2010. augusztus 25., szerda

Home office

Bekrepált az autó, nem is lesz kész péntekig, úgyhogy a héten itthonról dolgozom. Hamár így alakult, akkor miért passzolnánk el Balázst, itt van ő is velem és komolyan, szavam nincs rá. Megérti, hogy dolgoznom kell, tegnap simán engedte, hogy végigseggeljek két, egyenként háromórás fejtágítást. Ma délelőtt úgy tudtam tőle haladni, ahogy sokszor a dolgozóban sem.
Tegnap este kenyeret és kalácsot sütöttünk, ő készítette életem első hatos fonatát. Nagyon jól viseli a "büntetést", ami azt jelenti, hogy minden jutalom, amit ő az elmúlt időben már természetesnek vett, meg van vonva (a kalácsból természetesen kapott). Próbálkozik, de hamar megbékél. Legozik ezerrel, ez a Power Miners sorozat egy telitalálat, imádja!

Megvannak a tankönyvek, hétvégén megvesszük a füzeteket is. Kedden évnyitó, szerdától pedig erősen belecsapunk a lecsóba, jön a harmadik osztály.

2010. augusztus 23., hétfő

Elmúlt hetek

Ezt a posztot az indulás előtti napon akartam feltenni, amikoris a lapitopi lehibernálta magát, én meg bepipultam és nem tettem fel:


Hamarosan indulunk Olaszországba, ahol terveink szerint 5 csodás napot töltünk majd el, de hogy mi lesz ebből, azt majd csak utólag fogom tudni elmesélni. Update: 6 csodás nap lett belőle és nagyon jó volt :-)
Az elmúlt hét a Nagyinál telt, Balázs nagyon jól érezte magát, viszont azóta mindennap a szememre veti, hogy "Nagyi megengedte, hogy nézzem a House-t, te miért nem engeded?!" Nem tudom, de valahogy az elmúlt 1 hónap nagyszülői tapasztalatai alapján nem a mi generációnk van arccal a tévéhez nőve...


Balázs egyfolytában visszavágyik Balatonfüredre, másról sem beszél, csak a csúszdákról és arról, hogy ugye, legközelebb lecsúszom majd ezen meg azon... És hogy mit éreztem, amikor belenéztem a sárga turbó csúszdába. Mit, basszus, ha én azt elmondanám, bővülne a szókincse egy-két nemkívánatossal...


A mai nap pálmáján osztozhat az OGYI, a HungaroPharma, az OEP, és mindazok, akik tettek róla, hogy egy egyértelműen gyerekeknek szánt gyógyszer havi adagjának ára magasabb legyen az öregségi nyugdíj minimumánál, de ha ez mind nem lenne elég és akadna még pár tucatnyi ember ebben az elcseszett országban, aki ki tudja gazdálkodni ezt a nevetségesen magas árat, azokkal is kicsesznek, egyedi import-engedélyhez kötve a Strattera behozatalát. Magyarul, ami eddig egy nap volt, az most durván egy hét. Még magyarabbul, olaszországi utazásunk hatodik napján Balázs gyógyszere, az a gyógyszer, amiről csak nagyon lassan, fokozatosan szabad leállni, mert egyébként durva pszichotikus mellékhatásai lehetnek, nos, ez a gyógyszer el fog fogyni. Gratulálok mindenkinek, aki ezt az őrült faszságot kitalálta és végig vitte. Hogy mi értelme van, azt nem tudom, nem értem, soha nem is fogom megérteni.
Mi értelme egy egyedi OGYI import-engedélynek, ha azt sem tudják, kinek a számára engedélyezik??? A recept ugyanis még nálunk van, telefonon kértük meg a patikát, hogy rendelje meg. Felfoghatatlan.
Update: szerencsére elszámoltam magam és a hetedik napon, vagyis a hazaindulás napján fogyott el a gyógyszer, így a hajnali érkezés után kora-délután sikerült átvenni a Stratterát és így összesen 5 óra csúszás volt, az pedig nudli.

Balázs mostanában kicsit elkanászodott, nagyon próbára teszi az idegeinket. Amint kicsit lazítunk a gyeplőn, bekattan. Tegnapelőtt nagyon összevesztünk, így most durva tiltások vannak érvényben. Már aznap este sokkal kiegyensúlyozottabb volt, tegnap pedig egy kis tündérke. Egésznap aranyos volt, szó nélkül csinált mindent amit kértünk. A tanulság sajnos nem tőlem származik:
"A korlátok nem azért kellenek, hogy a gyerekek korlátozva legyenek, hanem hogy legyen mibe kapaszkodniuk."

2010. augusztus 22., vasárnap

Nyaralni voltunk

Király volt :-)

2010. augusztus 2., hétfő

Balaton

Végetért a napközis tábor utolsó hete is, le a kalappal Balázs előtt, aki végig kiegyensúlyozott volt, részéről hangos szó nem hangzott el egész héten. Volt bobozás, testfestés - ezúttal a karjára varratott egy sárkányt és közvetlenül alá egy hálójából leereszkedő pókot, ez utóbbi nem volt benne a néni katalógusában, ezért a kreativitására hagyatkozott, lett is hatlábú pókja Balázsnak... A bobozás napján mégis volt egy kis hirig, mert este fél10-kor ő még leszaladt az étkezőbe és nekiállt sematikusan lerajzolni a bob fékrendszerének működési elvét, ezt persze nem időhúzásból, hanem mert akkor és ott nagyon fontos volt...
Szombaton már volt egy kis vita, de az az én hibám, normális ember nem kapja fel azon a vizet, ha a gyereke úgy megy hat tonna csokit lemosni a kezéről, hogy azt végighúzza a falon, utána kettőt pördülve megfogja a fehér ajtót, de mivel elszédül, megfogja még két helyen, aztán megfogja a fehér ajtófélfát, végül mindkét kezével belekapaszkodik a fehér mosdó szélébe, hogy feltornássza magát a tükörig, ahol megnézheti, mennyire csokis a szája. Én viszont egy nemnormális szülő vagyok, akiből erre kirobbant az állat és elkezdtem kiabálni. Egyébként tényleg kár volt kiabálni, 3 másodperc alatt letöröltettem Balázzsal a nyomokat, aki ezután sértődötten a szobájába ment. Utánamentem bocsánatot kérni, kibékültünk, innentől szent volt a béke. Igazságtalan voltam vele, mert az egészet én kezdtem azzal, hogy ebéd utánra készítettem csokiöntetet, amivel a fagyit / jeges kávét leöntjük és olyan jól elbohóckodtunk vele és nem szóltunk rá, amikor véletlenül (tényleg!) tövig belenyomta a fagyis tölcsér alját a csokiszószba, szerintem ezen pörgött fel Balázs, nyilván utána meg nem értette, mi a baj.

Tegnap lementünk Balatonra, Füreden élménycsobbantunk. Balázs teljes extázisban próbálta ki az összes csúszdát, kezdve a 12+ jelzésűekkel.
Mostanáig sem tudom, hogy hogyan, de rávett, hogy csússzak le a piros turbón. Felfelé menet úgy ítéltem meg, hogy a sárga jobb lesz nekem, mert nem olyan nagyok benne a zuhanó részek, úgyhogy megegyeztünk, hogy OK, legyen a sárga. Elsőnek csúszott ő, másodiknak én következtem... volna. Sajnos a sötét, egyenes, erősen lejtő (=iszonyú gyors) csúszda láttán elöntött az, ami Balázsnak annyira hiányzik nekem viszont cseppet sem: az adrenalin. Egy szó mint száz, berezeltem és nem csúsztam le. Balázs először optimistán állt a dologhoz; amikor Gábort látta kirobbanni a csúszdából, arra gondolt, hogy én utolsónak csúszom, amikor viszont Gábor közölte vele az elszomorító tényt, hogy anya egy papírkutya, rettentő mérges lett. Nagyon ki lettem osztva és igaza is volt, mert megígértem. Igaz, nemigen volt választásom, mert ez ő rábeszélő technikája hát khm... nagyon meggyőző. Dorgálásom közben hangzott el a következő komolytalan párbeszéd, amin a mögöttünk jövők is jót röhögtek:
- Anya, csak csússz le, látod, mindenki lecsúszik, te is le tudsz csúszni, meglátod, sikerülni fog!
- Balázs, emlékszel, amikor tegnap nem engedted, hogy azt a kis beszakadt bőrt levágjam az ujjadról? Még sírtál is, pedig abba nem haltál bele. Én most honnan tudhatnám, hogy túlélem azt a csúszást?!
- Anya, hát látod, mindenki lecsúszik és nézz körül, látsz itt halott embereket?!
Erre nem volt mit mondani, győzött. Felmentünk megint, hányinger, hasgörcs, még utoljára fenyegetőleg visszaszóltam Gábornak: "ezért nagyon meg fogsz dicsérni wazze!!!" és lecsúsztam. Lent Balázs várt, azt mondta, büszke rám és ugye, nem is volt olyan vészes. Ööööö... Megérkezett Gábor is, erre Balázsnak kipattant a fejéből a fenomenális ötlet: akkor most a piroson is! Anya, légysziii, azon csak két zuhanós van, nem rossz egyáltalán! Naa, anya, látod, ezt is milyen ügyesen megcsináltad!
Szó szót követett, egyszercsak fent találtam magam, a piros turbóra várók sorában. Akkora zuhanó szakasza volt mint a lutzmannsburgi Speedy-nek és ugyanúgy 45 fokban lejtett. Durva volt. Nagyon nem akartam és a testem minden porcikája ellenkezett. Mikor elindultam, még mielőtt elnyelt volna a 45 fokos szakasz, Balázs utánam kiabált, hogy sikítsak majd. Sikítottam.
Nem tudom, milyen elvetemültségekre fog még rávenni a fiam, de Gábor már pedzegette, hogy ezekután a bungee jumping a következő lépés. Hihetetlen (vagyis dehogy az, nagyonis logikus), hogy ugyanazt a rábeszélési technikát alkalmazza, amit mi őnála és nyilván azért alkalmazza, mert mi célt érünk vele. Hát most kiderült, hogy ő is célt ér nálunk :-) A kamikazera viszont nem tudott rávenni és a hagymára sem; valószínűleg látszott, hogy ez most esélytelen lesz, mert nem is próbálkozott sokáig. Ő még csúszott (jó)néhányat ezeken a díszpéldányokon, én maradtam a forgószélnél és az anakondáknál. Hiába na, nem vagyok igazi hiperaktív, megvagyok különösebb adrenalin-löket nélkül is.
A hazaindulás morgósra sikerült, mert bár megbeszéltük, hogy a hatórás hullám után indulunk, ő a hullámok után mégis csúszni akart csak még egy utolsót és meg volt sértődve, hogy nem engedjük. Félreértések elkerülésére: nem azért nem engedtük, mert belehaltunk volna, ha mégegyet csúszik, hanem mert tudjuk jól, hogyha engedünk, akkor azt később precedensként fogja felemlegetni és akkor sokkal nehezebb dolgunk lesz.

Ez a hét Nagyizós hét, ők lenn is maradtak Kenesén, majd jönnek amikor kedvük tartja, mi pedig megint agyalhatunk, hogy mihez kezdünk kettesben a szabadidőnkkel :-)