2010. március 30., kedd

Daylight saving

Egyrészt tökjó, hogy 5-kor még százágra süt a nap és 7-kor még világos van, másrészt Balázs teljesen meg van zakkanva. Vasárnap 11-kor tudott elaludni, amiből ha levesszük a déli egyórás alvást, akkor is este 10 óránál vagyunk, ami az óraállítással együtt is még mindig egy órával később van a szokásosnál. Tegnap már jobb volt egy fokkal, csak az zavarja, hogy ő nem szokott világosban vacsorázni, pláne nem fürdeni. Reggel sajnos kínlódás van a felkeléssel, úgy kell kiverni az ágyból. Megértem persze, én is világosban keltem eddig, most meg vaksötétben...
A tegnapi nap különben megint nagyon jól sikerült, azzal fogadott M néni, hogy sajnos beírt Balázs üzenőjébe, mert azzal játszott napköziben, hogy vízzel köpködi a mosdó ablakait. Azt már Balázstól tudtam meg, hogy minden házija kész van (volt bőven), úgyhogy neki nincs más dolga, mint kitakarodni a kertbe játszani a szomszéd kislánnyal, én meg közben nyugodtan moshattam ablakot, de jó nekem :-) Ami reggel kínlódás, az ilyenkor élvezet, nyertünk egy óra kintlétet, mert ugye kint lenni is és ablakot mosni is csak világosban poén.
Szóval Nagyhét, nagytakarítás, nagyonjólviselkedés, eddig ez a mérleg. Holnaptól pedig nagy fájdalmak. Ha nem írok többé, akkor én voltam az első ember, aki belehalt a vesekőzúzásba.

2010. március 28., vasárnap

Dózisemel

Azt hiszem, Balázson kezdenek megmutatkozni a dózisemelés (mellék-)hatásai.
Reggel 9-ig (tegnapi idő szerint 8-ig) aludt, lejött, megreggelizett és visszafeküdt aludni. Engem majd' megevett az aggodalom, hogy mi lehet vele, mi az a betegség, ami nem okoz sem lázat, sem fájdalmat, csak álmosságot. Nem sikerült visszaaludnia, ezért megkért, hogy hadd folytassa ő a felmosást. Felmosta a nappalit és a teljes emeletet, közben jókedvűen dúdolgatott. Amikor végzett, játszottunk a Rush Hour nevezetű szülinapi szerzeménnyel (nagyon jó!!!), aztán mégiscsak lefeküdt és aludt bő egy órát.
Az egész annyira szürreális volt, hogy még mindig a hatása alatt vagyok :-)

2010. március 24., szerda

Kontroll

Ma mennek a fiúk pszichiáterhez. Szeretnénk abbahagyni a Strattera szedését és visszatérni a Ritalinhoz. A doki nagyon pártolja a Stratterát és a dózisemelést fogja javasolni, de akkor várjunk megint 2 hónapot, mire a szérumszint beáll, addigra pont vége a sulinak, ááá, sehogy nem jó ez... Igazából a Ritalin nekünk tökéletes volt, nem tudom, miért hagytam magam rábeszélni a váltásra (majd visszaolvasom a decemberi posztomat)... Gyógypedagógiai felülvizsgálat is lesz egy füst alatt, meglátjuk, mi mennyit változott 6 hónap alatt.
Az elmúlt 2 nap különben példásan telt, házi nagyja még a suliban elkészült, a maradék otthon 3 perc alatt, dühroham zéró, a szokásos játszmázások persze megvannak, de ezeket tudjuk kezelni. Hétfőn becsúszott egy egyes, Arany Lacinak megtanulása volt a házi, Balázs azt mondta pénteken, hogy el kell olvasni, hát elolvastattam vele, szépen ment, azt hittem, kész vagyunk, erre jött a hétfői meglepetés: nem elolvasni kellett volna, hanem megtanulni (már egy hónapja adogatták házinak az újabb és újabb részleteit). Elő is vettem ezért, számon kértem a dolgot. Válasz: Anya, igazad van, ne haragudj, hogy hazudtam, de olyan hosszú, nem akartam megtanulni!
Mondok, nem érdekel, ezt az egyest márpedig kijavítod holnap, ez az ára a hazudozásnak. Megbeszéltük, hogy amíg fürdik, megtanuljuk együtt és kedden jelentkezik felelni. Eljött a fürdés ideje, kezdődött a nyígás, anya, apa, nincs kedvem, légyszi, hadd ne, úgyis egyest kaptam már... Szó szót követett, egyszercsak kibökte, hogy ő inkább elmondja most. Néztünk Gáborral, ez szép lesz, délelőtt egyest kap belőle, elolvasni sem hajlandó, mit mond akkor el? De Held Surprise Balázs fogta magát és az egészet elmondta, az elejétől a végéig, gyönyörűen, hibátlanul. WTF??? Akkor mi volt az az egyes, basszus? Hát, nem tudja, nem jutott akkor eszébe vagy ilyesmi.
Száz szónak is egy a vége, tegnap Balázs elsőként jelentkezett, elszavalta, kapott egy ötöst szmájlival.
Ez a gyerek hihetetlen...

2010. március 22., hétfő

A szülinap margójára

Tegnap gyorsan írtam meg a szülinapos posztot, így kimaradt, hogy szerencsére nem jött el R, aki miatt sajnos két másik kisfiú már előre visszamondta a meghívást ("ha R megy, akkor én nem megyek"). Mikor szóltam Balázsnak, hogy ezekután elképzelhető, hogy R miatt senki nem jön el, így nyugtatgatott:
- Ne félj anya, majd én figyelek rá, hogy ne másszon ki az ablakon és ne lopjon el semmit!
Kösz szépen. Innentől tudtam, hogy ez a gyerek maximum a küszöbig fog eljutni, de valahogy sejtettem, hogy nem is jön el. Szerencsére jól sejtettem.
A buli idén jóval békésebb volt mint tavaly, most főleg csocsózás, focizás és társasozás volt és mindenki nagyon jól érezte magát.

Balázs és Gábor ma reggeli alkotása:
Balázs a szülinapjára többek között egy Verdás táska-szettet is kapott. Nem ilyet akartunk neki, egyrészt nem verdásat, másrészt nem szettet, de ugye ember tervez... Megláttam, megnéztem alaposan, az én egyszemélyes ergonómiai és dizájn cenzúrámon csont nélkül átment, az ár-érték aránya igen meggyőző volt (eredeti Pixar létére szinte megalázóan olcsó volt), úgyhogy mit veszíthetünk alapon megvettem. Természetesen Balázs is ujjongott, bele is pakolt egyből a táskába, a tornazsákba és a tolltartóba is.
Ma reggel kicsit felülbíráltuk a pakolási technikáját; az üzenő és az ellenőrző külön zsebbe került a többi füzettől és a grafit ceruzák, a postairónokkal együtt egy tavalyi termésű, szintén Verdás, keményebb tolltartóba költöztek, hegyvédelmi célzattal. Most beszéltem Gáborral telefonon és mesélte, hogy amíg zuhanyozott, Balázs visszapakolta az üzenőt és az ellenőrzőt a többi füzet közé, mert az oda való és pont. Kérdeztem, elmagyarázta-e a két tolltartó koncepcióját, azt mondta, nem, de képzeljem el, talált mégegy ugyanolyan tolltartót üresen a konyhaasztalon. Márminthogy milyet?? Hát olyat, mint amibe a grafitokat tettük. És nem is tudta, hogy abból kettő van.
Hát persze, mert nincs is. Egy van belőle és amíg ő zuhanyozott, Balázs se szó, se beszéd, visszapakolt mindent egy tolltartóba, de erről már nem világosította fel az apját. Nehogymár beleszóljunk, hogy mit hol tart, az van amit ő mond és kész :-)

2010. március 21., vasárnap

Szülinap

Röviden: megvolt. Bővebben - és időrendi sorrendben: hajnali ébresztés, dühroham, megnyugvás, aranyosan játszogatás, visszafogottan őrült buli, boldog lefekvés. Ma ugyanez, kivéve a hajnali ébresztést és a dührohamot :-)

2010. március 19., péntek

Fel

A tegnapi nagyon negatív poszt után nem tehetem meg, hogy elhallgatom a kellemes folytatást.
Tegnap délelőtt felhívtam M nénit, a napközis tanítónénit, hogy röviden elmeséljem az előző estét és megkérjem, emlékeztesse Balázst, hogy csinálja meg a házit. Ezt szegény jól magára vette, azt hitte, be akarok szólni neki, amiért Balázs házi nélkül jár haza a suliból. Délután ezt sikerült tisztáznunk, szerintem nem az ő felelőssége, hogy minden házi kész legyen, szerinte viszont az övé, hát nem vitatkozom :-) Mindenesetre elmesélte, hogy tegnap a tényleg rövid matek házi megoldása 65 percig tartott úgy, hogy ezalatt ő csak Balázzsal foglalkozott.
Otthon Balázzsal megegyeztünk, hogy palacsintát sütünk, ez abból állt, hogy ő Mézga családot nézett, én pedig palacsintát sütöttem. Aggódtam, hogy hány tányér kell majd, hogy elférjen a rengeteg palacsinta, de gyorsabb ütemben fogyott, mint ahogy gyártottam (időközben Gábor is befutott, ez a tény sem a palacsinta felhalmozódásának kedvezett).
Ma, a holnapi szülinapra való tekintettel vitt a suliba néhány kiló teasütit, holnap délután buli, már előre félek, azt hiszem, ez lesz az utolsó buli, amit itthon tartunk (bár ha tényleg jó idő lesz, be sem engedem őket a házba :-) ).

Egy szó mint száz, rossz napok után jók is jönnek, ami persze jó, de ugye éppen ez az a hullámvasút, amibe nem szerettem volna beszállni.
M nénivel sokat beszéltünk tegnap és kiderült, hogy ő nem is tudja, hogy mi van Balázzsal, neki Zs néni, az ofő csak annyit mondott, hogy Balázs egy _kicsit_beteg_... Ez szerintem nagyon gáz, nem azért, mert betegségnek nevez egy zavart, és nem is azért, mert pejoratíve használja a betegség szót, hanem mert pontosan tudja, hogy mi a jelenlegi diagnózis, miért kell akkor elkenni a dolgot? M komolyan alig merte megkérdezni, hogy most tulajdonképpen mi Balázs konkrét baja. Hát nem sokkal könnyebb kezelni egy nevén nevezett bajt? Mégha az ADHD körül sok is a tévhit, akkor is az ember legalább nagyjából tudja hova tenni. De ez így, hogy egy kicsit beteg, ez arra jó, hogy diszkriminálják, míg a pontos diagnózis ismerete a differenciálásban segítene. Megpróbáltam M nénit megnyugtatni, hogy amikor ő magyaráz vagy kérdez és Balázs csak ül és "üveges tekintettel" néz, az nem agyi kattanás, hanem a figyelemzavar. Az mindenképpen jó, hogy rákérdezett ezekre a dolgokra.
Egyébként annyi van még, hogy Zs néni nagyon megdicsérte Balázst a bab miatt, és a tegnap hazahozott nyelvtan felmérő 92%-os lett, rajta a dicsérettel: "Ez igen! :-)"

2010. március 18., csütörtök

Másnap egy más nap

Nem tudom, volt-e valaha olyan szar délutánunk/esténk, mint a tegnapi. Valószínűleg volt, csak az idő megszépíti, ahogy ezt is meg fogja biztosan. Csak a hajszálainkat, azokat nem fogja senki visszaszínezni. És a nyugtalan éjszakáink után sem fog minket senki kipihentté varázsolni.
Tudom, hogy ilyet gondolni is szégyen, de most úgy kiszállnék... Ebből az egészből. Mindenestül. Van az a mondás, hogy a Sors annyi terhet rak ránk, amennyit elbírunk. Kezdem komolyan azt hinni, hogy 35 éve engem ott fent valaki alaposan túlbecsült. Én mindig is utáltam a hullámvasutat, még a közelébe se mentem soha. Mostmár értem, miért. Ezt nem lehet ép ésszel kibírni, hogy fogalmam sincs, de tényleg teljesen megjósolhatatlan, hogy robban-e aznap a bomba és ha igen, mikor. Hogy semmi biztosíték arra, hogy ha most szépen ül és lelkesen írja a bonyolult matek házit, akkor 3 másodperc múlva nem fog szó szerint bekattanni és dühöngve földhöz vágni minden keze ügyébe kerülő tárgyat, azt ordítva, hogy ő ezt nem érti és mindenről én tehetek. Hogy az egyik percben istennő vagyok, akit imád, a másikban pedig lábtörlő. Ha legalább tudnám, hogy mi váltja ezt ki belőle... De nem tudom. Fogalmam sincs.

Biztos önző vagyok, amikor arra gondolok, hogy ennél a helyzetnél még a halál is jobb és az is önző dolog, hogy egy ilyen este után a rémálmaimért és a bőgéstől bedagadt szemeimért Balázst hibáztatom és nincs kedvem reggel hozzászólni, csak álmában szeretném titokban megpuszilni. Az pedig már kimondottan szemét bosszúálló dolog, hogy ilyenkor legszívesebben nagyollóval szaggatnám szét a szülinapi ajándékait, amiket mellesleg olyan követelőző stílusban „kért”, hogy bosszúálló módon meg sem akartam venni. Tudom, hogy ő is szenved, mint a kutya, sőt, valószínűleg ő szenved a legjobban, mert egy okos gyerek és ő sem érti, mi történik vele. Tudom, hogy ezt kell szem előtt tartani, persze mindenek felett. De basszus, ha mi erre rámegyünk Gáborral, akkor ki fogja szem előtt tartani Balázs érzéseit és érdekeit?
Mi a nagyobb önzőség: ilyen „bűnös” gondolatokat nem elnyomni vagy feláldozni magunkat a végsőkig, hogy aztán esetleg egy idegroncsot neveljünk Balázsból? Egy dologban biztos vagyok: ép gyerekké, ép felnőtté csak ép családban válhat valaki. Az is lehet, hogy most csak önigazolok. Nem tudom.

2010. március 17., szerda

De ja vue...

Ezt itt találtam:

Esetleírás

Zolika szülői kérésre került osztályomba. Az első két iskolai évben a kisfiúnak sikerült elviselhetetlenné tennie magát társai számára. A közösségváltástól azt remélte az édesanyja, hogy új esélyt kap a beilleszkedésre.
Már az első napokban kiderült, hogy nem lesz könnyű dolgom, ha el akarom fogadtatni a kisfiút az osztályközösséggel.
Zolika kedves, értelmes kisfiú volt, de az önfegyelem legkisebb mértékével sem rendelkezett. Kapcsolatteremtési módjai provokatív, erőszakos formában jelentek meg. Önmagára és a környezetére kétségbeejtően igénytelen volt, s ez visszatetszést váltott ki a gyerekekben. Néhány nap után már nem titkolták, hogy büntetésnek érzik, ha mellé kell ülniük. A játékba sem szívesen vették be, mert erőszakosan csak a vezetői szerepet követelte magának, önkényesen változtatta a szabályokat. A legkisebb vélt vagy valós sérelemre azonnal agresszív módon reagált, kiabált, ütött.
[...]
A kisfiú magatartását figyelve arra gondoltam, hogy ennek a zabolátlanságnak az oka a családi háttérben is eredezhet. Meg kellett tehát ismerkednem ezzel a háttérrel, ellátogattam hát Zolikáékhoz.
Az anyuka – koránál lényegesen fiatalabbnak látszó, kislányos alkat – kedvesen fogadott. Szívesen beszélt terhességének és válásának körülményeiről, érzéseiről, Zolikával való kapcsolatáról.
[...]
Összefoglalva úgy láttam, hogy az édesanya nevelési stílusára az érzelmi zsarolás, megvesztegetés, a feltétel nélküli kiszolgálás és az alacsony elvárás a jellemző. Beszélgetéseink során igyekeztem őt meggyőzni arról, hogy a gyermeke érdekét szolgálja, ha önellátásra, nagyobb rendszeretetre, alkalmazkodásra biztatja otthon is. Az édesanya otthoni támogatását éreztem abban a változásban, hogy Zolika egy idő után már nem sértődött meg, nem csapkodott, ha arra kértem, tegyen rendet a tanulóhelyén. Ha nem is lett „pedáns”, de igyekezett elfogadhatóan rendben tartani a holmiját. Közösen próbáltunk különböző ésszerű módszereket kitalálni, s ebben társai is segítettek.
[...]
A „csoda” attól indult be, hogy a sűrűn érdeklődő anyukának, akinek elmeséltem minden apró pozitív változást, egyszer azt mondtam, hogy bízzon benne, hogy Zolikát meg fogják szeretni a társai, mert ő az egyik legjobb szívű az osztályban. Másnap a kisfiú ragyogó arccal kérdezte meg tőlem, hogy tényleg úgy gondolom-e, ahogy mondtam. Azt válaszoltam, hogy igen, nagyon jószívűnek tartom, mert például ..., és felsoroltam neki több konkrét esetet, amikor segített valakinek. „Ja, tényleg” – mondta, s attól a naptól kereste az alkalmat, kinek hol segíthet. Persze, mint majdnem mindent, ezt is egy kicsit túl buzgón csinálta, de segítő szándékát mindenki elismerte. A karácsonyi „arany szivecskékből”, melyeket a jószívűnek tartott társaiknak adtak a gyerekek, Zolika is kapott néhányat.
Agresszivitása csökkent, már csak ritkán keveredett verekedésbe, de a szópárbajokban még elég hangos volt. Sok olyan játékot játszottunk, amelyikben Zolika csak arcmimikával, mozdulatokkal válaszolhatott társainak.
Lassan, de észrevehetően javult a kisfiú kapcsolata a társaival. Színes fantáziáját, ötletgazdagságát egyre inkább értékelték. Ő is próbált a többiekhez picit alkalmazkodni, hiszen másképpen nem vették be a játékba.
A nagy „próbára” a második év tavaszán került sor. Ekkor történt, hogy az osztályunk megnyert egy dekorációs versenyt, és az elismerő oklevelet a március 15-i ünnepségen adták át. Ki vegye át? Ki legyen az osztály képviselője? Volt az osztályban egy komoly, ügyes, rendes kislány, s a legtöbben úgy gondolták, hogy ő tudna bennünket a legméltóbban képviselni. Kriszti maga is úgy érezte. De nem így Zolika!
Fennhangon közölte, hogy ő szervezte meg a munkát, ő tett a legtöbbet a sikerért (ami igaz is volt), tehát úgy igazságos, ha ő veszi át az oklevelet az osztály nevében.
Mindenki rám nézett, tőlem várták a döntést. „Ezt az osztály közös dolga eldönteni” – mondtam. Tudtam, hogy ez nagy hatással lesz Zolika további sorsára. Ha most megkapja a bizalmat, kinyílik előttük az őszinteségre, reális elvárásokra, kölcsönös toleranciára épülő út. Ha nem, akkor Zoli veszti el bizalmát társaival szemben, s várhatóan deviáns viselkedésével igyekezni fog „törleszteni”.
A szavazás 3:23 Zoli ellen.
A kisfiú teljesen elképedve nézett körül, nem értette. Egy órán keresztül beszélgettünk. Szokásunk szerint mindenki elmondhatta, miért döntött így. Elmondták, hogy Zoli tényleg megérdemelné, hogy ő vegye át az oklevelet, dehát ..., és beszéltek arról, hogy mit éreztek akkor, amikor ....
Zolika meglepődve hallgatta társait, kritikai érzéke igen fejlett volt, és önmagával szemben is működött. Elismerte, a gyerekeknek valóban rosszul eshet, ha ő parancsolgat, kritizál.
Talán attól, hogy nem támadt, nem veszekedett, vagy attól, hogy kimondhatták érzéseiket, a gyerekek egyre inkább a megoldásokat keresték. „Ha biztos rendben lenne a ruhád ..., ha komoly tudnál maradni ..., ha nyugodtabban állnál. ...” Zoli nem ígért semmit, de az arcán egyre inkább látszott, hogy mennyire szeretné megpróbálni. S amikor azokat a javaslatokat kezdték sorolni, amelyeket az izgalom ellen tehetne Zolika, éreztem, megnyerhetők.
Egy szituációs játékot játszottunk el Krisztina bevonásával, amely arról szólt, hogy milyen érzés az, ha valakiben nem bíznak meg. A kislány teljesen átélte a játékot, s a végén ő javasolta, hogy adjunk Zolinak egy esélyt.
Elérkezett az újraszavazás ideje. Győztünk! Már 22-en Zolika mellett döntöttek. Ő lett a képviselőnk.
Az ünnepségen együtt szurkoltunk érte. Komoly és ügyes volt. Később mesélte el, mennyire félt, hogy megbotlik.
Azóta beválasztották a diákönkörmányzatba is. Nagyon lelkesen hozza-viszi a híreket. Krisztinával kettesben szerkesztik és vezetik a sulirádióban az évfolyamuk műsorát. Rendszeresen jelenik meg az osztályról szóló híradás Zolika tollából.
Zolika megtalálta a helyét.

Folyton a játszmázás

Hát bele lehet ebbe őrülni... Tegnap olyan jó délutánunk lehetett volna... De nem lett, mert muszáj volt lefutni az immár szokásos köröket házi feladat ügyében: "anya segíts, én ezt nem értem, nem is jól mondod, Zs néni nem így mondta, hagyjál békén, te kis haszontalan", mindez folyamatosan, másfél órán keresztül, asztalra csapkodásokkal tarkítva. Hogy aztán a végén kiderüljön, bizony érti a feladatot, csak egyszerűbb egyből segítséget kérni (vagy egyszerűen vizsgáztat).
Persze miután kidühöngte magát, pikk-pakk megcsinálta az összes házit és mehettünk játszani. Új motivációs rendszerem bevezetése óta nem hagyja el és nem töri össze a ceruzáit, úgyhogy a táska bepakolása is jóval fájdalommentesebb. Na jó, ez kicsit nagyképű volt, az új rendszert tegnap vezettem be, de eddig motiváltnak tűnik.

A hosszú hétvége különben nagyon jól telt, kivételesen jól! Szombaton otthon tettünk-vettünk, Balázs az unatkozást gyakorolta (sic) és a bab-ültetvényét mustrálta. Környezetből kapták házinak még 2 hete, hogy ültessenek babot (később kiderült, hogy bármit lehetett volna, virághagymát is, mindegy mostmár). Nagyon lassan csírázott ki, pedig a legnaposabb, legmelegebb helyre tettük, meg is beszéltük, hogy ennek annyi és biztos csíraölővel kezelt babot sikerült venni, amikor egyszercsak észrevettük a lefelé igyekvő kis fehér gyökérkezdeményt. Most pénteken kezdett a szára is kibújni, ma már 20 cm, tenyérnyi levelei vannak és durva tempóban folytatja a növekedést, Balázs nagy örömére. Nem tudom, hogy fogja jövő hétfőn bevinni, lehet, hogy teherautóval?
Szombaton mesélte anyukám, hogy a Kossuth-on hallotta, hogy Lillafüreden az Anna-barlangnál milyen bővízű lett a vízesés. Októberben voltunk ott utoljára, akkor csont-száraz volt, bántuk is, mert Balázsnak nagyon meg akartuk mutatni. Most gondoltunk egyet és elhatároztuk, hogy másnap lemegyünk, lecsekkoljuk ezt a vízesés-kérdést. Nem bántuk meg, a vízesés gyönyörű, a két oldalán hatalmas jégcsapok lógnak sűrűn, mint valami nagy állat fogai:
A vízesés melletti köveken a lecsapódott pára nagyon szép csipke-formában fagyott meg:
Balázs nem bírt betelni a látvánnyal (mi sem)...
Még kétszer kellett visszamenni a vízeséshez, egyszer az aljához, aztán onnan fel a tetejéhez, aztán el a Szinva-patak mentén, onnan megint vissza. Aki azt gondolja, hogy a kis vigyori ezekután hazafelé jövet Miskolcon már aludt, az nem téved. Azt hiszem, Balázsnak ez egy tökéletes nap volt, amit csak a Tókert Panzióban elköltött, számunkra is erősen felejthető ebéd árnyékolt be.
Hétfőn uncsitesó szülinapját ünnepeltük, volt nagy focimeccs a kertben (újabb kiszakadt nadrág; nincs még egy hónapja, hogy 3 új nadrágot kapott, 1 db van meg belőle, annak is tegnap elveszett a gombja), közös Lego-építés, az is egy jó nap volt.
Én pedig, amióta hajnalban jövök és 5-re már otthon vagyunk, sikeresen megfékeztem szaladó háztartásunkat. Amint a kertünk - és főleg az előkertünk - is szép lesz, teljesen boldog leszek :-)

2010. március 12., péntek

Mégsem lesz szemüveges, viszont mérges

Nagyon mérges vagyok, hogy ebben a cipőboltban mindenkinek van cipő, csak az én anyukámnak nincs!
Ez tegnapelőtt hangzott el, kb a hatodik boltban, ahova betértünk, remélve, hogy ők talán tartanak normális kinézetű, jó minőségű és hordható 42-es női cipőt.
Szegény, megelégelve a bénázásomat fogta magát és végigrohant a sorok között, 42-es szám után kutatva. A sorok közül a következő megjegyzések hallatszottak ki: "ez nem, ez sem, ebből van 42-es, de ez nagyon ronda, ez is ronda, ez nem csajos cipő, ez nem, ez úristen de ronda, anya nézd meg!"
Kora-délután lévén, a bolt szinte üres volt, így kár volt abban reménykedni, hogy az eladók nem hallják az őszinte szavakat :-)

Egyébként hétfőn hatezer Forintért megtudtuk, hogy mégsem kell Balázsnak szemüveg, elfogadja ugyan az előzőleg leírt dioptriákat, de lencse nélkül is tökéletesen lát. Ő persze szeretne szemüveget és nem érti, miért nem kap mégsem. Hülyeség lenne sima műanyag lencsés szemcsit csináltatni neki, meglovagolva ezt a lelkesedés-hullámot (pl hogy ne legyen gond, ha úgy alakul, hogy később mégis kell neki)?

2010. március 7., vasárnap

Greatest hits of the week

Balázs valamelyik nap úgy fogadott a suliban, hogy nem volt hangja. Nekem nem nyilatkozott az okokról, de Gáborral este megosztotta a titkot:
- Mi történt a hangoddal Balázs, miért ment el?
- Sikítóversenyt rendeztünk az udvaron!
- Gondolom, megnyerted!
- Csak az első kört! A második körben sikítás közben csuklottam egy akkorát, hogy a fél udvar odanézett és többet nem volt hangom.

Tegnap elmentünk uncsitesóknak ajándékot beszerezni. Természetesen Balázs megtalálta a szíve vágyát, a kristályseprő Power Miners-t. Én hülye, azt gondolva, hogy elég nagy és meg lehet vele beszélni dolgokat, felvetettem, hogy megvehetjük ma, de csak a szülinapján kapja meg, vagy ha úgy érzi, hogy nem bírná ki, akkor inkább itt hagyjuk és megvesszük később. Neki természetesen egy harmadik megoldás jutott eszébe: vegyük meg azonnal és otthon bontsuk is ki. Pár percen át próbáltuk meggyőzni, aztán nekiállt hisztizni, Gábor azzal a lendülettel a hóna alá nyúlt és kivitte a boltból, én pedig visszatettem a dobozt a polcra. (Én voltam a hülye, tudom, nem így kellett volna, nem kellett volna szóba hozni, hanem megvenni egyedül, később.)
Kint egy akkora hisztit levágott, hogy egy másféléves dackorszakosnak is becsületére vált volna; túlzás nélkül írom, zengett tőle a környék, lila fejjel ordított, teljesen kiakadt. Már az autóban ültünk, amikor még mindig zokogott, üvöltözött velem, én voltam a fő bűnös és el is voltam mondva mindennek. Egyszercsak, a legnagyobb üvöltés közepén megszólalt teljesen nyugodt hangon:
- Nézd, nagyi, annak az autónak az a rendszáma, hogy BAZSI-1! Nagyi, milyen levesed van otthon? Kakaós palacsintát csináltál? Mennyi kakaód van otthon? Remélem, ennyi! - és jó nagyra nyitotta a kezeit.
Innentől kezdve nem volt hiszti, egy pillanat alatt aranyos lett. Hihetetlen.

Egyébként iszonyatosan türhő tegnap reggel óta. Tegnap 7-kor kelt, fél8-kor már dühöngött, 11-kor már 3 dührohamon voltunk túl. A legszebb, amikor azt üvölti, hogy apa ne bánts, megfojtasz, miért kínzol engem, azt akarod, hogy meghaljak, stb-stb. És ezt a szomszédok simán hallják, ez tuti.

2010. március 5., péntek

Én és az én ADHD-m

Gondoltam, ha már úgyis megvolt a coming-out az én ADHD-m ügyében, akkor miért is ne szedjem össze, hogy milyen volt, hogyan éltem meg és hogyan kezeltem magam - persze tudtomon kívül.
Amit csak anyukám elmondásából tudok: alsó tagozatban rettenetesen szétszórt és álmodozó voltam; eleinte úgy nézett ki a házi feladat írás, hogy amíg ő ott ült mellettem, addig hellyel-közzel csináltam, viszont amint felállt mellőlem, megállt a ceruza a kezemben és akkor folytattam az írást, amikor visszajött mellém.
Az osztálytársaim közül a legjobb barátnőm egy szintén problémás kiscsaj volt, benne voltunk mi minden balhéban, egészen-egészen durva dolgaink is voltak. Persze tiltottak minket egymástól, mi meg persze annál inkább kerestük egymás társaságát.
Az üzenőm telis-tele volt figyelmeztetőkkel, osztályfőnöki intőkkel. Volt olyan, hogy egy félévben összejött a 21 figyelmeztető, ami az igazgatói intőt vonja maga után, szerintem csak azért úsztam meg, mert elfelejtették összeszámolni. És csak azért nem csaptak ki, mert viszonylag jól tanultam.
Gimnáziumban már nem volt olyan, hogy figyelmeztető, de különösebb probléma sem volt, addigra nagyjából kitomboltam magam. Csak a helyemet nem nagyon találtam. Kétnyelvű gimnázium volt és mindenki anyanyelvi szinten beszélte az oroszt, én viszont csak annyit tudtam, amennyit általánosban megtanítottak. Szóval volt mit bepótolnom. Közben elkezdtem kajakozni, ami egyáltalán nem ment jól, viszont valamiért sokkal hatékonyabban ment a tanulás. Egyik téli edzésen megkörnyékezett egy másik evezős szakosztályvezető, hogy nincs-e kedvem átmenni evezni, az ilyen szép magas lányokból lesznek az igazán jó evezősök. Naja, majd pont belőlem, a vizisiklóéval vetekedő vállszélességemmel... Azért átmentem. Eleinte csak lébecolás ment, ebben az időben a suliból is ki-kimaradtam és el is határoztam, hogy nem akarok én gimnazista lenni. Végül az igazgató rábeszélésére nem kiiratkoztam, hanem csak halasztottam egy évet.
Ezalatt az egy év alatt ami hülyeséget el lehet követni, azt én el is követtem. Nem részletezem, 17 éves voltam, marha szerelmesnek és marha önállónak képzeltem magam (igazából egyik sem voltam). Szerencsére sikerült ép bőrrel megúsznom ezt a hihetetlen egy évet, szeptembertől visszamentem a suliba és mivel feljebb léptem egy korosztályt, új edzőhöz is kerültem. Nála viszonylag hamar kiderült, hogy ez az evezés-dolog tényleg megy nekem és elkezdtek sűrűsödni az edzések. Minél több edzésem volt, annál jobban tanultam. Úgy látszott, minél szorosabb a napirendem, annál jobban beosztom az időmet. Ismerős, ugye? A legjobban az évhalasztás után, gimi 3-4. osztályában tanultam, amikor heti 9 edzésem volt és sorra nyertem-nyertük a versenyeket. Az érettségire heti 12 edzés mellett készültem és igen jól sikerült. Egyedül akkor voltam bajban, amikor nem volt tele a napom. Ha pl csak annyi dolgom volt, hogy kiporszívózzak, akkor tuti, hogy nem voltam rá képes egésznap.
Főiskola mellett már nem nagyon eveztem, de ott azért volt bőven más elfoglaltságom, házi dolgozatok, stb, dolgozgattam is, főleg korrepetáltam, 3. éfvolyam elején pedig elhelyezkedtem az első munkahelyemen. Itt is jöttek a sikerek és ezzel egyidőben a fősulin is; mire lediplomáztam, már szó szerint szárnyaltam, havonta utaztam külföldre, rendes igazi dolgozó nő lettem.
Mégegy fontos dolog, ami az egész iskolás koromon végigkísért: talán azért, mert úgy éreztem, otthon nem kapom meg, hihetetlenül vágytam az elismerésre. Nos, ezt meg is kaptam; általánosban azért, mert én voltam az első, akit felvettek gimnáziumba, gimnáziumban a sport miatt: minden verseny után beszámoltattak, milyen volt, ünnepeltek, mert azért általában aranyéremmel jöttünk el mindenhonnan, igazolást sem kellett vinnem, amikor külföldre mentünk versenyre és úgy általában, nem nagyon szivattak a tanárok. Főiskolán a munkahelyem miatt irigyeltek sokan. Mi tagadás, jó munkahely volt nagyon.

Hát ennyit az én gyerek- és kamaszkori hiperaktivitásomról; igyekszem levonni a tanulságokat és minden - jó és rossz - tapasztalatot Balázs hasznára fordítani:
- nem hagyni egyetlen percet sem unatkozni, amennyire csak lehet, elfoglalni, betáblázni az egész napját;
- mondani-mondani-mondani hihetetlen sokszor, hogy milyen büszkék vagyunk rá, akkor is, amikor olyan dolgot csinál, ami másnak természetes;
- nem tiltani az ellenszenves barátoktól;
- sok-sok objektíve is mérhető sikerélményt biztosítani neki.
Ez így olyan egyszerűnek hangzik, de elég rémisztő gondolat Balázs egész napját konkrét programokkal telerakni. A dicséret az nem megy nehezen, mert nagyon hálás érte, úgy tud ragyogni a szeme! A barátoktól való tiltás... Hát, ez egy kemény dió. Csak remélni tudom, hogy azért megjön majd az esze és nehezebb lesz belevinni hülyeségekbe...

2010. március 4., csütörtök

Eheti színes

Azt hittem, a szemüveg stressz lesz. És biztos az is lesz. Mégegy dolog, amire vigyázni kell, nem összekarcolni, nem elveszíteni. És a fő-fő stressz: mit szólnak majd a többiek? Nos, ez utóbbi érdekli a legkevésbé. Hétfőn egész délután a fülemet rágta, hogy mikor lesz már szemüvege. Igaz, ő szerencsés helyzetben van, mert nem lát rosszul, tehát nem szükséges rossz lesz a szemüveg, ráadásul a család nagy része szemüveges, úgyhogy nem tekinti issue-nak, hogy hordania kell eme tartozékot.
Egyébként örömmel konstatáltuk, hogy ma már egészen vállalható gyerek-keretek kaphatók; emlékszem még, amikor én hordtam szemüveget, szörnyű volt, úgy néztem ki, mint egy vakegér, simán beillett volna büntetésnek az a keret. Pedig én akkor még nagyon kicsi voltam, 6 évesen hagyhattam el végleg. Na, hát ma már olyan menő szemüvegkeretek vannak, komolyan, nem is sikerült olyat felvennie Balázsnak, ami ne állt volna jól.

Most szokjuk az új-régi napirendet, újra én megyek érte délután, ennek mindenki nagyon örül. 5-re általában már kész a házi, de inkább az a jellemző, hogy már napköziben megcsinálja. Azért jut veszekedés, hiszti minden napra. Mindegy, már nem is annyira érdekel. Hiszti után mindig aranyos.
Tegnap este mondjuk nem nagyon örültem, amikor halál aranyosan úgy lefejelt, hogy felrepedt a szám. Akkorát reccsent, ahogy szétrepedt, hogy egy pillanatra azt hittem, a fogam az. Persze vérzett, persze kimentem, mert egyrészt fájt, másrészt nem akartam szerencsétlen kölköt összevérezni, persze ő kétségbeesetten hívott, mert azt hitte, haragszom (nem járt messze az igazságtól) és majdnem lett hiszti, de aztán mégsem. A szám szerencsére csak minimálisan dagadt fel, így nem kell magyarázkodnom a dolgozóban, de azért fáj rendesen.
Sajnos nem először okoz Balázs ilyen kellemetlen sérülést; régebben a fognyomok voltak rendszeresek, mostanában inkább a körmét vájja belém, de az elmúlt 8 évben olyan is volt, hogy hiszti közben úgy felcsapta a fejét, hogy 2 hétig kék volt az alsó állkapcsom jobb oldala. Varratot is szakított már ki belőlem, hasi műtét után néhány nappal, azt is kibírtam röhögés nélkül.
Különben nagy nap van, ma osztja szét a szülinapi meghívókat a suliban, megint csak hatot kapott. Tegnap szóvá tettem fürdés közben, hogy látom, most mindig játszik a többiekkel az udvaron, most sok barátja van. Erre elkezdett számolni és azt mondta: igen, most 4 barátom is van! Talán elsőben neki nem volt elég önbizalma, hogy csapatjátékokban részt vegyen, de most láttam fogócskázni, kidobósozni, adj király katonát-hoz hasonlót játszani.

Most sok ilyen pozitívba hajló dolog van, mégis az összképet negatívnak érzem. Talán csak a tavaszi fáradtság, nem tudom. Mindennap ujjongva fogad, az ölembe ugrik, de mire hazaérünk (3 perces út!), már veszekszünk. Aztán kibékülünk. De engem ez megvisel. Én jobb szeretem az unalmat, nem kell, hogy mindig történjen valami :-) Valamik tekintetében a tegnapi nap amúgyis egy gazdag napnak számított; jelképes pofonnal indult (tavaly december 5-én lefotóztak Csornán, de megúsztam helyszíni bírsággal, azt viszont tegnap tudtam meg, hogy ugyanaznap lefotóztak az M1 bevezetőjén is, ez már sajnos drágább mulatság lesz - nem tudom, mi volt aznap, sosem történt velem ilyen korábban) és felrepedt szájjal végződött. Egyáltalán nem kellett bele a délutáni veszekedés.