKEÁ-ban indult, zuhanyfüggönyt vettünk, de csak miután felszedtük az állunkat a földről. A parkoló ugyanis tömve volt, de a családi helyek közt volt szabad. Aki itthon jár IKEÁ-ba, az tudja, miért olyan meglepő ez. Bevallom, nem is nagyon akartam beállni a családi parkolóba, de aztán megnéztem a szomszéd autókat és voltak olyanok, amikben ugyanekkora gyerekülések voltak, így megnyugodtam, hogy mi is jogosan foglaljuk el a családi helyet. Délután kimentünk a reptérhez, még a lakáskeresésnél láttuk, hogy az egyik kifutópálya végéhez egész közel van egy Burger King. Nagyon finom napsütés volt, kiültünk egy asztalhoz, ettük a hagymakarikát, meg a whoppert és néztük a felszálló repülőgépeket.
Vasárnap 10-ig aludtunk, toltunk otthon egy lájtos ebédet, egy füst alatt megtanítottam Gábort rizst főzni, délután pedig elmentünk a schaffhauseni vízeséshez. Az idő gyönyörű volt, a Rajna pedig olyat mutatott, amit ha más mond, tuti nem hittem volna el. Ennyi víz a világon nincs! Nagyon sok képet csináltam a Fiúkról, igazi értékes órákat töltöttünk együtt.
Hétfőn 6:30-kor keltem, 8-kor ültünk be az autóba, de aztán ki is szálltunk és 9-ig shoppingoltunk (svájci csoki az itthoniaknak, útravaló, stb). Pontosan 9-kor indultunk el Adliswil központjából és este 7:10-kor vettük fel anyukámat a Keletinél. A hazautat Balázs pont úgy viselte, ahogy vártam... Szegény. De muszáj volt lenyomni az utat, én is szétszórt vagyok, tudtam, ha elengedem magam, sosem érünk haza. Így csak ebédelni álltunk meg. Ja, és Bécsben is, egy gyors eltévedésre. Merthogy a célegyenesben valamit nagyon elbambultam és egyszercsak bent találtuk magunkat Bécsben. Először gyorsan visszafordultam, aztán rossz úton mentem ki, aztán visszakavirnyásztam, aztán Gábor mondta, hogy semmi baj, végig kövessem azt az utat, amin megyek (GPS-t nem használok, amióta az egyiket ellopták, a másik meg a telefon memóriakártyájával együtt meghalt), el fogunk menni a Schönbrunni Kastély mellett, utána már az A4-en leszünk. Aha. A kastélyig minden oké volt, aztán az út kétfelé vált és csak a legeslegutolsó pillanatban volt kitáblázva. De nem baj, sikerült. Aztán volt mégegy ilyen, de végül kiértünk a kivezetőre, ahol először egy ilyen táblát láttunk:
És mellette, hogy Schwechat, H, mindent, ahova igyekeztünk. Aztán párszáz méter után mégegyszer egy ugyanilyet, de már nem volt ott a Schwechat és a H. Viszont akkor már abban a sávban voltunk és már csak félszemmel kaptam el a kijárat után kb 10 méterrel kitett ilyen táblát:
És mellette, hogy Schwechat és H.
Én akkor és ott olyan hiszti-rohamot kaptam, hogy csak lestem. Bőgtem, mint egy szaros gyerek és csak azt hüppögtem folyamatosan, hogy hülye buzi táblák, rohadék táblák, most meg hol vagyunk, haza akarok menni. A legeslegutolsó pillanatban lefordultam balra a Campus felé, ami egyenesen bevitt egy körforgalomba, ott pedig már csak vissza kellett fordulni és persze simán kijutottunk, de én akkor már annyira ki voltam készülve, hogy minden mindegy volt.
Olyan abszurd és valószínűtlen volt az egész helyzet, hogy én egyszál magam végigvezetek fél Európán, miután a család fele két országgal odébb költözött, és én úgy vezetek haza, mintha legalábbis két kerülettel kéne csak odébb menni, nem tudom, hogy önvédelemből nem gondoltam végig, mert túl félelmetes volt, vagy végiggondoltam én, csak nem éreztem a súlyát, mindenesetre Bécs szélén kiestem a szerepemből és ott az autóban levágtam egy 10 perces üvöltve-sírva tombolást. Ennek egyáltalán nem ott és nem akkor kellett volna megtörténnie és főleg nem úgy, hogy Balázs mögöttem ül, de sajnos ott jött ki belőlem. Ez az aranyos kismókus csak ült mögöttem, simogatott a pici kezével és mondogatta, hogy anya, ne sírjál, valahogy csak hazatalálunk, hát te mindig hazatalálsz, meg azt is mondta, hogy az isten szerelmére, légy férfi, akkor belegondoltam, hogy ez mekkora szép echolália és vajon melyik filmben hallotta, és ez kizökkentett a hisztiből.
Ez az egész eltévedős história max 20 percig tarthatott, de úgy lefárasztott, hogy az utolsó 230 km már kínszenvedés volt. 7-kor akartuk felvenni anyukámat a munkahelye előtt, végül félúton csíptük el, 7 után kicsivel. Megetetett a kedvenc házi rakott krumplimmal, bevállalta Balázst éjszakára, én pedig újjászületve hazamentem. Nagyon-nagyon finom volt az a rakott krumpli!

4 megjegyzés:

zsuzsi írta...

hat Panni, gratula, a hiszti meg eppen belefert :)
nem semmi

Balazs edesmokus lehetett, ahogy vigasztalt :)

Südve írta...

Te egy nagyon bátor csaj vagy, én biztosan nem mertem volna végigautózni egy ilyet egyedüli felnőttként, gyerekkel a hátam mögött. Kalaplenget.

Gabi, Berlin írta...

Hű... Izgi ez nagyon. Most eszembe jut a mi kiköltözésünk. Vasárnap utaztunk a két kicsi gyerekkel, hétfőtől dolgoztunk... Bútorunk az volt, amit az előző család nem óhajtott magával vinni (mint kiderült, nem véletlenül). Később a házinénink nekünk adta a már felnőtt fia ifi bútorát, ami q. ronda volt, de teljesen jól működött minden darabja (ágy, asztal, szekrény). Évekig matracon aludtunk. És nem tudtunk németül.
Ehhez képest a mostani életünk már-már uncsi :)

Panni írta...

Köszi Nektek!!! :-))
Gabi, jaj, ne is mondd, mi az első lakásunkban kezdtük kb így, a lakás új volt, viszont semmi másra nem maradt pénz, eltelt vagy két év, mire összeszedtük magunkat, aztán mikor szárnyaltunk, belevágtunk a házba, ez megint taccsra tett minket, szerencsére már közel sem annyira, és akkor most ez a svájci téma... Remélem, többször már tényleg nem kell újrakezdeni az életet :-)