2010. szeptember 27., hétfő

Egyébként pedig

Szemüveges. És büszke rá. Nem akarja levenni. Ma reggelinél mégis megkérdezte: anya, de nem fognak kicsúfolni?

Logopédia

Elkezdődött az idei sulis fejlesztés is, szerdánként van, kapott is már házit Balázs. Többek között volt egy olyan feladat is, ahol a hiányzó - hol dupla, hol szimpla - mássalhangzókat kellett pótolni.
Kb a következő szavak voltak a megoldott feladatban: varr, r, akar, nyakkendő, virág, kakál,... Itt el is akadtunk Gáborral és miután röhögtünk egy sort, kértük Balázst, nézze át azt a feladatot és ha gondolja, javítsa ki. Elkezdte olvasgatni a szavakat, varr, az két r, vár, az egy r, akar, az egy k, nyakkendő két k, virág egy r, kakál - itt már remegett a papír a kezemben, úgy röhögtem -, mi, azt két k-val kell írni? Olyan ártatlanul kérdezte, hogy látszott, tényleg fel sem merült benne, hogy az kakál helyett lehetne esetleg kanál vagy kapál is. A következő 10 percet röhögéssel töltöttük, aztán rávettük Balázst, hogy kijavítsa valami másra.

2010. szeptember 24., péntek

Tanítási szünet

Ma nincs tanítás a suliban. Pár napja már tudjuk, Balázs is tudja, de az valahogy nem áll össze neki, hogy ha nincs tanítás, akkor házi feladat sincs. Ma reggeli hangulatemelő telefonbeszélgetés:
- És tényleg nem lesz ma tanítás?
- Tényleg.
- Dejó, akkor egésznap játszani fogtok, házi sem lesz...
- De, házi lesz.
- Dehát ha tanítás sem lesz...
- Nem, egyszer volt csak olyan, hogy pénteken nem volt házi, de máskor mindig szokott lenni, csak pénteken nem szoktuk megcsinálni a napköziben - ez tényleg így van, péntekenként csak játszás van napköziben, de A néni külön le szokott ülni Balázzsal és megcsinálják.
- De Balázs, hát ha nem lesz tanítás, akkor nem lesz tanító néni sem, ki fog akkor házit adni?
- De, Zs néni ott lesz, tudod mit, kérdezd meg Zs nénit!
- Tudod mit, akkor kössünk fogadást: ha tényleg kapsz házit, én megígérem, hogy megcsinálom helyetted, de ha nem kapsz, akkor este olvasol nekem mesét.
- De anya, az nem jó, mert Zs néni rá fog jönni, hogy te csináltad, ugyanúgy kell írnod, ahogy én, hallod, anya, ugyanolyan ronda számokat írjál, jó??
- Jó, de ha nem kapsz házit, mesélsz nekem...!
- Hááát, nem vagyok egy nagy mesemondó...
- Nem baj, csak olvasnod kell!
- Hát jó, legyen...

Később Gábor mesélte, hogy Balázs teljesen ki volt akadva azon is, hogy nem visznek iskolatáskát, ragaszkodott hozzá, hogy hívják fel Zs nénit, végül kiegyezett abban, hogy a suliban megkérdezik. Persze Zs néni nem volt benn, A néni fogadta őket és Balázs első kérdése az iskolatáska volt. Hiába, mi csak a szülei vagyunk, mit tudjuk mi azt, hogy mikor adnak házit és mikor kell táskát vinni!

2010. szeptember 18., szombat

Genetika

Az oké, hogy pont úgy viselkedik, ahogy én viselkedtem ennyi idősen.
Az oké, hogy külsőre tiszta Gábor.
Az is oké, hogy van érzéke a zenéhez, pont mint Gábornak.
De az, hogy a Nagy Sportágválasztón teljesen spontán éppen az ergométerhez ("evezősgép") várakozó sorba álljon be, ahol aztán kiderüljön, hogy nem kis érzéke van hozzá (nem túl bonyolult mozgássor, de nem is túl egyszerű elsajátítani, nekem 16 évesen hónapokba telt és van aki sosem tanulja meg rendesen), olyannyira, hogy egyből az edzőhöz irányítják, és aztán, ha ez még mind nem lenne elég, ő másodszor is sorba álljon és ezúttal nem 500, hanem 800 métert húzzon le, na azt már nem tudom mivel magyarázni.
Soha nem beszéltem az evezésről a jelenlétében, pont azért, mert nem akartam, hogy úgy járjon, ahogy én. Azt akartam, hogy ne is tudjon ennek a sportágnak a létezéséről. Erre tessék, Panni tervez, Balázs végez...
Persze, büszke vagyok, nem is titkolom, de ugyanakkor erősen ráz a hideg a gondolattól, hogy a kölkömnek ilyen rejtett ambíciói vannak. És hogy mennyire sorsszerű ez az egész, amitől persze csak még hátborzongatóbb: én az MTK-ban eveztem és őt is oda próbálták ma csábítani.

Örülős

Miközben én éppen a Mikuláshoz készülődöm, Lucilla az éj leple alatt megdíjazott engem, amit ezúton is köszönök :-)


Mivel év elején már kaptam egy ilyen díjat, a szabályokat jól ismerem:

1. Meg kell köszönni.
2. A logót ki kell tenni a blogomra. 
3. Be kell linkelnem, akitől kaptam.
4. Tovább kell adnom 7 embernek.
5. Be kell linkelnem őket. 
6. Megjegyzést kell hagyni náluk.
7. El kell árulnom magamról 7 dolgot.

Februárban már szinte minden publikálható titkomat elárultam, így nemigen maradt újabb, amit megoszthatnék, és bizony ugyanez vonatkozik a továbbadásra is. Ugyanazokat a blogokat olvasom mint akkor és ugyanazok a kedvenceim még mindig, egy különbség: akkor Südvétől kaptam a díjat és Lucinak adtam tovább, értelemszerűen most, hogy Lucitól kaptam, Südvének adom tovább Amit ő nap mint nap véghez visz, az emberfeletti.

2010. szeptember 17., péntek

Olyan önző!

Persze, hogy ő volt az első, akinek ajándékot vettem, persze, hogy álmai vágyát (vagy legalábbis egyet a sok közül). És persze, hogy tudja, ő mindig mindent megtud időben. És akkor, amikor ma lelkesen megosztottam vele, hogy mit vettem Gábornak, persze, hogy nem örült, hiszen ezt az ajándékot nem ő kapja, hanem valaki más. Közölte, hogy ő is ilyet AKAR!
Az a röhej, hogy neki is kerestem, de nem találtam. Hát ezek után örüljön, ha nem adom el az újdonsült legóját két doboz Fazer csokiért! Morcos vagyok rá, utálom az önzőséget és az irigységet!

2010. szeptember 15., szerda

A vetítőgép és az üzenő

Vetítőgép: Anya, képzeld, ma egyszer sem kellett rám szólni!

Üzenő: Tisztelt szülők! Balázs ebédnél kenyérdarabokat dobált a levesestálba.

2010. szeptember 11., szombat

Leválik

Nagy dolgok zajlanak nálunk.
Talán már hónapokkal ezelőtt elkezdődött, nem is emlékszem pontosan. Valami olyasmi volt, hogy elkezdtek neki ízleni a saláták, mármint nem a majonézesek, hanem a zöldek. Aztán elkészítette magának a teát, ha mi nem főztünk azonnal (jobban szereti a "főzöttet", de ugye ő olyat még nem tud, készített hát instantot). Meg reggelente néha meglepett minket azzal, hogy nem pizsiben jött le reggelizni, hanem már felöltözve. Most meg már nem fürdik, hanem zuhanyozik, minket látni sem akar zuhanyzás közben, a zuhany alatt pedig énekel és nagyon élvezi a vízgőzt (ami pár hónapja még kimondottan idegesítette). Múlthéten ugye már úgy játszott a haverjaival, hogy azt sem tudtam, merre vannak...
Októbertől pedig úgy néz ki, hogy egyedül fog eljárni logopédushoz hetente egyszer, és már mindennapos beszédtéma, hogy tavasztól egyedül szeretne hazajárni napközi után. A közlekedési eszköz tekintetében még van mit közelíteni az álláspontokon: én első körben a buszt preferálnám (sulitól 100 méterre felszáll, háztól 300 méterre leszáll), Balázs gyalog szeretne járni (bő félóra), Gábor pedig egyelőre nem nyilatkozik.
Ezek a dolgok történnek és én sokszor bele sem gondolok - hiszen ez az élet rendje, hogy közhelyt is írjak -, de basszus, még pár hónap és már nem engedi magát megpuszilni, csak ha senki nem látja, nem fog hozzánk bújni lefekvés előtt, sokkoló dolgok ezek, na :-)

Vannak azért még kisfiús dolgai... Van a telefonomon egy játék, Bounce a neve, egy kis labdát kell végigvezetni egy pályán, vannak csúszdák, kismadár, aki cseresznyével táplálkozik, és vannak braiderek, akiknek az a dolguk, hogy keresztbe tegyenek szegény kis labdának, ahol csak tudnak. Én nem tudok játszani ezzel a játékkal, valószínűleg mert térlátás kell hozzá, nekem pedig nincs olyanom, viszont Balázs nagyon profin űzi. Igaz, minden komolyabb akadálynál elmondja, hogy ez neki nem megy és megkér, hogy segítsek, de sajnos tényleg annyira béna vagyok benne, hogy még ő is belátta: ezzel egyedül kell megbirkóznia.
Mivel én itt kint úgysem nagyon használnék saját telefont, főleg nem olyat, amin csak egy mobilnet előfizetés van, otthon hagytam neki. Az eredmény: totális rákattanás. Megépítette legoból a pályákat, szerepjátékozik, ezzel kel, ezzel fekszik, ahányszor beszélek Gáborral, a háttérből mindig a játék zenéje hallatszik. Mostmár valami olyan pályára is eljutott, ahol egy ingatag függőhídon kell átmenni, de ezek a köcsög braiderek leszakítják a függőhidat. Szegénykém, éppen Gáborral beszéltem, amikor elkezdett keservesen zokogni. Kérdeztem, mi a baj és elhüppögte nekem, hogy sosem sikerül, mert elmegy a cseresznyéért, odaadja a kismadárnak, aztán át kell mennie a függőhídon, de a braiderek mindig leszaggatják a hidat és ő mindig leesik! És miért jöttem én ki Finnországba, ahelyett, hogy inkább neki segítenék otthon játszani, hát dolgozni Budapesten is tudok, vagy nem? Meggyőztem, hogy ebben a játékban nem sokra menne velem, de nyilván nemcsak a játék miatt akarja, hogy otthon legyek... Olyan aranyos volt, mondtam neki, gyere Cica, ülj az ölembe és megtörlöm a könnyeidet, jó? (Az nem úgy van, hogy letörlöm a könnyeidet és nem is megtörlöm a könnyes arcodat, hanem megtörlöm a könnyeidet, ezt így kell mondani.) Elmeséltem neki, hogy most simizem az arcát és ő pedig az ölemben ül összegömbölyödve és erre mi történt? Szép lassan megnyugodott. Aztán annyit mondott, hogy anya, ne haragudj, de beszélj most egy kicsit apával, én felmegyek a szobámba. Később Gábor mondta, hogy legozik, valószínűleg épp a függőhidas pályát építette, hogy megwoodoozhassa a braidereket :-))

2010. szeptember 8., szerda

Újra, vidámabban

Naszóval.
Elkezdődött a suli és ahogy eddig is, most is vannak jó napok és rossz napok. Ez nem is baj, egészen addig, amíg Balázs nem mondja azt a rosszakról is, hogy jók voltak. Történt, hogy múlthét csütörtökön azzal jött haza a suliból, hogy "anya, képzeld, ma egyszer sem kellett rám szólni!", és mondta mindezt magától, minden kérdést megelőzve, lelkesen, csillogó szemmel, magyarul: hihetően.
Pénteken még baglyot is kapott! A lebukás akkor jött, amikor azt mondta:
- Anya, ma tttényleg nagyon jól viselkedtem!!!
- Miért, akkor tegnap mégsem...?
- Anya, be kell vallanom, hogy nem, tegnap nagyon sokszor szóltak rám, de ma egyszer sem!!!
- Dehát Balázs, akkor tegnap miért mondtad, hogy nem kellett rád szólni?
- Azt akartam, hogy büszkék legyetek rám...
Olyan kis drága, hát nem érzi, nem mondjuk neki elégszer, hogy milyen büszkék vagyunk rá?

Elmentünk még aznap rollerezni, útközben összefutottunk B-ékkal (osztálytárs), akik biciklivel voltak. Balázs is beállt a csapatba, de rollerrel nagyon nehéz a bicajosok tempóját tartani. Kérdeztem, nincs-e kedve neki is inkább bicajozni, nem volt. Kérdezte B is, na, akkor már volt. Egy éve nem ült a biciklin, akkor kapta meg vadiújan és mivel akkor még a legalacsonyabb állás is egy ici-picit magas volt neki (24-es bicaj), egyszer elesett vele és azóta nem volt hajlandó ráülni.
Nade pénteken! Ráült, lecsekkolta, hogy tud-e még biciklizni, örült egy sort, hogy igen, aztán szó nélkül eltűnt a banda, egy ideig kerestem őket, aztán hazamentem (mindez a háztól 50 méterre volt, lakóövezetben). Jó 20 perc múlva hallottam megint az üvöltözést kintről: megjöttek a fiúk. Épp indultam ki Balázsért, mikor jött be a kapun és elmesélte, hogy sajnos nekiment egy villanyoszlopnak. Mivel mind a négy végtagja a helyén volt és a feje is úgy nézett ki, ahogy kell, feltettem a tőlem akkor elvárható legértelmesebb kérdést: a bicikli rendben van? Hát... anya, ne haragudj, de... kicsit szétesett... a csengő. Basszus, kit érdekel a 260 forintos csengő :-)
Ez a kis baleset kevés volt ahhoz, hogy elvegye Balázs kedvét, tovább őrjöngtek, összetörtek egy üveget, aztán fel is söpörték, ezután pedig szépen elindultunk haza. Persze B-ékkal muszáj volt kipróbálni egy frissen leaszfaltozott utat, de ezután már tényleg ment ki-ki a dolgára. Balázs a bicajjal kb ötször olyan gyorsan megy, mint én gyalog, így ment néhány kört anya-kapu viszonylatban, mire én kettőt léptem.
A sokadik ilyen körnél történt. Jött egy autó az én hátam mögül, nagyon lassan, mert az utca tele volt gyerekekkel. Balázs közben jött ki a zsákutcánkból, szépen megállt, aztán gondolta, eljön felém az autó mellett, elfér azon a másfél méteren az autó és az út széle között. Csakhogy ránézett az autóra, hogy nehogy nekimenjen és ezzel a lendülettel neki is ment a hátsó ajtó magasságában, kormány befordult, Balázs át a bicikli fölött, végül hassal a kormányon landolt és nem voltam biztos benne, hogy az álla nem az úttestről pattant vissza (szerencsére nem).
Lett egyből nagy riadalom, Balázs egyből felkelt és sikítva üvöltött, hogy "anya, a hólyagom, beleállt a kormány a hólyagomba!!!", erre azért megindult a pulzusom felfelé nekem is, közben kiszállt a kocsi sofőrje, egy sokktól remegő fiatal nő, akinek egyből mondtam, hogy mi vagyunk a hibásak és adok majd betétlapot, közben Balázst és a bicajt kitettem az út szélére, ő üvöltött, hol azért, mert nagyon fáj, hol azért, mert miért mondom én a néninek, hogy mi vagyunk a hibásak, amikor a néni ELÜTÖTTE őt. Közben a nő nem mert elmenni, próbáltam nem sírva mondani neki, hogy itt lakunk 6 méterre és van autónk, ha baj van, el tudom vinni Balázst az ügyeletre. Balázs is sokkot kaphatott, mert miközben vittem be ölben, remegett az egész teste. Bent a házban még néhányszor számonkérte, hogy miért mondtam azt, hogy ő a hibás, akkor, az ő akkori idegállapotában felesleges lett volna elmagyaráznom, hogy egy balesetnél vétkes és vétlen fél van és ennek a szónak súlyos vonzatai vannak, főleg ha az egyik fél egy bicikliző gyerek. Végigfektettem az ágyon, megnyomkodtam mindenét, egyben volt, nem fájt a pocakja és már ment is volna vissza biciklizni (a bicajt a szomszéd kisfiú hozta be nekünk, aki az anyukájával épp akkor ért haza). Azt hiszem, ezen a ponton kezdtem megnyugodni. 10 percig pihiztünk, utána elküldtem pisilni, nem volt véres, megnyugodtunk.
Közben beesett Gábor, én stresszoldásként összedobtam egy palacsintatésztát, közben dióhéjban elmeséltem neki, hogy mi történt, aztán elindultunk megkeresni az autót. Találtunk egy színre és típusra ugyanolyat, de annak nem volt az oldala meghúzva. Becsöngettünk, már jött is a nő ijedten. Mikor mondtuk, hogy betétlapot hoztunk, megnyugtatott, hogy csak a gumi hagyott fekete csíkot az autón és már lemosta. Balázs eközben a rolleren száguldott, úgyhogy mindenki megnyugodhatott a másik szeme fényének épsége felől. Otthon betoltuk a megérdemelt palacsintánkat és Balázs köszöni szépen, azóta is vígan biciklizik.

2010. szeptember 7., kedd

Azt hittem...

Ez most egy nagyon egyéb címkéjű poszt.
Szóval azt hittem, hogy majd kijövök ide, kényelmesen kicsomagolok, szaunázom egy hatalmasat, benn felejtem magam a zuhany alatt és majd vacsora után megírom, mi újság kis házunk táján.
Ehhez képest a Malév, hogy rohadna meg, már az indulásnál felhangolta az agyam a késéseivel és az ócska hazudozásaival, aztán Helsinkiben lemerült a telefonom, aztán Ouluban hiába vártam a poggyászomat... Most itt vagyok, csomagolnék én, de nincs miből, mennék szaunázni, de a papucsom is a nagy táskában van, mosnám a hajam, de a samponom és a balzsamom is a nagy táskában van, sőt, a mobilom töltője is a nagy táskában van... Sőt, a fogkefém és a fogkrémem is. Hab a tortán, hogy a mobilom kijelzője töksötét, csinál mindent, pl fogadja a hívást, csak én nem látom, hogy ki hív. Így ugye hívást indítani sem túl célszerű... Ezzel a hibajelenséggel az elmúlt egy hónapban kétszer volt a telcsi szervizben, először feltettek rá egy új szoftvert, kitörölve ezzel minden adatot, sms-t, beállítást (külön kértem a szervizlapon, hogy ne frissítsenek), a hiba ugyanúgy megvolt, másodszorra úgy tűnt, megjavult. Mikor gondolja meg magát, ha nem a háromhetes külföldi utam első napján???
Tehát most itt ülök és dühöngök. Dühöngök még vagy 5 percet, aztán megfürdöm és hajat mosok a szállodai "shampoo and bath" feliratú vegyszerrel, aztán holnap majd örülök a csomagomnak. Feltéve, hogy épségben és hiánytalanul megérkezik.

2010. szeptember 5., vasárnap

Zanza

A suli megy, Balázzsal minden OK, eltekintve attól, hogy
- kezd rákapni a kisebb hazugságokra
- péntek délután biciklivel nekihajtott egy villanyoszlopnak
- kicsivel később nekihajtott egy mozgó autónak
- és persze mindenről a lányok, a villanyoszlop és az autós tehet.

A jövő vasárnapi utazásomat előrehozták holnaputánra, így hosszabbat valószínűleg már csak Finnországból fogok tudni írni, addig próbálok mindent elintézni (nem fog sikerülni).

2010. szeptember 1., szerda

Mennyire izé vagyok

A legjobbat nem is írtam: A. néni visszakapta Balázsék napközis csoportját! Ő az, aki elsőben vitte őket és imádta Balázst és Balázs is imádta őt, istenként nézett fel rá. Második elején volt egy másik A. néni, akinek a legjobb döntése volt, hogy elhagyta az iskolát, utána közvetlenül jött M. néni, aki szintén szerette Balázst és viszont, de hiányzott az Isten-effektus. Most viszont újra A. néni van velük és ahogy ő mesél nekem Balázsról, az megható. Imádja! Meglátja benne azt, amit csak nagyon kevesen és Balázs ezt érzi és mindent megtesz, hogy A. néni kedvében járjon.
Ma napköziben pl le kellett rajzolni, hogy ki hol járt és Balázs lerajzolta a pisai ferde tornyot. Mikor az osztálytársai szóvá tették, hogy csúnya szót írt a lapra - amit mellesleg nagyon élvezett, mert végre büntetlenül trágárkodhat -, A. néni elmagyarázta a többieknek, hogy nem is, ezt a városnevet így kell leírni.
So far, so good.

Halleluja, tanévkezdés

Lehet engem utálni ezért, de számomra megváltás a tanévkezdés. Tavaly nyáron nem volt gond, mert munkanélküli lévén nem kellett azon agyalni egy percig sem, hogy melyik héten hova teszem Balázst. Most viszont el nem ítélhető módon van munkám és bizony voltak olyan hetek, amik erősen lógtak a levegőben. Persze minden jó, ha a vége jó, túl vagyunk ezen is, de nem bírja ezt a stresszt az én szívem.
A tegnapi évnyitó a szokásos volt: felejthető. Én elhiszem, hogy az elsősök szüleinek ez hatalmas élmény és senkinek nem szeretnék a lelkébe gázolni, de a második-harmadik-negyedik osztályosok már nem tudták, mit kezdjenek magukkal unalmukban. És őszintén szólva, a szülők sem. Pedig nem volt hosszú, 45 perc volt tokkal-vonóval. Megint nyugdíjba ment valaki, megint jött új ember (évzáró óta!), a másodikosok - nagyon aranyos, de - óvodás középső csoportos mondókákkal és dalokkal köszöntötték az elsősöket, csak a műsor legvégén hangzott el pár suliváró vers és dal. Már csak egy ilyet kell kibírni, utána felső tagozat és ott az első tanítási napot egy rövid évnyitóval kezdik, ahol sem búcsúztatás, sem köszöntés, csak a szükséges dörgedelmek, aztán kezdődnek az órák.
Szerencsére sikerült az elsők közt elhagynunk az objektumot, így a dugót is megúsztuk, ami nem kis teljesítmény; aki ismeri Veresegyházat, tudja, mekkora területen parkolt le a 6-700 család az évnyitó alkalmából, és mekkorka úton kell ennek a rengeteg autónak elhagynia a helyszínt. Mindenhol autók álltak, rengetegen álltak meg úgy, hogy mások ki sem tudtak állni tőlük. Borzalom. De szerencsére még azelőtt odébbálltunk, hogy ez a rengeteg autó elkezdett volna kiállni, tolongani, anyázni. Muszáj volt valami jóval lezárni a napot, ezért megnéztük a Sulyánban, mit is tud ez az ország tortája. Nekünk ízlett! És Balázs is megérdemelte, igazán! :-))