2011. november 5., szombat

Kettecskén

Nagyon jól időzítettük a költözést; az őszi szünet ad egy szusszanásnyi időt. Balázs egész héten anyukámnál van, nekem így nem kellett plusz szabadságot kivennem. Olyan fura, hogy 4 éve (napra pontosan) már voltunk hasonlóan sokat távol egymástól, Gábor akkor kezdett az előző munkahelyén és egy hathetes londoni tréninggel indított. Az akkor olyan könnyűnek tűnt és nem viselt meg. Igaz, akkor nem új életet kezdtünk, csak új munkát, Balázs kicsi volt még, hogy mindent felfogjon, nem nekünk kellett egy kinti lakást berendezni, és nem utolsósorban sokkal több pénzünk volt és sokkal kevesebb kiadásunk.
Most talán az a legnehezebb, hogy Balázs is nehezen viseli. Már kint az elválásnál is, lehúzott ablakon át ordította visszafelé, hogy "szia apa, hiányozni fogsz, sok szerencsét!", és könnyes volt a kis szeme. Aztán másnap otthon reggeli közben egyszercsak körülnézett és megkérdezte:
- Apa hol van??
- Apa kint van Svájcban, tudod...
- Ó... Rossz így nélküle!
Abból, amiket Balázs kérdezget, mondogat, úgy tűnik, hogy hárít. Talán reméli, ez csak egy álom és nem vele történik meg. Nem aggódom emiatt különösebben, eleinte az egész Svájc-témát hárította, aztán szép lassan, ahogy elkezdte feldolgozni, kérdezgetett. Nehéz most neki elképzelni ezt az egészet és elhinni, hogy jó lesz kint, mert amit most látott, az egy egyszobás lakás, egy számára idegen ágy és a "nem engedhetjük meg magunknak". Közben minden, ami az otthont jelenti, a szobája, az ágya, a játékai nem voltak vele. Hiába mondogattuk neki, hogy amikor kiköltözünk, másképp lesz, mert minden vele lesz ott kint is, nem tudja elképzelni, nem tud belegondolni (mi sem, úgy egyébként).
Tudom, hogy egy ekkora változás minden gyereket nagyon megvisel, szóval eszem ágában sincs ezt a viselkedést az ADHD számlájára írni! És tudom, hogy a neheze még hátra van, az igazi nehéz időszak pedig majd kint következik. Ebbe most bele sem akarok gondolni. Nekem eddig minden ilyen helyzetnél az a stratégia vált be, hogy mikor már tudom, hogy honnan hova és nagyjából megvan az egész kép, akkor pici lépésekre bontom és mindig csak a következő lépésre koncentrálok és nem rágódom azon, hogy ez hova vezet és mekkora változás ez (megjegyzem, így éltem túl a hazautat is). Majd a végén, talán, leülök és visszanézek, ledöbbenek és megveregetem a saját vállamat. Gábor másmilyen. Ő mindent előre be akar biztosítani, az utolsó kis részletig. Már szeptemberben álláshirdetéseket küldözgetett nekem e-mailben és nem értette, min kapom fel annyira a vizet. Eleve nehéz függetleníteni magamat az egész dologtól és csak a következő lépésre figyelni, hát még ha közben folyamatosan emlékeztetnek rá, hogy minden más lesz! Persze Gábort is meg tudom érteni, neki fontos, hogy előre tudjon minden lehetséges buktatót, pont a mi védelmünkben. Szóval nehéz úgy intézni, hogy mindannyiunk lelke jól legyen.
Közben olyan helyekről kapunk segítséget és jó szót, ahonnan nem is várnánk és ez olyan jól esik!

Nincsenek megjegyzések: