2010. november 9., kedd

Érzékeny

Ma - ahogy az elmúlt 4 évben majdnem minden munkával töltött napon - 5-kor szólt az ébresztő és én elkezdtem a napomat. Ahogy a lépcsőn osontam lefelé, hallottam Balázstól egy ööööööööööö-t, ez valami olyasmit jelent, hogy hallom ám, hogy van itt valaki, csak még félig alszom, ezért nem fogalmazom meg, de aki itt van, az jöjjön be hozzám. Bementem hát, ahol lamentált egy sort azon, hogy miért kell nekem mindig ilyen későn felébrednem, amikor ő pont most akart átjönni közénk. Mondtam, menjen, apa még alszik, az én takaróm még meleg, bújjon be. Bebújt.
Éppen az életmentő kávém végén jártam, amikor megjelent az az álmos kis feje a lépcsőn, állt egy darabig, aztán keservesen zokogva a nyakamba borult, hogy ne menjek el dolgozni, miért megyek én el mindig ilyen korán és különbenis mühü-ühü.
Mostanában ilyen kis érzékeny. Vasárnap nagyon vacak napja volt. Reggel kérte, próbáljuk meg a kakaót, hátha sikerül jól viselkednie (most épp le van tiltva róla, mert újabban megint eszméletlen mód be tud tőle kattanni). Nem sikerült. Teljesen bekattant és miután megtudta, hogy akkor most újabb többnapos és többfrontos megvonás következik, eltörött a mécses, enyhén szólva. Megint jött az "anya, haljál már meg", az "anya, miért jöttél haza Finnországból" és társai.
Amikor megtudta, hogy nem megyek el velük bicajozni, mégjobban elkezdett üvöltözni. Tudom, hogy rohadt vagyok, de nem bírtam ki, elmondtam neki: "Balázs, tudod, miért mondtam, hogy nem megyek el veletek? Mert meglepit akartam készíteni, amíg ti bicajoztok. De mostmár nyugodtan elmondhatom, mert úgysem érdekes." Csak ült ott a kanapén, nagy könnyes szemekkel, és a szája szép lassan elkezdett legörbülni és ott volt a szemében minden, amit hirtelen mérgemben akartam, hogy ott legyen, de így látva már nagyon nem akartam. Nagyon-nagyon telibe talált. Csak sírt-sírt és nem akarta abbahagyni. Elkezdtem simizni a hátát, aztán leültem varrni egy kicsit. Odajött jó 10 perc múlva és azt mondta:
- Anya, az előbb nem tudtam, hogy azért nem akarsz eljönni biciklizni, mert me... mehe... meheglehepit akarsz... - és itt zokogva hozzám bújt. - Ha tudtam volna, nem mondtam volna neked csúnyákat! - hüppögte bele a nyakamba.
- Kis bogárkám, és ez most rossz érzés neked?
- Igen, nahagyon rossz! Én nem tudtam! Én nem akartam ilyen lenni, csak mérges lettem, amiért nem jössz el bicajozni, de nem tudtam, hogy azért nem jössz el, mert... - és csak sírt és már nem volt türhő, én meg már nyilván nem haragudtam rá.

Nincsenek megjegyzések: