2009. augusztus 28., péntek

TGIF

Sűrű volt ez a hét, nagyon sűrű...

Kedden
Vadaskertes dokinál voltunk (már nem ott dolgozik) gyógyped. vizsgálaton. A beszédértési, beszédészlelési zavar nagyon kifejezett, megyünk a beszédvizsgálóba. Megbeszéltük, hogy ma délelőtt kezdődik az érdemi gyógyped. kivizsgálás, vagyis tesztek tömkelege.

Szerdán
megérkezett A Visszautasíthatatlan Ajánlat, munkakezdés október 1-én, tökjó, lesz egy teljes hónapom, hogy befejezzük a kivizsgálásokat és kitapossam az iskolából a szükséges és Balázsnak járó fejlesztéseket.
Munka ügyintézés, ajánlat visszaküldése, adatlap kitöltése, munkaszerződés aláírásának egyeztetése, stb... Ráadásul beesett egy korábbi esélyes munkahely is, hát nem szép az élet?! :-)

Csütörtökön
pszichológiai vizsgálat Dr Földi Ritánál, tesztek, beszélgetés. Eredmény: figyelemzavar van, de szépen elépítget, eljátszik, nem tűnik echte ADHD-nek. A figyelemzavar valószínűleg vizuális figyelmi probléma, pl geometriai alakzat másolása nagyon rosszul ment, képmemória teszten a képek megfigyelése minden sorrendiséget és logikát nélkülözött, érdekes viszont, hogy így is kiválóan visszamondta, tehát a memóriája rendben van. Labda-terápia javasolt, ezügyben fel kell még hívnom egy őrbottyáni hölgyet, hogy időpontot egyeztessünk.

Pénteken
gyógyped. kivizsgálás folytatása, logikai tesztekben átlagon felüli, geometriai alakzatok másolása hibátlan, a beszédészlelési zavar, a figyelemzavar és a túlzott motilitás viszont nagyon markánsan jelen van. Eredmény: beszédértési és -észlelési zavar, ADHD.
Beszélgettünk Balázs születéséről, megnyugtatott a doki kifejezett véleménye, hogy a szülés ugyan valószínűleg machinált volt, de az O2 hiányt nem az indítás okozta. Szerinte - a klinikai záró plusz az én beszámolóm alapján - ha Balázs kivárja a 40. hetet, ma talán nem is él.
Tekintettel a fő problémára - iskolai beilleszkedés, boldogtalanság a közösségben - megkaptuk a 15 napnyi Ritalin receptünket. Légyszi ne ítélkezzetek, csak drukkoljatok, amiért mi is drukkolunk: legyenek barátai, fogadja el a közösség és legyenek sikerélményei az iskolában!
Azért ide le kell még írnom a patikai szösszenetet (Sugár I. emeletén lévő patika): szólok Balázsnak, hogy most kiváltjuk a gyógyszerét, ami lehet, hogy segít majd neki az iskolában. Patikusnak odaadom a recepteket (fokozottan ellenőrzött gyógyszer, így dupla receptre adható csak ki), hátramegy, pár perc múlva visszajön és jóóóó hangosan útbaigazít:
- Kérem, hogy fáradjanak át a rendelőintézetbe. Tudja, ez a gyógyszer kábítószerként van nyilvántartva, így mi nem tartjuk.
Balázs persze mellettem állt...
- Anya, kábítószert akarsz nekem venni??
Basszus, ennyire már ne legyen érzéketlentuskótürhő egy felnőtt ember!

2009. augusztus 23., vasárnap

Beszédészlelés

Ahogy nő a szókincse - mostanában sokat gyarapodott -, egyre nagyobb a káosz a kis buksijában.
Szegényem olyan mondatokat szerkeszt, hogy a fülünk áll ketté, mire megfejtjük.
Nagyon várjuk a tanév elejét, hogy végre történjen valami.

2009. augusztus 20., csütörtök

Sűrűsödik...

...az iskolakezdésig hátralévő idő.
25-én gyermekpszichiátriai és gyógypedagógiai vizsgálat (a Vadaskertben javasolták), 27-én egy elismert pszichológus, Dr Földi Rita vizsgálja meg Balázst; olvasott rólunk és roppant kedvesen és önzetlenül felajánlotta, hogy vet rá egy minimum kétórás pillantást.

Balázs tegnap is szóba hozta az iskolát és megint sírós hangon közölte, hogy nem akar iskolába menni. Elkezdtek visszatérni az indulatoskodások, dühkitörések is. A szívem szakad meg, de valamennyi terhet muszáj a vállára rakni, azt nem lehet, hogy egyáltalán nem járatjuk iskolába, és úgy gondolom, Balázs számára fokozottan fontos a szocializáció, az állandó, el- és befogadó közösség.

Most nyilván utál, amiért nem veszem ki azonnal az iskolából, de - összes aggodalmam és tépelődések közepette lerágott körmöm ellenére - hiszek abban, hogy jót tesz neki az iskola, méghozzá EZ az iskola és másodikban már meg fogja találni a helyét. Tuti. Nem is lehet másképp. Remélem...

2009. augusztus 13., csütörtök

Szívenütés

Ülünk az autóban, egy szépnek ígérkező nap reggelén, egyszercsak kitör belőle a méregzsák:
- Én nem akarok iskolába menni!
- Ó, hol van az még, még 2 hét!
- Nem fogok két hét múlva iskolába menni!!!
- De miért nem, hát elsőben is mennyi jó dolgot tanultál?!
- Mert senki nem a barátom! Nincs barátom, ez azt jelenti - (mostanában magyarázatot fűz a mondataihoz, hogy érthetőbbek legyenek)
Ez úgy szíven ütött, hogy sokáig egy mukkot nem szóltam. Balázs szeme ekkorra már tele volt könnyekkel.

Később elmeséltem neki, hogy pontosan tudom, mit érez, hogy szeretné, ha lennének barátai és mérges azokra, akik nem barátkoznak vele. Ez olyan telitalálat volt, hogy hirtelen megnyílt és elkezdett helyeselni és mesélni. Elmeséltem azt is, hogy elsőben még nekem sem voltak barátaim és én is bánatos voltam és nem akartam másodikba menni, de aztán lettek barátaim és legjobb barátom is lett. Ez tetszett neki.
Beszéltem arról is, hogy azért voltunk doktorbácsinál, hogy segítsen barátkozni. Ezt már nem értette, így el is tereltem gyorsan a témát, sikeresen.

Remélem, ez a téma nem lesz mindennap napirenden mostantól...

2009. augusztus 9., vasárnap

Függőség

Sokat gondolkozom ezen a függőség-dolgon. Merthogy a hiperaktív gyerekek hajlamosabbak szokások rabjaivá válni, kórosan függeni dolgoktól. Így volt ezzel Balázs is; néhányszor belekerült az ördögi körbe, amiből csak a mi határozott és nem mindig szimpatikus közbelépésünkkel tudott kijönni.

Pl csecsemőkorában nagyon igényelte a cumit. Eleinte áldás volt, hogy végre rajtam kívül más eszközön is ki tudja élni a... hm... orális fixációját. Később mosolyogva néztük, ahogy esténként elalvás előtt - és után - ide-oda rendezgeti az 5-6 db cumiját, bevesz egyet, szív néhányat, elhajítja, és így tovább.
Kétéves korában jött el az a pillanat, amit már akkor - még nem is sejtve a majdani diagnózist - kóros függőségnek neveztem; hisztizett a cumiért, de amint megkapta, néhány slukk után dühöngve a sarokba hajította és zokogott tovább, hogy egy másikat kér. Egy szép vasárnap délután, másfél órányi cumi-hisztéria után aztán fogtam magam és - minden koncepció és előzetes átgondolás nélkül - az összes cumit elvettem. Elmagyaráztam Balázsnak, hogy ez így nem pálya, ez a hülye cumi-dolog már nem okoz neki örömet, csak megszokásból kéri. Persze biztos értette, mire akarok kilukadni... :-) Ami ezután jött, az egy félórás masszív hiszti, 5-6 bepróbálkozás a délután folyamán és utána soha többet - már aznap este sem! - nem kérte.
Szóval már rég nem kellett neki a cumi, de nem tudott lemondani róla.

Így volt ez az egyedül elalvással és a napirenddel is. Ezt nem nevezném függőségnek, inkább ördögi körnek, mert nyilván egy csecsemő bármennyire függjön az anyukájától, az sosem lesz kóros, de valahogy mégis egy rossz szokás volt.
Ott volt pl az igény szerinti szoptatás. Ha valaki, hát ő aztán igény szerint szopott. 2 hónapba tellett, míg rájöttem, hogy ez a szokás csak az ismerősöknek és a gyerekorvosnak tetszik, Balázs szenvedett az állandó hasfájástól (amit persze szopizással próbált enyhíteni, újabb hasfájást okozva), én szenvedtem a fájdalomtól, a kialvatlanságtól és Balázs állandó hasfájásától, Gábor pedig szenvedett az őt körülvevő két zombitól, akik állítólag a családja.
A kéthavi szokásos méretkezés után, amikor konstatáltuk, hogy Balázs megint 40 dekát hízott egy hét alatt (az elvárt 10-15 helyett), úgy gondoltam, talán nem hal éhen, ha bevezetek valamiféle napirendet. Ez olyannyira tetszett neki, hogy már az első éjszakát átaludta és egésznap puha volt a pocakja, nem pedig olyan feszes dob-szerű mint azelőtt. Innentől a hasfájások száma is jócskán csökkent.

Az esti elalvás és éjszakai visszaalvás volt a következő kihívás, emiatt elég sokszor megkaptam, hogy kegyetlen vagyok (olyantól is megkaptam nyilvánosan, aki előtte privát bevallotta, hogy ő is alkalmazta ezt a módszert - az Internet és az őszinteség, ugye...). Ez az ún. "Aludj jól, gyermekem" módszer, ami nagyjából abból áll, hogy - gondos búcsúzás és magyarázás után - egyre hosszabb intervallumokra hagyjuk el a gyerekszobát, kezdve 30 másodperccel, siker esetén nyújtva az időközöket. 2 órán belül ha nem alszik el a baba, ne erőltessük, majd következő nap.
Nem sok szabály van: stagnálhatunk, de visszafelé ne lépjünk (tehát ne csökkentsük az egyszer már sikeresen megemelt időközöket), és annál a csecsemőnél, akinél (azt hiszem) 3 napon át nem sikerül a 2 órán belüli elalvás, nem fog beválni a módszer, álljunk le vele.
Nem sok reménnyel indultunk neki; akkoriban Balázs 6-7-szer kelt éjjelente. Első este 20 perc alatt elaludt (igen, volt sírás ezalatt) és éjjel talán kétszer ébredt. Következő nap pár perc alatt elaludt és éjjel nem ébredt fel. Innentől már csak tartani kellett magunkat az esti szertartáshoz. (Itt is kialakult egyfajta függőség; ha nem így altattuk el, mert pl máshol aludtunk és egy ágyban aludtunk, már borult az egész rendszer.)

A következő ördögi kör a délutáni alvás volt. Ez - egészen másfél éves koráig - úgy történt, hogy az ölembe fészkelte magát, rövidebb-hosszabb idő után elaludt, betettem az ágyába és ott aludt tovább. Ez neki is jó volt, nekem is jó volt, úgy tűnt, jobban igényli az összebújós alvást ebéd után. Aztán egyszercsak már nem ment olyan könnyen az elalvás, fészkelődött, nem találta a helyét, megébredt. Pár nap szenvedés után elegem lett, "megfenyegettem", hogy ebből így kiságyban elalvás lesz. Így is lett, betettem a kiságyba, és láss csodát: azonnal elaludt. Neem, ez csak valami múló csoda lehet, ezt ki kell próbálni mégegyszer. De másnap újra megtörtént a "csoda" és onnantól kezdve mindennap.

Hát ennyit az ördögi körökről a mi kis életünkben. Egyet mondhatok csak, minden hátsó tartalmat nélkülözve: a megérzéseim - és ezeknek engedve a megoldások - minden esetben eltértek az ajánlásoktól, mégis Balázsnak ott és akkor azok voltak az üdvözítőek.
Tanulság? Megintcsak semmi, illetve talán: több önbizalom, kevesebb megfelelni akarás és néha jól jött volna egy kezelési útmutató, hogy igen, ez egy ilyen gyerek, ezt így kell kezelni.