2010. augusztus 2., hétfő

Balaton

Végetért a napközis tábor utolsó hete is, le a kalappal Balázs előtt, aki végig kiegyensúlyozott volt, részéről hangos szó nem hangzott el egész héten. Volt bobozás, testfestés - ezúttal a karjára varratott egy sárkányt és közvetlenül alá egy hálójából leereszkedő pókot, ez utóbbi nem volt benne a néni katalógusában, ezért a kreativitására hagyatkozott, lett is hatlábú pókja Balázsnak... A bobozás napján mégis volt egy kis hirig, mert este fél10-kor ő még leszaladt az étkezőbe és nekiállt sematikusan lerajzolni a bob fékrendszerének működési elvét, ezt persze nem időhúzásból, hanem mert akkor és ott nagyon fontos volt...
Szombaton már volt egy kis vita, de az az én hibám, normális ember nem kapja fel azon a vizet, ha a gyereke úgy megy hat tonna csokit lemosni a kezéről, hogy azt végighúzza a falon, utána kettőt pördülve megfogja a fehér ajtót, de mivel elszédül, megfogja még két helyen, aztán megfogja a fehér ajtófélfát, végül mindkét kezével belekapaszkodik a fehér mosdó szélébe, hogy feltornássza magát a tükörig, ahol megnézheti, mennyire csokis a szája. Én viszont egy nemnormális szülő vagyok, akiből erre kirobbant az állat és elkezdtem kiabálni. Egyébként tényleg kár volt kiabálni, 3 másodperc alatt letöröltettem Balázzsal a nyomokat, aki ezután sértődötten a szobájába ment. Utánamentem bocsánatot kérni, kibékültünk, innentől szent volt a béke. Igazságtalan voltam vele, mert az egészet én kezdtem azzal, hogy ebéd utánra készítettem csokiöntetet, amivel a fagyit / jeges kávét leöntjük és olyan jól elbohóckodtunk vele és nem szóltunk rá, amikor véletlenül (tényleg!) tövig belenyomta a fagyis tölcsér alját a csokiszószba, szerintem ezen pörgött fel Balázs, nyilván utána meg nem értette, mi a baj.

Tegnap lementünk Balatonra, Füreden élménycsobbantunk. Balázs teljes extázisban próbálta ki az összes csúszdát, kezdve a 12+ jelzésűekkel.
Mostanáig sem tudom, hogy hogyan, de rávett, hogy csússzak le a piros turbón. Felfelé menet úgy ítéltem meg, hogy a sárga jobb lesz nekem, mert nem olyan nagyok benne a zuhanó részek, úgyhogy megegyeztünk, hogy OK, legyen a sárga. Elsőnek csúszott ő, másodiknak én következtem... volna. Sajnos a sötét, egyenes, erősen lejtő (=iszonyú gyors) csúszda láttán elöntött az, ami Balázsnak annyira hiányzik nekem viszont cseppet sem: az adrenalin. Egy szó mint száz, berezeltem és nem csúsztam le. Balázs először optimistán állt a dologhoz; amikor Gábort látta kirobbanni a csúszdából, arra gondolt, hogy én utolsónak csúszom, amikor viszont Gábor közölte vele az elszomorító tényt, hogy anya egy papírkutya, rettentő mérges lett. Nagyon ki lettem osztva és igaza is volt, mert megígértem. Igaz, nemigen volt választásom, mert ez ő rábeszélő technikája hát khm... nagyon meggyőző. Dorgálásom közben hangzott el a következő komolytalan párbeszéd, amin a mögöttünk jövők is jót röhögtek:
- Anya, csak csússz le, látod, mindenki lecsúszik, te is le tudsz csúszni, meglátod, sikerülni fog!
- Balázs, emlékszel, amikor tegnap nem engedted, hogy azt a kis beszakadt bőrt levágjam az ujjadról? Még sírtál is, pedig abba nem haltál bele. Én most honnan tudhatnám, hogy túlélem azt a csúszást?!
- Anya, hát látod, mindenki lecsúszik és nézz körül, látsz itt halott embereket?!
Erre nem volt mit mondani, győzött. Felmentünk megint, hányinger, hasgörcs, még utoljára fenyegetőleg visszaszóltam Gábornak: "ezért nagyon meg fogsz dicsérni wazze!!!" és lecsúsztam. Lent Balázs várt, azt mondta, büszke rám és ugye, nem is volt olyan vészes. Ööööö... Megérkezett Gábor is, erre Balázsnak kipattant a fejéből a fenomenális ötlet: akkor most a piroson is! Anya, légysziii, azon csak két zuhanós van, nem rossz egyáltalán! Naa, anya, látod, ezt is milyen ügyesen megcsináltad!
Szó szót követett, egyszercsak fent találtam magam, a piros turbóra várók sorában. Akkora zuhanó szakasza volt mint a lutzmannsburgi Speedy-nek és ugyanúgy 45 fokban lejtett. Durva volt. Nagyon nem akartam és a testem minden porcikája ellenkezett. Mikor elindultam, még mielőtt elnyelt volna a 45 fokos szakasz, Balázs utánam kiabált, hogy sikítsak majd. Sikítottam.
Nem tudom, milyen elvetemültségekre fog még rávenni a fiam, de Gábor már pedzegette, hogy ezekután a bungee jumping a következő lépés. Hihetetlen (vagyis dehogy az, nagyonis logikus), hogy ugyanazt a rábeszélési technikát alkalmazza, amit mi őnála és nyilván azért alkalmazza, mert mi célt érünk vele. Hát most kiderült, hogy ő is célt ér nálunk :-) A kamikazera viszont nem tudott rávenni és a hagymára sem; valószínűleg látszott, hogy ez most esélytelen lesz, mert nem is próbálkozott sokáig. Ő még csúszott (jó)néhányat ezeken a díszpéldányokon, én maradtam a forgószélnél és az anakondáknál. Hiába na, nem vagyok igazi hiperaktív, megvagyok különösebb adrenalin-löket nélkül is.
A hazaindulás morgósra sikerült, mert bár megbeszéltük, hogy a hatórás hullám után indulunk, ő a hullámok után mégis csúszni akart csak még egy utolsót és meg volt sértődve, hogy nem engedjük. Félreértések elkerülésére: nem azért nem engedtük, mert belehaltunk volna, ha mégegyet csúszik, hanem mert tudjuk jól, hogyha engedünk, akkor azt később precedensként fogja felemlegetni és akkor sokkal nehezebb dolgunk lesz.

Ez a hét Nagyizós hét, ők lenn is maradtak Kenesén, majd jönnek amikor kedvük tartja, mi pedig megint agyalhatunk, hogy mihez kezdünk kettesben a szabadidőnkkel :-)

3 megjegyzés:

Annus írta...

Te Panni..nagyon tuti az a kép Balázsról!!! Már kész kis hapsi:-)

Panni írta...

Ne is mondd, nézd meg a legújabbat! Még nekem is durva, mekkorának néz ki :-)

Annus írta...

Jól mutatna Petyám mellett :-))))