2010. március 18., csütörtök

Másnap egy más nap

Nem tudom, volt-e valaha olyan szar délutánunk/esténk, mint a tegnapi. Valószínűleg volt, csak az idő megszépíti, ahogy ezt is meg fogja biztosan. Csak a hajszálainkat, azokat nem fogja senki visszaszínezni. És a nyugtalan éjszakáink után sem fog minket senki kipihentté varázsolni.
Tudom, hogy ilyet gondolni is szégyen, de most úgy kiszállnék... Ebből az egészből. Mindenestül. Van az a mondás, hogy a Sors annyi terhet rak ránk, amennyit elbírunk. Kezdem komolyan azt hinni, hogy 35 éve engem ott fent valaki alaposan túlbecsült. Én mindig is utáltam a hullámvasutat, még a közelébe se mentem soha. Mostmár értem, miért. Ezt nem lehet ép ésszel kibírni, hogy fogalmam sincs, de tényleg teljesen megjósolhatatlan, hogy robban-e aznap a bomba és ha igen, mikor. Hogy semmi biztosíték arra, hogy ha most szépen ül és lelkesen írja a bonyolult matek házit, akkor 3 másodperc múlva nem fog szó szerint bekattanni és dühöngve földhöz vágni minden keze ügyébe kerülő tárgyat, azt ordítva, hogy ő ezt nem érti és mindenről én tehetek. Hogy az egyik percben istennő vagyok, akit imád, a másikban pedig lábtörlő. Ha legalább tudnám, hogy mi váltja ezt ki belőle... De nem tudom. Fogalmam sincs.

Biztos önző vagyok, amikor arra gondolok, hogy ennél a helyzetnél még a halál is jobb és az is önző dolog, hogy egy ilyen este után a rémálmaimért és a bőgéstől bedagadt szemeimért Balázst hibáztatom és nincs kedvem reggel hozzászólni, csak álmában szeretném titokban megpuszilni. Az pedig már kimondottan szemét bosszúálló dolog, hogy ilyenkor legszívesebben nagyollóval szaggatnám szét a szülinapi ajándékait, amiket mellesleg olyan követelőző stílusban „kért”, hogy bosszúálló módon meg sem akartam venni. Tudom, hogy ő is szenved, mint a kutya, sőt, valószínűleg ő szenved a legjobban, mert egy okos gyerek és ő sem érti, mi történik vele. Tudom, hogy ezt kell szem előtt tartani, persze mindenek felett. De basszus, ha mi erre rámegyünk Gáborral, akkor ki fogja szem előtt tartani Balázs érzéseit és érdekeit?
Mi a nagyobb önzőség: ilyen „bűnös” gondolatokat nem elnyomni vagy feláldozni magunkat a végsőkig, hogy aztán esetleg egy idegroncsot neveljünk Balázsból? Egy dologban biztos vagyok: ép gyerekké, ép felnőtté csak ép családban válhat valaki. Az is lehet, hogy most csak önigazolok. Nem tudom.

3 megjegyzés:

Lucilla írta...

Szerintem nem elnyomni kell a gondolataidat, hanem beszélni erről valakivel, szakemberrel. Iszonyú nehéz teher ez, amit le sem vethetsz magadról még rövid időre sem, csinálni kell, napról napra, szerintem nincs az az ember, aki ezt vidáman csinálná.
Te ezt eddig is fantasztikusan csináltad, ezután is így fogod, csak néha kell saját idő, ami rólad szól és persze kell, hogy segítsen valaki a saját gondolataiddal való szembenézésben. Szerintem.

Annus írta...

Panni, reméljük, hogy rövid időn belül enyhülnek ezek a hisztik. Tudom, hogy miről beszélsz, ilyenkor szívem szerint úgy megráznám Petit vagy lekevernék egy óriási pofont..baromi nehéz megállni, pedig mi talán a negyedét szenvedjük el. Csodálom, hogy eddig nem borultál ki jobban.

Panni írta...

Luci,
Igen, tervezem, h meglátogatok egy pszichológust, csak ez nem ilyen egyszerű. Olyat kell találnom, aki ott van helyben és este 7 után is fogad.

Annus,
Igen, én is remélem... Ez így nem jó, enyhén szólva...