2011. június 27., hétfő

Telefon saga

Hányszor kell valamit elhagyni, hogy az valóban el legyen hagyva? Hányszor kell valamit elsiratni, hogy megtanuljuk megbecsülni? Hányszor kell valamit elmondani, hogy egy szétszórt, apró buksiban biztosan megmaradjon?
Hát persze, hogy megint elvesztette a telefonját. Csütörtök délután már nem volt meg, Balázs állította, hogy aznap már nem is vitte be. Szerdán még biztosan megvolt, akkor hívott fel zokogva több ízben, bár szerinte már aznap sem vitte be, hát ennyire bízhatok az infoban, hogy csütörtökön már biztosan nem volt meg...
Pénteken már zavart annyira a dolog, hogy rákérdeztem az iskolában és átnéztem Balázs szobáját, sőt, az autó mellé is betérdeltem, hogy az ülések alá kukkantsak, szombaton mindent tűvé tettünk, tegnap pedig kijelentettem: elveszett a telefon. Balázs már szombaton nagyon mondogatta, hogy aggódik a telefonja miatt, tegnap pedig teljesen összezuhant... Zokogott a kanapén összekucorodva, az összes mindenséget megsiratta, ami a telefonján volt és sírva mondogatta, hogy "nagyon hiányzik a telefonom". Látszott rajta, hogy akkor fogta fel, hogy kész, ezúttal senki nem viszi utána, senki nem találja meg, ezúttal nemcsak eltűnt, hanem elveszett, visszavonhatatlanul. Belegömbölyödött az ölembe és csak sírt keservesen, a könnyei potyogtak a nyakamba és annyira, de annyira sajnáltam, amiért ilyen kis szeleburdi, és biztos, hogy nem ez a legnagyobb csalódása, amit okozni fog magának az életben. Az a vicc, hogy amúgy nem használja a mobilját, tényleg elsősorban azért van nála, hogy el tudjuk érni. Néha lefényképez egy-egy érdekes bogarat, letölt az OVI áruházból egy-egy játékot, bluetooth-on küldözget vicces képeket és videokat, stb. És mégis úgy a szívéhez nőtt, szabályosan megsiratta a telefont. Én pedig őt.
Gondoltam, mielőtt SIM cserét kérek és kidobok egy halom pénzt az ablakon, mégegyszer, utoljára megpróbáljuk együtt rekonstruálni a történteket. Szerdán reggel még tuti-tuti, hogy megvolt a telefon, csütörtök reggel pedig már tuti, hogy nem vitte el magával, ezt pénteken a tanárok is megerősítették. Próbáltam valahogy kiszedni Balázsból, hogy szerda délután emlékszik-e valami telefonos eseményre, de az ő memóriájához hozzáférni kb akkora kihívás, mint egy halott winchesterről adatokat menteni. Mivel ez utóbbi sem lehetetlen, mégiscsak megpróbáltam Balázs fejéből információt kicsempészni. Nézzük, mit csináltak szerdán az úszás után. Fogalma sincs. Erre mondjuk számítani lehetett. Mit mond a Kisokos: mozi Gödöllőn. Kérdeztem Balázst, emlékszik-e rá, hogy a moziban kikapcsolta a telefont. Persze, hogy nem... Még szerencse, hogy Gödöllőn voltak moziban és nem Pesten, így nem háromszázmillió telefonszámot kell végighívogatnom. Kikerestem a neten a telefonszámukat, elsőre csak rögzítővel sikerült beszélnem, mert a mozi vasárnap fél2-kor nyit (nosztalgikus hullámok, egy mozi, ami fél2-kor nyit, lehet, hogy az ülései is lehajthatós fapadosak?). Volt egy mobilszám is, mit nekem ebédidő, én bizony 12:14-kor felhívtam, végülis telefon oda, fiam boldogsága oda, mit veszíthetek? Egy férfi vette fel, illendő bemutatkozás és sűrű bocsánatkérés után feltettem a kérdést: szerdai iskolás csoport, Kungfu panda 2. után nem találtak-e véletlenül egy Nokia 5230 típusú telefont... De igen, találtak, megvan a telefon, át lehet venni fél2 után. Hát ez egyszerűen nem lehet igaz. Hogy ahányszor elhagyja a kölök a telefont, sosem tolvajok találják meg, hanem mindig a legjobbszándékú, legsegítőkészebb emberek!
Elrobogtak a fiúk délután, ahol megtudták, hogy a telefon a sorok közé volt beesve és sajnos ki volt kapcsolva, így nem tudtak minket értesíteni, hogy megtalálták. Azt mondták, tervezték, hogy elviszik egy szakszervizbe, ahol az IMEI szám alapján ki tudják deríteni a telefonszámot és kinyomozni, hogy kihez tartozik (vagy a benne lévő telefonszámokat, nem tudom, ehhez én nem értek, de valószínűbb, hogy a telefon saját hívószámát).
Még mindig nem hiszem el, hogy ekkora mázlija van ennek a gyereknek!

Ja, a telefon bluetooth neve naponta változik, de ami időről-időre visszatér, mint nagy kedvenc, az a LOST.

2011. június 23., csütörtök

Sirám

Majdnem három napig rettentő rossz kedvem volt. Nagyon szívesen kisírnám a bánatom, de sajnos nem lehet, segíteni úgysem tud senki, illetve aki tud, az segít is, az egyik jótündér a lelket önti belém délelőttös műszakban, a másik pedig a Bacardi Breezert az estiben. Nade nem is ez a lényeg. Szóval hétfő délelőtt óta kábé világvége hangulatom van, plusz teleszerveztem az egész hetemet ügyesen, így erősen benne van a pakliban a szétcsúszás.
Tegnap reggel munkába menet Balázs felhívott sírós hangon, hogy "sajnos apával van egy kis gond". Merthogy Apa becsomagolta a krémtúrót és a Jó reggelt kekszet és ennyi, nem vesz neki sajtos kekszet (itt már zokogott), pedig biztos mindenki visz valami finomságot, csak pont ő nem. És nagyon összevesztek apával, mert apa nem érti ezt meg. És két sarokban duzzogtak ahelyett, hogy megbeszélték volna a dolgot. Mert apa szerint Balázs követelőzik, pedig ő csak sajtos kekszet AKAR, ja és Pilóta kekszet. Baszki. És úristen anya, apa már zárja is a házat, nem fog nekem venni semmit, ühhű-ühhű! Miután ezt az ügyet lezártuk, ment mindenki a dolgára.
Mikor beértem, rácsörögtam Balázsra, hogy minden rendben van-e, kibékültek-e. Nem, nem békültek ki, mert... BASSZUUUUS! Mi az? Az úszócuccomat nem hoztam el! És megint zokogott. Talán nem követelőzni kellett volna, hanem úszás cuccot bekészíteni (ezt persze csak magamban, hiszen ő nem is követelőzik :-) )... Néhány kör után felfogta, hogy nem, én nem megyek haza Pestről az ő úszás cuccáért , de megpróbálok beszélni Gáborral, ő még elvileg nincs túl messze. Elég nehezen és soká sikerült beszélnünk, de jófej volt és visszament Balázs cuccáért, Balázs pedig ezt egy artikulátlan nyekergéssel köszönte meg.

Kicsit terhes ez a remote management, az viszont jól esik, hogy akármi bánat éri Balázst, egyből, gondolkodás nélkül engem hív.

2011. június 21., kedd

El sem hiszem

Tényleg nem írtam még a biziről? Mondjuk nem csoda. Minden a várakozások szerint alakult. Balázs nem kapta meg az osztályzás alóli felmentést semmiből, ennek megfelelő lett az osztályzata matekból és németből. Amin őszintén ledöbbentem, hogy mindenből - MINDENBŐL - pont egy egésszel kapott alacsonyabb osztályzatot, mint amit az ellenőrzőbe írt jegyek alapján vártunk volna.
Szerencsére ugyanolyan magasról szarja le, mint egy évvel ezelőtt. Igazából nem is érti, mi ez a nagy felhajtás. Mostanában az az érzésem, hogy sokkal kevesebbet érzékel a külvilágból, mint hittük eddig.

2011. június 15., szerda

Nagy-nagy dolog

Másfél hete vettem észre. Vasárnap reggel bementem hozzá, még aludt, a keze a takarón volt. Valami nem stimmelt. Néztem, néztem, aztán egyszercsak bevillant: a körmei! Megnőttek a körmei! Valószínűleg már napok óta nem rágta, hosszú hónapok után magától abbahagyta!
Ehhez óriási önuralom kell; tudom, mert anno nekem is volt egy körömrágós időszakom. És nem dicsekedett el vele, egyszerűen csak nem rágta tovább. Amikor felébredt, azzal fogadtuk, hogy természetesen most azonnal megkapja a jutalmat, amit beígértünk neki erre a valószínűtlen esetre. Meghatottan visszakérdezett: tényleg? Hát persze! Agyba-főbe dicsértük és azóta is egyfolytában. Most szombaton már le kellett vágni a körmeit :-)) Rettentő büszkék vagyunk rá!

Pünkösdi környezetóra

Balatonkenesén töltöttük a hosszú hétvégét, Balázsnak volt alkalma gyönyörködni a természet lényeiben...

2011. június 9., csütörtök

Méltó befejezés

Felhívott 4 előtt pár perccel a logopédus, hogy Balázs nem jelent meg a szokott időben. Bosszankodtam egy sort, mert el akartunk rendesen búcsúzni a nyári szünetre, meg nem mellesleg elbuktunk néhány ezrest, de különösebben nem ijedtem meg, gondoltam, felhívom A. nénit, csak úgy, biztos ami biztos, hogy ugye ott van Balázs és csak elfelejtett elindulni, nem pedig útközben történt vele valami. A néni viszont kinyomott. Küldtem egy sms-t, semmi válasz. Hívtam Balázst, hangposta. Mire elértem az Üllői útról az Oktogonig, már enyhén idegbeteg voltam, ezért felhívtam Gábort és megkértem, nyomozza már ki a suli telefonszámát és hívja fel őket.
Az M3 kivezetőjén hívott vissza. A takarítónő vette fel a telefont hosszas csörgés után, ő kiabált A néninek, hogy szaladjon gyorsan; szaladt is. Volt húbasszusozás, mert a logopédus, hát az bizony elfelejtődött. Először az volt a védekezés, hogy utolsó nap, nem gondolta senki, hogy lesz logopédia, aztán jött az, hogy dehát mi beszéltünk ma és nem mondtam, hogy lesz logopédia. Persze, és azt sem mondtam tegnap, hogy Balázs ma megy iskolába, mégsem lepődött meg senki, hogy ennek ellenére mégis ment ma iskolába. Minden kedden és csütörtökön van logopédia, Balázs nem használhatja a mobilját, gondolom, nem teljesen abszurd az az elvárás, hogy innentől oldja meg az iskola az útnak indítást. Mindegy, Balázs ott van, tehát nem esett baja, a többi le van tojva.
Mikor az iskolába értem, jött A néni szabadkozva, én pedig biztosítottam, hogy semmi baj, igazán, de addigra már újabb verziók jöttek: dehát Balázs állította, hogy nem lesz logopédiája... Dehát nincs is itt a logopédia cucca... A telefonja sincs itt... Komolyan hülyén éreztem magam, mert bár kilógott as lóláb a félórával azelőtti mentegetőzés vs nincs is logopédia cucca és tulajdonképpen a mi hibánk verzió közti ellentmondás miatt, azért eléggé úgy jött ki, hogy tényleg mi vagyunk a hülyék. Aztán kinyitottam a táskát és elsőként a logopédia cucc szúrt szemet, másodikként pedig a telefon. Itt azért már komolyan pipa lettem. Ilyen ócska kifogás, ráadásul kvázi Balázs szeleburdisága mögé bújva! Pedig nem úgy mentem be, hogy most valakinek a fejét veszem, hát miért nem lehet annyinál megállni, hogy bocs, elfelejtettük, ez van? Miért kell ez a kis presztízs játszma? Kb 3 percig éreztem magam hülyének, utána pedig igazán mérgesnek, ez most tényleg jó volt valamire?
Nem vagyok mostmár mérges, csak egyszerűen nem értem. Én ha hibázom és rájövök, egyszerűen elnézést kérek, aztán lépek tovább (Gábor kivétel ez alól, mert vele jó dolog értelmetlen vitákat folytatni arról, hogy ki hagyta a papucsot az útban), egyáltalán semmi de semmi gondot nem okoz beismerni, hogy béna voltam. Akkor másnak miért kell ezeket a köröket lefutnia és közben saját magát aláznia azzal, hogy hülyének néz valakit, aki nem hülye?

Iskola és kreativitás

Az utolsó tanítási nap utolsó órájához közeledve egyik kedvenc blogomról hadd idézzem a mai posztot, érdemes elolvasni, sok-sok igazság van benne.

2011. június 7., kedd

Mai szívinfarktus kipipálva

Minden kedden és csütörtökön 15:30-ra logopédiára kell mennie Balázsnak. Ezt úgy szoktuk kivitelezni, hogy felhívom 15:10 körül és közlöm, hogy menés van. Újabban, amióta megszigorították a mobilhasználatot, nem tudom elérni, A néni szokta indítani.
Ma is 15:00-kor felugrott az emlékeztető és épp azon gondolkoztam, hogy hívjam Balázst vagy ne, amikor láttam, hogy ő hív engem. Felvettem, hallottam a zajból azonnal, hogy már az utcán van. Aztán a következő pillanatban belezokogott a telefonba. Állj. Gyerek az utcán, keservesen, megállíthatatlanul zokog.
Mi történhetett? Elütötte egy autó. Nem, ne gondoljunk egyből a legrosszabbra, meg akkor nem is ő hívna. Akkor kirabolták. Akkor nem lenne nála telefon. Akkor mégiscsak elcsapta egy autó.
Míg ezen kattogott az agyam, ő csak zokogott, úgy, hogy megszólalni sem bírt. Itt már nem bírtam tovább, hisztérikus hangon belesüvöltöttem a telefonba, hogy: MI TÖRTÉNT?!?! Sehemmi, brühhű-ühhű, csak-ühhű-ühhű! Nem borzolok idegeket, hosszas zokogás és faggatózások után kiderült, hogy pont akkor kellett logopédiára indulnia, amikor A néni elindította Az utolsó léghajlító című filmet és azt most ő nem nézheti meg. Megígértem neki, hogy megpróbáljuk megszerezni és itthon megnézheti, valamint megpedzettem, hogy megszereztem az Angry Birds Nokiás változatát, erre hálásan a fülembe zokogta, hogy kössszönöhöm anyaaaaa! Mit lehet erre mondani? Helyértéken kezeli a dolgokat. Angry Birds simán üti a pillanatnyi bánatot :-))

Szolgálati

Ha valaki véletlenségből megy ma a tábor előtti szülőire a Fimotába, megtenné, hogy jegyzetel és elküldi e-mailben az infokat? Nagyon szépen köszönöm, sajnos a du 5 óra gyerek nélkül nekünk megoldhatatlan.

2011. június 6., hétfő

Hétvége dióhéjban

Pénteken Balázs úgy várt a suliban, hogy mégiscsak játszott az újonnan letöltött hullámvasutas játékkal és nem is olyan rossz. Hazáig nyomogatta (kb 3 perc autóval) és mire hazaértünk, már azt pedzegette, hogy nem is kell az eredeti, mert ez sokkal jobb.
Szombaton céges családi napon voltunk, ahol volt ugrálóvár és medence is, úgyhogy egy percig sem aggódtunk, hogy Balázst esetleg megeszi az unalom. Indultunk mindenféle vetélkedőn és versenyen is, nagyon élveztük. Balázs annyit evett ebédre, hogy komolyan aggódtunk, nehogy rosszul legyen. Délután még szabad pingpong asztalt is találtunk, pötyögtünk kicsit. Balázs most vett életében először pingpongütőt a kezébe, és bár a Kinect Sportban az egyik kedvence a ping-pong, „kicsit” más egy igazi labdát igaziból eltalálni (úgy, hogy ráadásul jó helyen is érjen asztalt), mint egy virtuálisat ütögetni. Kb 5 percbe telt neki, hogy rájöjjön, mit hogyan és merre, utána egész hosszú meneteket sikerült lenyomnunk. Meg is beszéltük, hogy kelleni fog itthonra egy pingpong asztal :-))
Ahogy ugrándoztunk és az ebéd ment egyre lejjebb, Balázs 6 tonna jégkrémmel igyekezett szinten tartani a saját aktuális tápanyag-tartalmát. Mikor pedzegettük, hogy mennénk lassan haza, ő még kitalálta, hogy úszna mégegyet. Az nem jó ötlet, tele a hasa, degeszre ette magát, így nem kéne belemenni a vízbe... Akkor leugrálja a kaját az ugrálóvárban. Legyen. Kb 10-15 perccel és jópár szaltóval később megkérdezte (érdekes módon nem üvöltve), hogy ennyi ugrálás elég-e, biztos nem fog-e hányni :-) Gyorsan átöltözött és már ment is a vízbe.
Kinézett magának egy úszó szőnyeget és elkérte az egyik kisfiútól, akinél kettő volt, de ő nem adta oda, úgyhogy kerestünk egy másikat. Jókat ökörködött rajta, én akkor már felöltözve kintről néztem, egy porcikám nem kívánta sem a vizet, sem a napot. Aztán jött a kisgyerek a társaival (pontosabban Balázs ment hozzájuk, játszani akart velük) és kiderült, ők olyat játszanak, hogy összegyűjtik az összes szőnyeget. Persze Balázsét is begyűjtötték, aki akkor még játéknak vette a dolgot és egy evezőnek kikiáltott pálcikás bumszlival „csatába” indult. Annak rendje és módja szerint megkaparintotta a szőnyegét, de a kisfiúk elkezdtek vívni és akkor már látszott, hogy ők egész mást játszanak mint Balázs. Addig ment a csapkodás, amíg Balázst véletlenül szájon csapták egy ilyen evezőszerűséggel. Szegénynek ott esett le, hogy ez nem az a játék, ezek a gyerekek el akarták venni a szőnyegét és eszük ágában sincs visszaadni. Elkezdett egyre kétségbeesettebben hívni engem, miközben a gyerekekkel ordítozott, hogy hagyják már békén és adják vissza a szőnyegét. Ők nem értették, miért ordít, ő nem értette, miért vették el a szőnyegét, én pedig kint álltam és próbáltam Balázs kiparancsolni a vízből (az úszómesterek eközben a napernyő alatt ülve beszélgettek). Elég sokáig tartott, míg Balázs rájött, hogy ebből ő jól már nem jöhet ki és nem törődött már a szőnyeg visszaszerzésével. Azért elég jó erőben volt ahhoz, hogy 3 szőnyeget (fa léccel voltak kimerevítve, szóval volt súlyuk) és rajta 2 gyereket kihúzzon a medence szélére úgy, hogy végig úsznia kellett, mert 2 m mély volt a víz. Szegénykém teljesen ki volt akadva, artikulátlan hangon ordítva bőgött, nagyon sajnáltam és nem is igen tudtam, mit mondjak neki, mert egyáltalán nem volt hibás semmiben. A kisfiúnak azért elég csúnyán beszóltam, ő a második gyerek életem során, akit Balázs miatt leugattam.
Balázs még legalább félórán át nem bírt megnyugodni, persze a sírás átment egy kisebb dührohamba (tényleg csak egy kisebbe, nem volt vészes, de ahhoz elég, hogy mindenki minket bámuljon) és ebben a hangulatban indultunk haza. A közeli tónál némi kavicsdobálás és duzzasztógát tanulmányozás után megnyugodott és otthon már teljesen jó kedve volt. Alapvetően egy nagyon jó nap volt és utólag neki is ez a benyomása.
A tegnapi nap a tömény élvezetek napja volt számára; jöttek kőművesek autóbeállót és lépcsőt csinálni, ez egésznapos élmény volt neki, ráadásul a legújabb kedvencét főztem (gulyásleves), úgyhogy volt nagy, délutánba nyúló zabálás. A nap végére lett szép beállónk, lépcsőnk, és egy fáradt kölkünk :-)

2011. június 3., péntek

Szakvéleményt hozott a posta!

Holnap lesz három hónapja, hogy megtörtént a vizsgálat, vééégülis jobb később, mint soha...
Nem is húzom az időt, átadom a szót a szakembereknek...



4:40

Ekkor kezdődött a mai nap. Nem tudtam aludni, de azért megvártam, míg szól az ébresztő, hátha. Lefelé menet benéztem Balázshoz, aki ébren fogadott és közölte, hogy ő is le szeretne jönni. Ennyit az egyedül kávézásról.
Még tegnap bevallotta sírva, hogy véletlenül letörölte a hullámvasutas játékot a telefonjáról, én pedig megígértem neki, hogyha sikerül, letöltöm. Aztán elkavarodott a jelszó, az emlékeztető mail pedig nem jött meg, így ma újra megpróbáltam, ezúttal sms-ben kértem az emlékeztetőt, ami viszont azonnal megérkezett. Gyorsan letöltöttem (tegnap kinéztük, 400,- HUF, sosem töltöttem még le pénzért játékot, de ezt is el kell kezdeni egyszer...), Balázs elindította, és már tört is ki belőle a sírás, mert ez nem az a játék és most mi lesz. Egyfelől menjen a fenébe, basszus, letörli a játékot, én pénzért leszedek neki egy szinte pontosan ugyanúgy kinézőt, és ééén vagyok a hibás! Másfelől pedig úúúgy sajnálom szegényt, teljesen ki van már készülve, látszik, hogy túlélésre van berendezkedve és a még hátralévő 5 tanítási nap így fog eltelni.

2011. június 2., csütörtök

ció...

...amit egyrészt nem értek, mert jövő csütörtök lesz az utolsó tanítási nap, így akárhogy számolom, ió-nál tarthatnának csak, másrészt szegényem teljesen ki van készülve. Ma sírással kezdte a napot. Mert A néni megtiltotta neki, hogy telefont használjon az iskolában. Mert tegnap az ebédlőben véletlenül elővette. Hiába mondtam, hogy kérjen bocsánatot és biztos nem úgy gondolta A néni, hiszen bodzázni is elvitte végül, ő csak sírt keservesen, a könnyei folytak a szájába és az én nyakamba. Hulla-fáradt ez a szegény kölök és mégis próbál még mindig minden erejével megfelelni a szintén hulla-fáradt tanároknak, akik viszont egyre türelmetlenebbek.
Már csak 5 nap!

2011. június 1., szerda

Meg kell a szívnek szakadnia

Tegnap kérdeztem Balázstól a szokásos hülyeségeket, mi volt a suliban, stb, erre kifakadt, hogy ő megpróbált tééényleg nagyon jól viselkedni, mégsem ő kapta meg a baglyot! Szegény, úgy megsajnáltam, neki ezek fontos dolgok és szüksége van a pozitív visszajelzésekre. Némi duzzogás után megkérdezte:
- Anya, mondhatok csúnyát? - mintha tényleg érdekelné, hogy megengedem-e... :-)
- Ha nem nagyon csúnya...
- Bocs, hogy ezt mondom, de D egyszerűen elcseszte a baglyot!
- ???
- Elvesztette! Megkapta és nem hozta vissza, elhagyta!
- Elhagyta??
- Igen, Tudorkát és Kistutut is! És most az egész osztály Tudikán osztozik! Ezért nem kaptam én meg a baglyot.
Ő, meg az ő nagy igazságérzete.
Este még megkaptam a ráadást:
"Anya, rosszat álmodtam, vagyis nem álmodtam, csak elképzeltem... Azt képzeltem, hogy elütött egy autó, bevitt a mentő a kórházba és ott azt mondták, hogy nem vagyok újraéleszthető! Anya, átmehetek hozzátok, míg észhez térek?"