2011. november 28., hétfő

Riadalom

...volt pénteken. Merthogy megszólalt a riasztó. Először azt hittem, valamit félrenyomott szegény, belőle nem lehetett érdemi információt kiszedni, csak annyit, hogy anyaaa, megszólalt a riasztó, nagyon félek, gyere haza gyorsan, nem merek odamenni, ahanyahaaaa!... Hívtam Gábort, hogy adja meg a távfelügyelet számát, mert valamiért nem hívtak fel, erre kibökte, hogy persze, mert őt már hívták és beszélt velük. Egyébként a 4. zónából jött a riasztás. Mondok, az nem lehet, nyitásra kellett, hogy riasszon, helytelen kód miatt. Nem, a 4. zóna volt. Hülye béna távfelügyelet, hülye béna riasztó, szar az egész.
Később visszahívtam Balázst, hogy sikerült-e megnyugodnia, hát nem sikerült neki, még mindig sírdogált és kint fagyoskodott a kertben, nem mert visszamenni a házba. Kérdeztem, hogy mégis mi történt. Kiriasztott ő jól, csak utána véletlenül megnyomott valamit, amitől a memory villogni kezdett, ő megijedt és beütötte mégegyszer a kódot, amivel ügyesen magára élesítette a rendszert. Akkor mégsem hülye béna sem a riasztó, sem a távfelügyelet. Kértem, hogy legyen nagyon bátor és menjen vissza, csak a kódot kell beütnie, nem lesz semmi baj. 10 perc rábeszélés után hallottam, hogy ott áll az ajtó előtt és nagyokat fújtat és mondogatja, hogy oké, bátorság, csak a kód és enter, bátorság-bátorság... Aztán sírva fakadt: anya, ne haragudj, de nem merem! Háhá, most legalább átérzi, milyen nekem a kámikáze csúszda tetején :-))
Végül jött a szomszéd, kértem, hogy adja oda neki a telefont, ő beütötte a kódot és Balázs végre bemehetett a házba. Felhívott bentről, hogy azért siessek, mert még mindig nagyon fél, és addig ugye nem baj, ha bekapcsolja az xbox-ot, megbeszéltük, hogy persze, hogy nem baj. A boltból felhívtam, hogy vettem valamit a nagy ijedségre, erre megint sírva fakadt, hogy köszöni szépen és muszáj bevallania, hogy ne érjen váratlanul, hogy annyira nagyon félt, hogy magához vett egy doboz Nesquik kakaót és most jobb egy kicsit.

Természetesen ma nem akar egyedül hazamenni, pedig nagyon sokszor végigjátszottuk, hogy mi történt és mit kell ilyenkor csinálni. De ugye muszáj frissiben visszaszállni a lóra, szóval ebből nem fogok engedni, ezt muszáj lesz legyőznie szegénynek.

2011. november 25., péntek

Fárad

Szegény kezd kipurcanni. Tegnap felhívott, hogy ő nem akar logopédushoz menni, szóljak oda, hogy nem megy többet. A pár perces telefonos vita után csak remélni tudtam, hogy sikerült hatnom a lelkiismeretére és tényleg elmegy. Tele van a hócipője, nem akar semmit, csak a többiekkel lenni, amit meg tudok érteni. Persze végül elment, de küldött egy sms-t onnan is, hogy "soha többet nem jövök ide!!!". Végül este lekenyereztem: elmondtam neki, hogy látom, milyen keményen hajt (*) és még egy kis kitartást kérek és ha túl vagyunk ezen a bérleten (még két vagy három alkalom van, az max másfél hét), akkor a kemény munkáját egy plüss mérges madárral jutalmazom. Ez hatott :-))
*Az ellenőrzője tele van jobbnál jobb jegyekkel, tényleg egy szavam nem lehet, környezetből minden este kikérdezem és tökjól tűri, mi több, tökjól érti! A házikkal nincs gond, a németet is beleértve. Továbbra is annyit segít, hogy nem jutok szóhoz a meghatottságtól, cipekedik helyettem, kipakolja a mosogatógépet, teszi a dolgát (azért néha persze bepörög és veszekszünk, de tényleg nagyon ritkán). Tegnap a suliban előadást tartott a naprendszerről és a csillagokról, az osztály pedig tátott szájjal hallgatta. Minderre úgy készült fel, hogy én nem is tudtam róla.
Felajánlottam neki pár hete, hogy mivel nagyon ritkán használja a telefonját, lemondom az internet-előfizetést és azt a pénzt megkapja zsebpénznek. Akkor nem válaszolt rá, én pedig lemondtam a netet. Persze másnap pont valami olyan játékkal akart játszani, ami adatot forgalmaz... Megkérdeztem mégegyszer, mit szeretne és azt mondta, hogy közeleg a Karácsony és nagyon szeretné az Anna királynő bosszúját is, az pedig nagyon drága, úgyhogy nem kell net.

A hazamenős projekt egyébként nagyon jól halad, sőt, szerintem ennek is nagy része van abban, hogy Balázs ennyire szárnyra kapott. Kedden volt egy kis issue, mert a logopédus szólt, hogy 5-kor el kell mennie (negyed6-ig szokott tartani a foglalkozás), így viszont Balázs elérte a 17:09-es buszt. Ez egy új helyzet volt neki, mert az egy órával korábbival "szokott" hazamenni és kicsit beaggódott. Felhívott a megállóból, hogy mikor megy a busz és honnan fogja tudni, hogy az az ő busza és "ugye anya, biztos nem késtem még le, mert akkor leszek csak igazán pácban!". Végül megbeszéltük, hogy a buszvezetőt meg kell kérdezni, hogy megáll-e ott a busz, ahol le szokott szállni róla és minden rendben lesz. Meg is kérdezte, rendben is volt minden :-)

2011. november 24., csütörtök

Ad hoc szülői

Tegnap volt a suliban egy gyorsan összehívott szülői értekezlet, amin megtudtuk, hogy sok-sok gyerek
- csúnyán beszél,
- tévét néz,
- szexuálisan erősen nyíladozik,
- esemesezik és telefonon internetezik,
néhány szülő pedig
- november végén a szülői értekezleten kérdezi meg az ofőtől, hogy melyik nap van a gyerekeknek 5 órájuk
- negyedik osztály közepén még nem tudja a német tanár vezetéknevét
Nem szeretnék gúnyt űzni senkiből, de ugye egy szülő sem gondolja komolyan, hogy a tízéves gyerekét nem érdeklik a csúnya szavak, a félelmetes filmek (amikkel menőzni lehet) és a szex?! Bakker, ezek kamaszok, hát persze, hogy nyitottak mindenre, ami polgárpukkasztó!
Az egész problémát egy kicsit felfújtnak érzem. Az ofő adott egy bő félórás lelkifröccsöt, hogy a gyerekkel őszintének és nyíltnak kell lenni otthon és minden kérdésére az adott keretek között teljes választ adni. Ezzel nekem az a gondom, hogy kétféle szülő ült ott tegnap: az egyik, aki így csinálja a kezdetektől és nem érti, mit keres ott, miért veszik egy kalap alá a többivel, és a másik, aki soha nem csinálta így, nem is akarja így csinálni soha, és nem érti, mit keres ott és miért oktatják őt ki vadidegenek. Egy közös van a kétféle szülőben: a szülői értekezlet után mindegyik hazamegy és pont ugyanúgy csinálja, ahogy korábban. Ezért sajnos ez a kiselőadás falra hányt borsó, elvesztegetett idő, széllel szemben pisálás volt.

2011. november 22., kedd

Nem tud elromlani

Nagyon szárnyal ez a gyerek! Tegnap éles bevetés volt, hazament, beszéltünk telefonon és csak utána indultam el, tehát szűk egy órát egyedül töltött. Telefonon mondta, hogy van egy meglepetése, de amivel várt, arra nem számítottam. Vitt haza egy kevés házit és otthon egyedül nekiállt és megcsinálta. Ez semmiség egy átlag negyedikestől, de egy olyantól, akinek kívülről is nagyon nehéz irányítani a figyelmét, ez nagyon nagy összpontosítást igényel és nagy-nagy önuralomra vall.
Sok dolog történt mostanában, ezért nem tudom, hogy melyik milyen mértékben segített, esetleg mindegyik egyformán:
- Fimota szociális tréning
- Gyógyszeradag emelése
- Gábor elutazása
Igazából mindegy is, a lényeg a változás. Az elmúlt egy hónapban Balázs felelősségérzete kb 2 évnyit fejlődött, most kb a korosztályánál tart. És megint azt látom, amiről másodikban lelkendeztem: sokat javult a teljesítménye, mindenhonnan kapja a pozitív visszajelzést, ettől lelkesebb, még jobban teljesít, mégjobb visszajelzések, és megy a spirál fel az egekbe. Minek lehet ezt nevezni, angyali körnek? :-))
Az egyetlen dolog, ami el tudja őt rontani, az a TV. Nagyon szeretne tévézni, de szegény teljesen alkalmatlan rá. Amint képernyő kerül a látómezőjébe, mindent elfelejt. Elfelejti az ételt, amit éppen eszik, elfelejti a mondatot, aminek a közepén tart, elfelejti a külvilágot úgy, ahogy van. És valami félelmetes módon felpörög; 20 perc tévézés után órákig használhatatlan (ökörködés, hiszti, dühroham). Nagyon-nagyon keveset tévézünk, többek között ezért is, ő mégis bele van szeretve a Disney channel-be, de nem igazán tudom, melyik időszak lenne alkalmas a tévézésre. Teljesen nem zárhatom el tőle, hiszen a suliban is téma, sőt, filmszakkörre is jár, de sajnos muszáj szigorú határt szabni ezügyben. Most azzal próbálkozunk, hogy este, amikor már mindennel megvan, akkor megnézhet egy műsort (ilyen sitcom jellegű filmecskék vannak esténként a Disney-n), de nem tudom, jó-e, ha közvetlenül elalvás előtt tévézik.

2011. november 18., péntek

What The Heck???

Tegnap logopédus után lefutottuk a szokásos köröket, bolt, alkudozás, nem veszek semmit, nem, gumicukrot sem, chilis-wasabis mogyorót sem és csakúgyvalamit sem. Autóban egy kis vita, hogy miért kell háromszázszor megkérdeznem, hogy beövezte-e magát, mire végre válaszol, otthon ötödik kérésre már ki is szállt, hogy kinyissa a kaput és második kérésre visszasétált a táskájáért is. Még utánaszóltam, hogy nyissa ki a házat, de gondoltam, hogy ennyi feladatot már nem fog megjegyezni. Éppen ezért eléggé meglepődtem, amikor láttam, hogy mégis kinyitotta.
Szenvedtem egy sort a kiszállásnál, mert még a fülemen is csomag lógott, erre Balázs odajött és azt mondta:
- Hagyd anya, majd én beviszem, add csak ide. A táskádat is!
- De Balázs, miért?
- Hogy ne te cipekedj. Cipekedsz eleget.
Kinyitotta a csomagtartót, megnézte, be kell-e vinni valamit onnan is, de nem kellett. Bementünk a házba, Balázs vitt mindent, én meg magamat. Kérdeztem, mi történt, azt mondta, semmi. Bent levette a cipőjét, kezet mosott és kipakolt a csomagokból. Én csak hápogtam. Mikor végzett, megkérdezte, miben segíthet még. Feltűnés nélkül megérintettem a homlokát, nem volt lázas. Akkor mi ez??? Ő meg nem hagyott békén:
- Anya, mit segítsek?
- Hát, nem is tudom... Add vissza a kisfiamat!
- Anya... Én vagyok!
- Nem, te egy jótündér vagy! Most akkor teljesíted három kívánságomat?
- Igen. Kívánj hármat!
- Hát... Kipakolnál a mosogatógépből?
Végig sem mondtam, már ugrott és pakolt. Beszarás! A második kívánságom az volt, hogy maradjon ilyen egészen estig, azt is teljesítette. A harmadikon még gondolkoznom kell, mert azt mondta, a kávégépet nem hajlandó kezelni, felajánlotta a pirítóst, azt pedig én nem engedem. Merthogy ez reggeli akció lenne, mikor én még alszom, a kenyérvágó késünk pedig akkora és olyan éles (és súlya is van), hogy azt még nagyon sokáig nem adom a kezébe. Nem beszélve arról, hogy a pirítós beakadhat a gépbe, belenyúl, szénné égeti magát. Ellenben a kávégépen egy darab gombot kell megnyomni és 10 másodperc múlva kész a kávé. Ezt meg ő nem akarja, mert ez bonyolult.
Nade vissza a csodák palotájába! Edények kipakolva, Balázs pedig az istennek sem akar elromlani. Hát mi van ezzel a gyerekkel? Nagynehezen kibökte: eszébe jutott a Gazdálkodj okosan egyik szerencsekártyája, amin az van, hogy segíteni kell az időseknek. És én folyton cipekedem és annyit dolgozom. És akkor ne érzékenyüljek el, igaz? Aranyos egyébként, ahogy - teljesen jóindulatúan - naponta az orrom alá dörgöli, hogy egy vén szipirtyó vagyok... Volt ugye az, amikor egy feketeiszapos szórólapot látva kérdőre vont, hogy miért nem kenem magam ilyennel, akkor nem lennék ráncos. Aztán valamelyik nap megjegyezte, hogy milyen szép ráncok vannak a szemem és a szám körül, amikor nevetek. Szép ráncok. Érted... És meg is számolta és lelkendezett, hogy itt is egy, meg itt is! Tegnap segített nekem mint idősnek, ma pedig ahogy leguggoltam, hogy meglocsoljam a szobai gazokat, hátulról átölelt és azt mondta: jaj, egyem azt a kis görbe hátad!
Egyébként a tegnapi tündérsége mára is átlógott, nagyon korán ébredt, gyorsan megreggelizett, rendet csinált a szobájában és csomó ideje volt még játszani. Én nem tudom, mi ez, de nagyon jó!

2011. november 17., csütörtök

Jól időzített kiborulás

Balázzsal tegnap nagyon összevesztünk. De úgy igazán. A Fimota előtt csúcsosodott ki a dolog, úgyhogy szegény sokáig be sem mert menni, kint sírdogált Nagyon haragudott rám, ezért nem engedte, hogy megvigasztaljam, csak állt ott összeszorított szájjal, mindenkinek háttal és magában rágódott. Én meg magamban. Aztán még mielőtt a foglalkozás elkezdődött volna, megenyhült és a combomra telepedett, persze nekem háttal, de legalább a hátát simizhettem és ez jó volt. Mire behívták őket, már minden rendben volt. Bent kérdezgették Svájcról és ő elég szűkre vette a beszámolót.
Miután végeztünk, elmentünk a Hervisbe nem túl meleg cipőért. Szerencsénk volt, mert kivételesen egészen apró férfiméretek is voltak, pl nagyon jó kosárlabdacipő már 39-estől volt. Ott ért a sokk, hogy sportcipőből már 40-es méret kell neki. Agyam elszáll, komolyan. Nincs még 10 éves!!! Na mindegy, nem ezt akartam írni, hanem azt, hogy levette a cipőjét és megláttam a zokniját, ami reggel még drapp volt. A lábujj-része szén-fekete volt. Arra, hogy mi történt, elég homályos választ adott, a lényeg, hogy tökjó barlangot ástak a patakhoz, de sajnos egy picit belefolyt a víz a cipőjébe.

2011. november 15., kedd

Tűzkeresztség

Legyen nyoma itt is: nagyon jól sikerült a tegnapi hazajövetel! Balázs nagyon aggódott, reggel le akarta fújni az egészet, de mondtam, hogy sajnos már késő, már nem tudom megoldani, egyedül kell hazajönnie, de ha nagyon nem tetszik, megbeszélhetem a szomszéddal, hogy a jövőben hozza haza mégis. Jó, beszéljem meg.
Ehhez képest 10 cm-rel a föld felett járt egész délután-este, úgy örült és dehogy akar ő mással jönni, hát ez tök buli volt (sic!).
Mondjuk erősen könnyített volt a tegnapi nap, egyrészt én már gyakorlatilag Balázs előtt itthon voltam, így nem nagyon kellett itthon egyedül csinálnia semmit, másrészt minden házija készen volt, nem kellett itthon pótolni. Egy olyan napra még kíváncsi leszek, amikor hazajön egy halom házival és én tényleg csak időben tudok hazaérni... Gondolom, ilyen is lesz nemsokára.

2011. november 14., hétfő

Élesben

Ma lesz az első nap, hogy Balázs egyedül jön haza a suliból. Nem mondom, hogy nem vagyok nagyon ideges, mert de. Persze én lesből fogom követni, de akkor is, izgulok. És ő is :-) Reggel már vissza akart lépni a nagy elhatátozástól, de mondtam neki, hogy késő, már nem tudom megszervezni. Nagyon kíváncsi leszek, bár józan ésszel belegondolva, mi baj történhet? Semmi.

2011. november 11., péntek

Empátia

Tegnap este boltosat játszottunk Balázzsal. Az ő szobája volt a bolt és amikor beléptem, mindig lelkendeztem, hogy ez a sok jó cucc hogy tetszene a gyerekemnek. Ő volt az eladó és kérte, hogy legközelebb vigyem be a gyerekemet. Vittem is a "gyereket", egy kezekkel felszerelt IKEA szívecske-párna képében. Ő erre elkezdte mesélni, hogy neki is volt gyereke, de a felesége lelépett és vitte magával a gyereket, már nagyon rég nem látta, csak pár képe van róla, azokat megmutatta. Érdekes módon az osztályképeken, amiket hozott, sosem saját magát mutatta. Mutatott egy zászlót is, amit a gyereke csinált és azt mondta, ez az egyetlen emléke róla. Amikor - nemsokkal ezután - vége lett a játéknak, mondtam neki, hogy ilyen történetet többet ne, mert majd' szívbajt kaptam, erre rám nézett és azt mondta: tudom, én is majdnem sírtam.
Tényleg akkora átéléssel adta ezt elő, hogy szinte ő maga is elhitte. Hogy honnan szedte, fogalmam sincs. Hülyén hangzik ezt pont a mostani helyzetben leírni, de a családi háttér mindig biztos volt mögötte és amióta az eszét tudja, sosem kellett amiatt aggódnia, hogy akármelyikünk is elhagyja/elviszi.

Egyébként ahogy játszottunk, nem tudtam nem észrevenni, hogy nagyon keveri a szavakat (feleségem-férjem, gyerekem-anyukám, én-te, régóta-sokáig). Erről éppen tegnapelőtt beszéltünk, amikor kifakadt, hogy hogy utálja ő a fejlesztéseket és nem akar logopédiára járni. Akkor nagyon sokat beszélgettünk a születésről, a különböző fogyatékokról, a sérült és fogyatékos gyerekekről, emberekről. Olyan fura, ez a téma pár hónapja teljesen hidegen hagyta, most pedig olyan okosakat kérdezett, hogy csak lestem. És fogékony rá, mármint érzelmileg. Nagyon gyorsan levette, hogy az ő problémája a könnyebbek közé tartozik és nem nagy áldozat a részéről ez a heti 4 óra logopédia.

Going crazy

Kész, agyamra ment az egyedüllét, mostmár biztos.
Tegnap tettem-vettem Balázs táskájában, mikor feltűnt, hogy nem találom a szemüvegét. Az összes oldalzsebet felforgattam, szemüveg sehol. Bakker, egy tök drága szemüveg, hova lett?? Balázs nem tudja, arra sem emlékszik, mikor volt rajta utoljára. Ezen kár idegeskedni, mert attól, hogy ő nem emlékszik rá, lehetett tegnap is. Hívtam Gábort, emlékszik-e rá, hogy mielőtt kiment, mikor látta utoljára a szemcsit. Hááát, nem emlékszik, de valamikor még biztos megvolt. Oké, sms Zs néninek és E néninek, SOS, eltűnt a szemüveg, múltkor is a tanáriban hányódott hetekig, mire megtalálták, az üzenet mondanivalója kb az volt, hogy ne is tagadják, hogy ők hányták el. A nagy keresgélésben a diákigazolvány is a kezembe akadt, benne júniusi bérletszelvénnyel. Na, második sms, mi az, hogy Balázs nem kap bérletszelvényt, hát jövő héttől egyedül jár haza, most így mi lesz??
A szemüveget Balázs megtalálta a táskája alján, a könyvek alatt, bérletszelvényt pedig azért nem kap idén, mert májusban nem igényeltük meg, de Zs néni utánajárt nekünk, így pótlólag mégis kapunk. Hát normális vagyok én??!!

2011. november 9., szerda

Kulcsosgyerek

A legfontosabb, amit persze elfelejtettem: Balázs egyedül fog hazajárni a suliból. Szerettem volna megbeszélni az egyik szomszéddal, hogy segítsen be délutánonként, de Balázs azt mondta, nem akarja, hogy más hozza haza. És akkor mi legyen? Mi-mi, anya, hát egyedül fogok hazajárni! Szó szót követett, végül muszáj volt belátnom, hogy ideje ezt meglépni; közel két éve egyedül jár logopédiára, minden gond nélkül. Az iskola melletti utcában felszáll a buszra, itthon pedig leszáll és kb 200 métert gyalogol. Jövőhéten élesítünk, addig minden délután ő nyitja a házat és ő riaszt ki. Simán megy neki, nyilván, csak én meg közben tiszta ideg vagyok, hogy mi lesz, ha nem száll fel a buszra, mi lesz, ha túl korán száll le, mi lesz, ha történik vele valami, jaj, tiszta stressz az élet! :-)

És a pár nappal ezelőtti ömlengésemhez hozzá kell tennem, hogy szombaton volt egy olyan masszív bekattanása, hogy fél perc alatt kellett elhagynunk egy kávézót. De az valahogy csak akkor viselt meg, aztán gyorsan el is felejtettem, nem tudom, miért.

2011. november 7., hétfő

Gondoskodó

Felelősségteljes lett. Ő most a férfi a családban. Isten ments, hogy rátegyem ezt a terhet, ő jön oda és simogat meg, és csinálja meg a dolgait egy szó nélkül. Valahogy felnőtt most, ugyanakkor sokkal elveszettebb. Ma is az ő kérésére hívtuk fel Gábort, mert nagyon hiányzott neki. Elalvásnál pedig kérte, hogy maradjak ott.
Reggel elfelejtettem beadni neki a gyógyszert, de megnyugtatott hazafelé, hogy ő azért jól viselkedett :-) Mintha legalábbis azért kapná.... Egyszóval aranyos!

2011. november 5., szombat

Kettecskén

Nagyon jól időzítettük a költözést; az őszi szünet ad egy szusszanásnyi időt. Balázs egész héten anyukámnál van, nekem így nem kellett plusz szabadságot kivennem. Olyan fura, hogy 4 éve (napra pontosan) már voltunk hasonlóan sokat távol egymástól, Gábor akkor kezdett az előző munkahelyén és egy hathetes londoni tréninggel indított. Az akkor olyan könnyűnek tűnt és nem viselt meg. Igaz, akkor nem új életet kezdtünk, csak új munkát, Balázs kicsi volt még, hogy mindent felfogjon, nem nekünk kellett egy kinti lakást berendezni, és nem utolsósorban sokkal több pénzünk volt és sokkal kevesebb kiadásunk.
Most talán az a legnehezebb, hogy Balázs is nehezen viseli. Már kint az elválásnál is, lehúzott ablakon át ordította visszafelé, hogy "szia apa, hiányozni fogsz, sok szerencsét!", és könnyes volt a kis szeme. Aztán másnap otthon reggeli közben egyszercsak körülnézett és megkérdezte:
- Apa hol van??
- Apa kint van Svájcban, tudod...
- Ó... Rossz így nélküle!
Abból, amiket Balázs kérdezget, mondogat, úgy tűnik, hogy hárít. Talán reméli, ez csak egy álom és nem vele történik meg. Nem aggódom emiatt különösebben, eleinte az egész Svájc-témát hárította, aztán szép lassan, ahogy elkezdte feldolgozni, kérdezgetett. Nehéz most neki elképzelni ezt az egészet és elhinni, hogy jó lesz kint, mert amit most látott, az egy egyszobás lakás, egy számára idegen ágy és a "nem engedhetjük meg magunknak". Közben minden, ami az otthont jelenti, a szobája, az ágya, a játékai nem voltak vele. Hiába mondogattuk neki, hogy amikor kiköltözünk, másképp lesz, mert minden vele lesz ott kint is, nem tudja elképzelni, nem tud belegondolni (mi sem, úgy egyébként).
Tudom, hogy egy ekkora változás minden gyereket nagyon megvisel, szóval eszem ágában sincs ezt a viselkedést az ADHD számlájára írni! És tudom, hogy a neheze még hátra van, az igazi nehéz időszak pedig majd kint következik. Ebbe most bele sem akarok gondolni. Nekem eddig minden ilyen helyzetnél az a stratégia vált be, hogy mikor már tudom, hogy honnan hova és nagyjából megvan az egész kép, akkor pici lépésekre bontom és mindig csak a következő lépésre koncentrálok és nem rágódom azon, hogy ez hova vezet és mekkora változás ez (megjegyzem, így éltem túl a hazautat is). Majd a végén, talán, leülök és visszanézek, ledöbbenek és megveregetem a saját vállamat. Gábor másmilyen. Ő mindent előre be akar biztosítani, az utolsó kis részletig. Már szeptemberben álláshirdetéseket küldözgetett nekem e-mailben és nem értette, min kapom fel annyira a vizet. Eleve nehéz függetleníteni magamat az egész dologtól és csak a következő lépésre figyelni, hát még ha közben folyamatosan emlékeztetnek rá, hogy minden más lesz! Persze Gábort is meg tudom érteni, neki fontos, hogy előre tudjon minden lehetséges buktatót, pont a mi védelmünkben. Szóval nehéz úgy intézni, hogy mindannyiunk lelke jól legyen.
Közben olyan helyekről kapunk segítséget és jó szót, ahonnan nem is várnánk és ez olyan jól esik!

2011. november 2., szerda

Lenyomtuk

Tegnapelőtt este értünk haza Svájcból. Kifelé szerda helyett csütörtök este indultunk csak el, de jobb volt így sokkal. Este 8-kor indultunk Pestről és reggel 8-kor már az irodát kerestük Zürichben, ahol átvehetjük a lakáskulcsokat. Balázs majdnem teljesen végigaludta az utat, ebből a szempontból nagyon jó volt az időzítés. Megtaláltuk az ingatlanos irodát gyorsan, otthon kipakoltunk, elszaladtunk az IKEÁ-ba ágyat és asztalt venni, és hamár ott voltunk, meg is ebédeltünk. Ezzel nagyjából teljesítettük is a kötelező programot, jöhetett az élvezet. Utaztunk emeletes vonaton (ott minden vonat emeletes), nyálcsorgatva végigjártuk a Bahnhofstrasse-t (jaj anyám, mikor lesz annyi pénzem, hogy egyáltalán be merjek menni valamelyik boltba?), este pedig összeszereltük a szerzeményeket. A T/1 kicsit túlzás, nekem sajnos már nem jutott hely, így amíg a fiúk szereltek, én leültem az erre legalkalmasabb helyre, egy műanyag ágyneműtartóba, amiben az ágyneműket vittük ki magunkkal. Aztán egyszercsak Gábor ébresztett, hogy feküdjek át az ágyra, mert elkészült. Ez az utolsó emlékem az érkezés napjáról. Másnap, szombaton sűrűn kértem az elnézéseket, amiért így bealudtam, de Gábor megnyugtatott, hogy egyrészt ne hülyéskedjek, hát beteg vagyok, másrészt ne hülyéskedjek, hát egész éjszaka vezettünk, harmadrészt ne hülyéskedjek, hát bármit megér az, hogy látott dobozban aludni.
A szombat megint az IKEÁ-ban indult, zuhanyfüggönyt vettünk, de csak miután felszedtük az állunkat a földről. A parkoló ugyanis tömve volt, de a családi helyek közt volt szabad. Aki itthon jár IKEÁ-ba, az tudja, miért olyan meglepő ez. Bevallom, nem is nagyon akartam beállni a családi parkolóba, de aztán megnéztem a szomszéd autókat és voltak olyanok, amikben ugyanekkora gyerekülések voltak, így megnyugodtam, hogy mi is jogosan foglaljuk el a családi helyet. Délután kimentünk a reptérhez, még a lakáskeresésnél láttuk, hogy az egyik kifutópálya végéhez egész közel van egy Burger King. Nagyon finom napsütés volt, kiültünk egy asztalhoz, ettük a hagymakarikát, meg a whoppert és néztük a felszálló repülőgépeket.
Vasárnap 10-ig aludtunk, toltunk otthon egy lájtos ebédet, egy füst alatt megtanítottam Gábort rizst főzni, délután pedig elmentünk a schaffhauseni vízeséshez. Az idő gyönyörű volt, a Rajna pedig olyat mutatott, amit ha más mond, tuti nem hittem volna el. Ennyi víz a világon nincs! Nagyon sok képet csináltam a Fiúkról, igazi értékes órákat töltöttünk együtt.
Hétfőn 6:30-kor keltem, 8-kor ültünk be az autóba, de aztán ki is szálltunk és 9-ig shoppingoltunk (svájci csoki az itthoniaknak, útravaló, stb). Pontosan 9-kor indultunk el Adliswil központjából és este 7:10-kor vettük fel anyukámat a Keletinél. A hazautat Balázs pont úgy viselte, ahogy vártam... Szegény. De muszáj volt lenyomni az utat, én is szétszórt vagyok, tudtam, ha elengedem magam, sosem érünk haza. Így csak ebédelni álltunk meg. Ja, és Bécsben is, egy gyors eltévedésre. Merthogy a célegyenesben valamit nagyon elbambultam és egyszercsak bent találtuk magunkat Bécsben. Először gyorsan visszafordultam, aztán rossz úton mentem ki, aztán visszakavirnyásztam, aztán Gábor mondta, hogy semmi baj, végig kövessem azt az utat, amin megyek (GPS-t nem használok, amióta az egyiket ellopták, a másik meg a telefon memóriakártyájával együtt meghalt), el fogunk menni a Schönbrunni Kastély mellett, utána már az A4-en leszünk. Aha. A kastélyig minden oké volt, aztán az út kétfelé vált és csak a legeslegutolsó pillanatban volt kitáblázva. De nem baj, sikerült. Aztán volt mégegy ilyen, de végül kiértünk a kivezetőre, ahol először egy ilyen táblát láttunk:
És mellette, hogy Schwechat, H, mindent, ahova igyekeztünk. Aztán párszáz méter után mégegyszer egy ugyanilyet, de már nem volt ott a Schwechat és a H. Viszont akkor már abban a sávban voltunk és már csak félszemmel kaptam el a kijárat után kb 10 méterrel kitett ilyen táblát:
És mellette, hogy Schwechat és H.
Én akkor és ott olyan hiszti-rohamot kaptam, hogy csak lestem. Bőgtem, mint egy szaros gyerek és csak azt hüppögtem folyamatosan, hogy hülye buzi táblák, rohadék táblák, most meg hol vagyunk, haza akarok menni. A legeslegutolsó pillanatban lefordultam balra a Campus felé, ami egyenesen bevitt egy körforgalomba, ott pedig már csak vissza kellett fordulni és persze simán kijutottunk, de én akkor már annyira ki voltam készülve, hogy minden mindegy volt.
Olyan abszurd és valószínűtlen volt az egész helyzet, hogy én egyszál magam végigvezetek fél Európán, miután a család fele két országgal odébb költözött, és én úgy vezetek haza, mintha legalábbis két kerülettel kéne csak odébb menni, nem tudom, hogy önvédelemből nem gondoltam végig, mert túl félelmetes volt, vagy végiggondoltam én, csak nem éreztem a súlyát, mindenesetre Bécs szélén kiestem a szerepemből és ott az autóban levágtam egy 10 perces üvöltve-sírva tombolást. Ennek egyáltalán nem ott és nem akkor kellett volna megtörténnie és főleg nem úgy, hogy Balázs mögöttem ül, de sajnos ott jött ki belőlem. Ez az aranyos kismókus csak ült mögöttem, simogatott a pici kezével és mondogatta, hogy anya, ne sírjál, valahogy csak hazatalálunk, hát te mindig hazatalálsz, meg azt is mondta, hogy az isten szerelmére, légy férfi, akkor belegondoltam, hogy ez mekkora szép echolália és vajon melyik filmben hallotta, és ez kizökkentett a hisztiből.
Ez az egész eltévedős história max 20 percig tarthatott, de úgy lefárasztott, hogy az utolsó 230 km már kínszenvedés volt. 7-kor akartuk felvenni anyukámat a munkahelye előtt, végül félúton csíptük el, 7 után kicsivel. Megetetett a kedvenc házi rakott krumplimmal, bevállalta Balázst éjszakára, én pedig újjászületve hazamentem. Nagyon-nagyon finom volt az a rakott krumpli!