2010. március 17., szerda

De ja vue...

Ezt itt találtam:

Esetleírás

Zolika szülői kérésre került osztályomba. Az első két iskolai évben a kisfiúnak sikerült elviselhetetlenné tennie magát társai számára. A közösségváltástól azt remélte az édesanyja, hogy új esélyt kap a beilleszkedésre.
Már az első napokban kiderült, hogy nem lesz könnyű dolgom, ha el akarom fogadtatni a kisfiút az osztályközösséggel.
Zolika kedves, értelmes kisfiú volt, de az önfegyelem legkisebb mértékével sem rendelkezett. Kapcsolatteremtési módjai provokatív, erőszakos formában jelentek meg. Önmagára és a környezetére kétségbeejtően igénytelen volt, s ez visszatetszést váltott ki a gyerekekben. Néhány nap után már nem titkolták, hogy büntetésnek érzik, ha mellé kell ülniük. A játékba sem szívesen vették be, mert erőszakosan csak a vezetői szerepet követelte magának, önkényesen változtatta a szabályokat. A legkisebb vélt vagy valós sérelemre azonnal agresszív módon reagált, kiabált, ütött.
[...]
A kisfiú magatartását figyelve arra gondoltam, hogy ennek a zabolátlanságnak az oka a családi háttérben is eredezhet. Meg kellett tehát ismerkednem ezzel a háttérrel, ellátogattam hát Zolikáékhoz.
Az anyuka – koránál lényegesen fiatalabbnak látszó, kislányos alkat – kedvesen fogadott. Szívesen beszélt terhességének és válásának körülményeiről, érzéseiről, Zolikával való kapcsolatáról.
[...]
Összefoglalva úgy láttam, hogy az édesanya nevelési stílusára az érzelmi zsarolás, megvesztegetés, a feltétel nélküli kiszolgálás és az alacsony elvárás a jellemző. Beszélgetéseink során igyekeztem őt meggyőzni arról, hogy a gyermeke érdekét szolgálja, ha önellátásra, nagyobb rendszeretetre, alkalmazkodásra biztatja otthon is. Az édesanya otthoni támogatását éreztem abban a változásban, hogy Zolika egy idő után már nem sértődött meg, nem csapkodott, ha arra kértem, tegyen rendet a tanulóhelyén. Ha nem is lett „pedáns”, de igyekezett elfogadhatóan rendben tartani a holmiját. Közösen próbáltunk különböző ésszerű módszereket kitalálni, s ebben társai is segítettek.
[...]
A „csoda” attól indult be, hogy a sűrűn érdeklődő anyukának, akinek elmeséltem minden apró pozitív változást, egyszer azt mondtam, hogy bízzon benne, hogy Zolikát meg fogják szeretni a társai, mert ő az egyik legjobb szívű az osztályban. Másnap a kisfiú ragyogó arccal kérdezte meg tőlem, hogy tényleg úgy gondolom-e, ahogy mondtam. Azt válaszoltam, hogy igen, nagyon jószívűnek tartom, mert például ..., és felsoroltam neki több konkrét esetet, amikor segített valakinek. „Ja, tényleg” – mondta, s attól a naptól kereste az alkalmat, kinek hol segíthet. Persze, mint majdnem mindent, ezt is egy kicsit túl buzgón csinálta, de segítő szándékát mindenki elismerte. A karácsonyi „arany szivecskékből”, melyeket a jószívűnek tartott társaiknak adtak a gyerekek, Zolika is kapott néhányat.
Agresszivitása csökkent, már csak ritkán keveredett verekedésbe, de a szópárbajokban még elég hangos volt. Sok olyan játékot játszottunk, amelyikben Zolika csak arcmimikával, mozdulatokkal válaszolhatott társainak.
Lassan, de észrevehetően javult a kisfiú kapcsolata a társaival. Színes fantáziáját, ötletgazdagságát egyre inkább értékelték. Ő is próbált a többiekhez picit alkalmazkodni, hiszen másképpen nem vették be a játékba.
A nagy „próbára” a második év tavaszán került sor. Ekkor történt, hogy az osztályunk megnyert egy dekorációs versenyt, és az elismerő oklevelet a március 15-i ünnepségen adták át. Ki vegye át? Ki legyen az osztály képviselője? Volt az osztályban egy komoly, ügyes, rendes kislány, s a legtöbben úgy gondolták, hogy ő tudna bennünket a legméltóbban képviselni. Kriszti maga is úgy érezte. De nem így Zolika!
Fennhangon közölte, hogy ő szervezte meg a munkát, ő tett a legtöbbet a sikerért (ami igaz is volt), tehát úgy igazságos, ha ő veszi át az oklevelet az osztály nevében.
Mindenki rám nézett, tőlem várták a döntést. „Ezt az osztály közös dolga eldönteni” – mondtam. Tudtam, hogy ez nagy hatással lesz Zolika további sorsára. Ha most megkapja a bizalmat, kinyílik előttük az őszinteségre, reális elvárásokra, kölcsönös toleranciára épülő út. Ha nem, akkor Zoli veszti el bizalmát társaival szemben, s várhatóan deviáns viselkedésével igyekezni fog „törleszteni”.
A szavazás 3:23 Zoli ellen.
A kisfiú teljesen elképedve nézett körül, nem értette. Egy órán keresztül beszélgettünk. Szokásunk szerint mindenki elmondhatta, miért döntött így. Elmondták, hogy Zoli tényleg megérdemelné, hogy ő vegye át az oklevelet, dehát ..., és beszéltek arról, hogy mit éreztek akkor, amikor ....
Zolika meglepődve hallgatta társait, kritikai érzéke igen fejlett volt, és önmagával szemben is működött. Elismerte, a gyerekeknek valóban rosszul eshet, ha ő parancsolgat, kritizál.
Talán attól, hogy nem támadt, nem veszekedett, vagy attól, hogy kimondhatták érzéseiket, a gyerekek egyre inkább a megoldásokat keresték. „Ha biztos rendben lenne a ruhád ..., ha komoly tudnál maradni ..., ha nyugodtabban állnál. ...” Zoli nem ígért semmit, de az arcán egyre inkább látszott, hogy mennyire szeretné megpróbálni. S amikor azokat a javaslatokat kezdték sorolni, amelyeket az izgalom ellen tehetne Zolika, éreztem, megnyerhetők.
Egy szituációs játékot játszottunk el Krisztina bevonásával, amely arról szólt, hogy milyen érzés az, ha valakiben nem bíznak meg. A kislány teljesen átélte a játékot, s a végén ő javasolta, hogy adjunk Zolinak egy esélyt.
Elérkezett az újraszavazás ideje. Győztünk! Már 22-en Zolika mellett döntöttek. Ő lett a képviselőnk.
Az ünnepségen együtt szurkoltunk érte. Komoly és ügyes volt. Később mesélte el, mennyire félt, hogy megbotlik.
Azóta beválasztották a diákönkörmányzatba is. Nagyon lelkesen hozza-viszi a híreket. Krisztinával kettesben szerkesztik és vezetik a sulirádióban az évfolyamuk műsorát. Rendszeresen jelenik meg az osztályról szóló híradás Zolika tollából.
Zolika megtalálta a helyét.

2 megjegyzés:

Kocek írta...

Panni, hasonló sikertörténetet kívánok nektek is!

Panni írta...

Hát én is! :-)