2009. január 29., csütörtök

És a jó hírek folytatódnak!

Balázs ma visszakapta a tanítónénitől az októberben elkobzott villamosát. Úgy örült neki, hogy arra nincsenek szavak! Kérdeztem, hogyhogy visszakapta, mire ő: nem tudom, Anikó néni csak úgy ideadta, mert olyan jól viselkedek mostanában.
Hát így állunk. A tegnap délutánon most nagyvonalúan átlépnék; fogalmazzunk úgy, hogy a hullámhegyek között muszáj hullámvölgyeknek is lenniük, különbenis estére a helyzet megint rózsás lett.

A mai délután egyébként nagyon jól mutatta az elmúlt félévben történt változást. A legeslegutolsó itthonról behívós telefonkonferenciám júniusban volt és Balázs addig minden egyes alkalommal sportot űzött abból, hogy belebeszéljen, rosszalkodjon, szóval akármilyen módon, de megzavarja a beszélgetést. Ma viszont úgy alakult, hogy 6 körül megint beszerveződött egy ilyen szerencsétlen call, Balázzsal megbeszéltem, hogy nekem most muszáj telefonálnom és csodák csodájára ő végig a szobájában autózott! Esze ágában nem volt rosszalkodni.
Az este további részében segített sajtos kiflit és kenyeret sütni, amit aztán együttes erővel nagyrészt felfaltunk és egy jó kis tornaórával le is mozogtunk (ő tartotta a torna órát).

Igyekszem majd írni tanulságosat is (pl hogy mennyire hihetetlenül következetesen és kitartóan feszegeti a határokat és hacsak egy kicsit is engedünk, már végünk van), nemcsak mindig dicsekvőset, de ezek az élmények számunkra újak és most éppen ismerkedünk az új Balázzsal :-)

2009. január 28., szerda

Ez egy ilyen poszt lesz

Kaptam egy kommentet, amiről a blog indításakor tudtam, hogy előbb-utóbb meg fogom kapni. Ezért, és a válasz hossza miatt, posztban válaszolok.

A kommenttel sokmindenben egyetértek, sokmindenben nem.
Egyetértek abban, hogy egy év sok egy ekkora gyereknek ahhoz, hogy jegeljünk egy témát. Mi úgy láttuk a karate edzéseken, hogy másfél óra egyhuzamban viszont rengeteg Balázsnak és ez az, ami elvette az ő kedvét. Rengeteg lesz a másfél óra ezután 3 hónappal is. 1 év múlva már talán nem. Idősebb is lesz egy évvel és a fejlesztéstől, pozitív visszajelzésektől talán be is érik annyira, hogy másfél órán át képes legyen odafigyelni és feladatokat végrehajtani.

Egyetértek abban, hogyha őrjöng a csokitól, akkor a legegyszerűbb ha nem adunk csokit. Mivel a csoki esetében szerencsére nem egy klasszik, testi tüneteket okozó allergiáról van szó, igen, néha adunk neki jutalomból, ügyelve arra, hogy este kapja, mivel a hatás elég prompt. Nem azért adjuk, mert a csokoládé nélkülözhetetlen és nem is azért, mert jó érzés az őrjöngő gyereket nézni, hanem azért, mert nem szeretnénk éreztetni vele, hogy más mint a többiek, azt pedig végképp nem, hogy - ahogy írod - beteg. Sokminden van emögött, szaktanácsok, saját gyerekkori emlékek, meggyőződések, és biztosan téveszmék is. És nem utolsósorban az is, hogy emberek vagyunk és néha elgyengülünk.

Azt már láttuk, hogy a tej mit tesz vele, arra sajnos tényleg allergiás, nem is kap egy cseppet sem, kérdezte sokszor, hogy miért nem ihat, elmagyaráztuk neki, nem ihat, mert fájni fog tőle a pocakja, megértette, sima ügy. Ha cukorbeteg lenne, evidencia, hogy nem kapna csokoládét sem.
DE. Amíg ezzel nem veszélyeztetem, nem tagadom meg tőle cca kéthetente egyszer ezt az élvezetet. Nem azért, mert depresszióba esik csokoládé nélkül, hanem azért, mert szereti és szívesen eszi. Ahogy azt sem írom be az üzenőjébe, hogy őt hagyják ki az osztály szülinapi zsúrjaiból és ő ne kapjon nutellát ha az az uzsonna. Ezzel csak mégjobban elszigetelném a többiektől.

Nem értek egyet abban, hogy feleslegesen vagy ok nélkül címkéznénk Balázst vagy a dolgait, illetve hogy eltúloznánk a tüneteit. Eszünkben sincs mindent az ADHD számlájára írni. Egy sor hibát elkövetünk a nevelésében és egy sor dolgot úgy csinálunk, amit más, a saját gyereke nevelésekor biztosan másképp csinálna. Ennek véleményem szerint nem az az oka, hogy bárki rosszul csinálná, sokkal inkább az, hogy minden gyerek különböző.
Leírtam azt is, hogy eleinte - mit eleinte, évekig - a kommentben leírtakhoz hasonló véleményeket kaptunk szakemberektől: eltúlozzuk a tüneteket, képzelődünk.
Szomorú ezt viszontlátni itt, mert a blog indításának egyik fő oka éppen ez volt. A kommentekből és a mailekből is az jön le, hogy sokan még mindig saját magukat hibáztatják a viselkedési zavarokért, mert az ADHD-t kevés szakember ismeri fel és ismeri el.
Egyetlenegy dolgot fűznék ehhez hozzá és ezzel le is szeretném zárni ezt a szálat: Balázs a mi gyerekünk; a boldogulása, boldogsága a mi felelősségünk. Nem a szakembereké, nem az olvasóké, a miénk. Éppen ezért minden tanácsot, ötletet, tapasztalatot szívesen veszünk - és adunk -, de a kategorikus kijelentésektől tartózkodjunk.
Látjuk Balázst és látjuk a korosztálya-beli gyerekeket. Látjuk, hogy másképp viselkedik mint a többiek. Tudunk egy csomó tényt és van egy csomó feltételezésünk. A tények makacs dolgok, a feltételezések helyességében viszont egyáltalán nem lehetünk biztosak. Ködben vadászrepülünk. Miért? Mert ezt teszi a tudomány is; képtelen segíteni (már a pontos diagnózis is segítség lenne!), így arra vagyunk utalva amit hallunk, olvasunk és tapasztalunk.

Ahogy az elején is írtam, azért nyitottam ezt a blogot, hogy azok, akik úgy gondolják vagy már tudják, hogy hasonló cipőben járnak, lássanak egyfajta megoldást, okuljanak a mi hibáinkból vagy éppen hasznosítsák a pozitív tapasztalatokat.

2009. január 22., csütörtök

Fél méterrel a talaj fölött...

...lebegek tegnap óta. Az történt, hogy a napközis tanítónéni odajött délután és megsúgta, hogy ő is és a másik tanítónéni is úgy látják, hogy Balázs nyugodtabb mostanában. Szóval nemcsak mi látjuk!!! Más is így gondolja, más is észrevette, hogy a gyerekem jófiú lett!

Az örömömre tett egy lapáttal, amikor otthon megtaláltam az egy hete beszedett ellenőrzőt, benne a félévi értékeléssel. Azt kell mondjam, hogy nagyon tetszett, amit olvastam, kivéve a matekot.
A matekkal az van, hogy a 6+X=8 jellegű feladatokat értelmezni kell. Sokat gyakoroljuk ezt (szerencsére Balázs szereti a matekot, ezért aztán végképp nem értem, hogy miért nem megy) és mindig feltesszük a megfelelő kérdést, mert ebben van a lényeg. Megoldja ő, ha át van rendezve, nem az a gond, hogy nem tudja, mennyi 8-6, hanem az, hogy nem látja át, nem tudja feltenni a megfelelő kérdést.
Eleinte a korongokkal oldottuk meg, de Balázs azt mondja, azt bent nem használják, így kézbe vettük az ujjait, azok úgyis mindig kéznél vannak. Többet kell gyakorolni, még sokkal többet és akkor fog ez menni.
A matektól eltekintve a félévi értékelése nagyon jó lett, az olvasás-értelmezés feladatokon külön megdöbbentem, hogy milyen okos megoldásokat talált ki.

Azért korántsincs minden rendben, ezt jól példázza a ma reggeli kis incidens. Történt, hogy Balázs még azelőtt felébredt, hogy eljöttem volna és mint minden ilyen esetben, most is kiverte a balhét, hogy de anya, ne menj el, maradj itt velem, menjünk együtt suliba, gyere ide, adjál puszit, ne menj még... Természetesen úgy jöttem el, hogy ő zokogott, Gábor sík ideg volt, én sík ideg voltam.
Balázs tökéletesen tisztában van vele, hogy nem fogok azért otthon maradni vele, mert ő azt kéri, akármilyen szépen / szívszaggatóan / fenyegetően / mérgesen kéri, és mégis újra és újra felesleges bánatot okoz magának. Úgy sajnálom ilyenkor!

2009. január 21., szerda

A végén még gyógyszerügynök leszek

Legalábbis ha Balázs ilyen ütemben folytatja a kisangyalként való viselkedést. Úgy érzem, valami elindult. Nagyon korai elkiabálni, mert korábban is voltak átmeneti jobb időszakok, de ez most valahogy mintha más lenne. Akinek ilyen gyereke van, az biztos érti: azokban a bizonyos átmeneti jó időszakokban az ember keze-lába ujjait keresztbe téve imádkozik, hogy csak még egy percet ebből a csodából, egy picit maradjon még így.
Most ezt nem érzem. Nem érzem azt, hogy egy vékony jégen sétálunk, ami bármikor beszakadhat és visszapottyanunk a valóságba. Balázs mintha türelmesebb lenne. Persze, ha haragszik rám (és erre mindig nyílik alkalom), most is nyelvet nyújt, de
1. nem jön egyből a dühroham
2. meg lehet vele beszélni
Tegnap este annyira kiegyensúlyozott volt, hogy az iskolai dicséretet (igen, ilyet kapott tegnap az én fiam) csokis sütivel ünnepeltük meg.
Azért ezt most nem úgy kell elképzelni, hogy hirtelen átlagos jógyerek lett, mert ugyanúgy fetreng a földön hétéves létére (ez szó szerint értendő; amikor kellő távolságban vagyok, ledobja magát és elkezd hemperegni, legyen az osztályteremben, az utcán vagy a boltban) és mindennap előadja a kedvenc hiperaktív jelenetet, az elképesztő sebességű helyben futást. Ez úgy néz ki, hogy a két kezét kinyújtva leszorítja a teste mellé, kicsit előrehajol és a lábaival kb úgy csinál mint Will a Hihetetlen családban. Ezt műveli kb 20 másodpercig, aztán folytatja a dolgát. Egyre inkább gondolkozom rajta, hogy gyógyszer helyett dinamo kell ennek a gyereknek; ő lenne a társadalom legifjabb hasznos tagja és a legújabb megújuló energiaforrás egyszemélyben.
Nade nem kisebbítem az érdemeit, tényleg szembetűnő a pár napja kezdődött változás. Ha hosszútávon így marad, maradunk a Sedatif PC-nél - hangsúlyozom, technikai okokból az előírt adag felét tudja csak szedni. Hogy meddig maradunk, nem tudom, de addig mindenképp, míg megtanul emberi kapcsolatokat kialakítani, kezelni és fenntartani.

Vannak azért kevésbé jó hírek is: szánom-bánom hangnemben elővezette, hogy mégsem szeretne karate edzésre járni, tudja, hogy ő kérte és tudja, hogy akkor most egy évig jégen lesz a téma, de nem szeretné.
Én pedig rendkívül jófej lévén, rendkívüli toleranciát tanúsítván azt feleltem, hogy OK Gyermekem, legyen, ahogyan Te akarod. Ezzel a karate-téma 1 évre jegelve.

2009. január 18., vasárnap

Elátkozott napok

Ígértem, hogy csütörtökön írok a nevtanról, de a csütörtök végül máshogy alakult, azóta pedig nemigen volt időm ideülni.
Tulajdonképpen nem történt semmi érdemleges, most csak Balázs ment be a pszichológussal, Gábor engem befuvarozott a munkahelyemre és a foglalkozás végén már csak ő ment Balázsért, én nem. A lovaglás nem került szóba, majd felhívom őket a héten.

A múlthét második fele elég eseménytelenre sikeredett, szerdán elmentünk a karate edzésre, ahol egy üzenet fogadott minket: "A MAI EDZÉS ELMARAD". Nem baj, jót sétáltunk, jól esett mindkettőnknek és nagyokat korcsolyáztunk a vastagon lefagyott, kisforgalmú utcákon, aztán nagy-nagy péksüteményekkel vigasztalódtunk.
Csütörtökön, miután nem kis erőfeszítéssel szabályosan bevonszoltam magam az iskolába - fájdalomtól fetrengve meggyőztem Balázst, hogy egyedül kell átöltöznie, én bizony nem megyek be a medencébe -, megkértek a szülők, hívjam már fel a foglalkozást vezető nénit, mert ilyenkor már itt szokott lenni. Sajnos akkora a jég, hogy nem tudnak kijutni Őrbottyánból, elmarad a foglalkozás. Néhány szülőt, akinek tudták a számát értesítettek, a többieket sajnos nem sikerült.
Ekkor, mintegy végszóra megjelent Balázs átöltözve, büszkeségtől dagadó mellkassal, én pedig miután alaposan megdicsértem, visszaküldtem felöltözni. Itt egy kicsit eltörött a mécses, de a büfében megvigasztalódott némi Jó reggelt keksszel, én pedig örültem, hogy mehetünk haza végre.

Nem ez lesz az a pár nap, amire öregkoromban szeretettel fogok visszaemlékezni.

2009. január 14., szerda

Küzdősport, orvosság

Vasárnap a fiúk beszerezték és felszerelték a boksz-zsák tartóvasát, Balázs neki is állt egyből és teljes erőbedobással püfölte szegény, senkinek sem ártó zsákot.


Elkezdtük a Sedatif PC szedését. Sajnos a napi 4x1 szem hétköznap teljesen kivitelezhetetlen, így napi 2x1-gyel kezdtük, csütörtökön majd megkérdezzük, hogyan tovább. Még így is vicces, ahogyan a reggeli tabletták elfogyasztása történik. Én 5-kor kelek, fél6 után valamivel végzek a reggeli teendőimmel, ilyenkor Balázs - mint minden normális ember - még javában alszik, úgyhogy egyszerűen belecsempészem a szájába az anyagot és félálomban elszopogatja. 6:30 körül szokott kelni, addigra már bőven letelik a félórás időkorlát és reggelizhet. Sajnos csak így tudjuk megoldani, de tervezek valami emberibb megoldást erre. Javulásról egyelőre nem tudunk beszámolni, gondolom, kell 2-3 hét, mire látható változás áll be. A kezdeti romlás viszont megvan, ahogyan az ígérve vagyon a betegtájékoztatón.

Túl vagyunk az első karate edzésen is, úgy látom, nagyon élvezte Balázs, és ha félreteszem az összes szülői elfogultságomat, akkor is csak azt mondhatom, hogy nullkilométeres kezdőként állóképességben hozza a korosztálya szintjét. A mozdulatokat nyilvánvalóan tanulnia kell még, de ezek az edzések az ő korosztályának elsősorban nem a mozdulatokról szólnak. Ami még látszik, hogy az odafigyeléssel vanna problémák. Ha nem koncentrál nagyon, akkor egyszerűen nem jut el a buksijáig, amit az edző (oh pardon, sensei) mond.
Edzés után eléggé kiborult (hosszú is volt az edzés, másfél órás, és ő már nagyon éhes is volt), úgyhogy igazi hentesvacsival jutalmaztuk magunkat, sültkolbász, mustár, kenyér, papírtálca. Annyira élvezte, hogy megbeszéltük, ezentúl minden edzés után csapunk egy ilyen papírtálcás bulit.

2009. január 9., péntek

Újabb fejlemények

Szeretek ilyenekről írni. Kedden megbeszéltük a gyógyúszást és tegnap már meg is volt az első alkalom. Balázs nagyon élvezte (mondjuk ő mindent élvez, amit vízben kell csinálni) és nagyon ügyes volt, minden gyakorlatot gond nélkül el tudott végezni.
Első körben a mozgáskoordinációt és az egyensúlyérzéket fejlesztik, itt a gyakorlatok mindenkinél ugyanazok, és ha ezek már tökéletesen mennek és látható a változás, akkor következnek a specifikusabb kunsztok. Mindenféle problémával küszködő gyerkőc van a csoportban, a csontfejlődési rendellenességtől az ADHD-n át a mentális problémákig sokmindennel lehet találkozni, és korosztályban is nagy a lefedettség (kb 5-15 évesig).
Mivel minden gyerek problémája más és minden gyerek más időpontban csatlakozott a terápiához, mindenkivel egyedileg kell foglalkozni. Ezt két gyógypedagógus oldja meg, méghozzá nagyon jól.
A legnagyobb kihívás az lesz, amikor már nem fogom kísérgetni a Fiatalembert és nem szaladok vissza a medencénél hagyott törülközőjéért (ez a kis lökött megvárta, míg megszárad, mert nem találta a törülközőt), nem kísérem el az öltözőig, hanem neki egyedül, önállóan kell időben odaérnie, átöltöznie, felöltöznie és visszamennie az osztályba.

A másik nagy-nagy hír, hogy hirtelen felindulásból szerdán elmentünk megnézni egy karate edzést és annyira megfogta Balázst, hogy hétfőtől kezdi a karatét. Ennek a hátterében különben egy nagy egyezkedés van, mert tudniillik Balázs teljesen kiakadt, amikor az úszásról beszéltünk neki, merthogy ő igazi úszásra akar járni, nem pedig ilyen úszógumis izére. És különbenis, ő inkább karatézni szeretne. Így született a megállapodás: ha jár úszni, akkor űzhet valamilyen küzdősportot is.
Mi a helyi lehetőségek közül első körben judo-t néztünk ki neki, de az ütközött az úszással, a kempo nekem megoldhatatlan a munkaidőm miatt (és nem szívesen adnék Balázs kezébe semmilyen fegyvert), az ökölvívást úgy döntöttünk, hogy a ház falai közé szorítjuk és bőven elég a boksz-zsák ellenfélnek, az nem csinál karfiol-fület, így maradt a karate.
Nekem az edzés hatalmas élmény volt, iszonyú fegyelem van a gyerekek között és ami nagyon tetszik, hogy akármelyik gyerek fegyelmezetlenül végez egy gyakorlatot, az egész csoportot megbüntetik miatta. Tehát nem lesz népszerű az ugrabugrálás és vicceskedés. Balázs pedig nagyon akar karatézni, mert az osztályban kiemelt tekintélynek örvend aki sportol és a legjobb haverok pont karatéznak (nem ebben a csoportban), úgyhogy muszáj lesz megreguláznia magát, ha tényleg csinálni akarja.

Mostantól a heteink úgy fognak kinézni, hogy hétfőn karate, kedden uszoda, szerdán karate, csütörtökön uszoda, péntek-vasárnap pihenés, illetve jövő csütörtökön a nevtanban remélhetőleg kapunk infokat a lovaglásra vonatkozóan is. Véletlenül sem szeretnénk túlterhelni Balázst, ezért hangsúlyozom, hogy az úszás és a lovaglás terápiás céllal történik, olyannyira, hogy az egészségpénztárunk téríti.

A harmadik nagy hír: a hét elejei hiszti után Gábor másnap egy doboz Sedatif PC-vel tért haza... :-)

Egyelőre ennyi ami újdonság, bővebbet jövő csütörtökön tudunk majd.

2009. január 6., kedd

Nem fér a fejembe...

...hogy mi Balázs viselkedésének az igazi mozgatója. Az egyik percben egy kistündérke, a másikban pedig egy veszett kutya.
A tegnapi este kis híján vérfürdőbe torkollott. Történt, hogy Gábor hozott hazafele sajtot, mert elfogyott és Balázs kedvence a sajt sajttal, a sajt almával és az alma sajttal. Balázs a sajt hírének annyira megörült, hogy kért egy vastag szeletet (ez nála néha azt jelenti, hogy ne sajtszeletelővel szeleteljem, néha viszont komolyan elvárná, hogy 2 cm vastag sajtszeleteket tegyek elé csak úgy, vacsora előtt 10 perccel).
A tegnap esti eset is egy ilyen elvárós alkalom volt. Mondtam Balázsnak, figyelj, kapsz most egy kicsit vastagot, aztán vacsi után mégegy kicsit vastagot almával. Innentől jött az üvöltős rész, amit nem írok le, mert pont ugyanaz a forgatókönyv minden alkalommal: agy elszáll, lila köd, lila fej, tökmindegy, mit mond a másik, Én Most Üvölteni Akarok. Végül, kb 10 perc elteltével belátta, hogy itt tényleg nem lesz több sajt vacsora előtt, úgyhogy üvöltéstől kimelegedve, kipirulva, puffogva-duzzogva leült az asztalhoz.
Amikor aztán meglátta a vacsorát, elszabadult a pokol. De anya, nem is ebédidő van, vacsoraidő van, nekem nem kell ez a hülllllye leves (zöldborsóleves a kedvence, méghozzá csakis az én zöldborsólevesem, ezt is az ő kedvéért, sőt, tulajdonképpen az ő kérésére főztem), én szendvicset akarok! - és előadta a már ismerős nagyjelenetet, amiért egyszer tuti Oscarra jelöltetem: szék mellett hirtelen összeesik, székre borul és teljes erőből ZOKOG. Néha zokogva felkiált, hogy "úristen, anya!" vagy "jaj istenem!". Egyszer le fogom fényképezni, bár nem lelem örömöm síró gyerekek lefényképezésében.
Hamar rájött, hogy ezzel a mosolyon kívül mást nem csal ki belőlünk, így a kedvenc idegesítő módszeréhez folyamodott: kártevés, törés-zúzás. Elkezdte a fa széket billegetni, így hol a háttámlája csapódott a fa asztalhoz, hol a lába a járólaphoz. Rászóltam, aztán szépen elszámoltam háromig, aztán egy szerencsétlen mozdulat véget vetett az ámokfutásnak.
A történet végkimenetele az volt, hogy Balázs szabályosan lefejelte a leveses tányér szélét, amitől a leves kiborult, Balázs ínye pedig felrepedt és immár okkal zokogott. Eltöltött vagy 20 percet az ölünkben, hol az apját, hol engem hibáztatva, leginkább persze engem, mert levest tettem elé szendvics helyett, pedig ő határozottan szendvicsre gondolt. Amint elállt a vérzés, szép lassan ő is megnyugodott és megkérdezte, lehetne-e úgy, hogy megeszi a zöldborsólevest és utána adok neki sajtot almával. Édes egyszál gyerekem, hát nem ezt mondtam 30 perccel ezelőtt is?! Megspóroltunk volna 3 zokogást, egy abrosz mosást és egy csomó véres zsepit, ha csak egy kicsit is odafigyelsz!
Az este hátralevő része eseménytelenül zajlott, minden kaja utolsó szálig elfogyott, Balázsnak pedig ezúttal sem kellett altatódalt énekelnünk...

Sajnos ma reggelre elfelejtette, hogy ő tegnap lefekvéskor még (már?) jófej volt és elkezdett táncolni az idegeimen a következő, üvöltve számonkérő kérdéssorozattal:
Miért kell elmenned dolgozni?
Miért nem apa megy el korán és jön délután az iskolába?
Mi a francért kell iskolába mennem, ha egyszer szombat van (nem, nem tévedés, a beszélgetés ma, 2009.01.06-án, kedden zajlott)???
Nem akarok iskolába menni, anya, én már a j betűt is tudom, miért kell iskolába mennem?
De anya, most hova mész, megígérted, hogy együtt megyünk az uszodába (délután 4-re...)!!!
Már megint ki gombolta be a pizsamámat nyakig, hogy ne tudjam levenni???

Így esett, hogy az utolsó pillanatban viharzottam el otthonról, hátam mögött hagyva a zokogó Balázst, aki a jelek szerint - egyelőre - képtelen felfogni, hogy az életet bizonyos szabályok szerint kell élni és ezek a szabályok sokszor nemszeretem szabályok, de akkor is be kell őket tartani.

Fejlemények

Vannak.
A legjobb, hogy ma 4-re megyünk megbeszélni a gyógyúszást. Ez az a terápia, aminek a szárazföldi változatát már végigcsináltuk a BHRG alapítványnál. Ezúttal vízre szállunk és úgy próbáljuk meg kezelni Balázs problémáit. Külön jó, hogy a foglalkozások helyszíne Balázs iskolájának az uszodája, így a beszoktatás után egyedül is el tud majd járni gyógyúszni.
A nem annyira jó, hogy neurológiai beutalót kérnek, ehhez viszont fel kell másznunk Pestre Balázs neurológusához, aki viszont csak hétfőn rendel. De ezt az egy hetet már négykézláb is kibírjuk, úgyis náthás a fiatalember, nemigen tenne jót most neki az uszoda.

2009. január 5., hétfő

Újév

Elmúltak az ünnepek és vége lett a téli szünetnek is... Kár, mert nagyon szép 2 hetet töltöttünk együtt hármasban. Karácsonykor mindig könnyebb az előző év Karácsonyához viszonyítani és ilyenkor látszik igazán a változás.
Balázs a Karácsonyt simán lenyomta, volt aktívkodás, de leginkább aranyosan volt aktív, ugrált megállás nélkül, és mindegyik ajándéknak nagyon örült. (Volt egy különösen aranyos, megkapott egy kamiont, amit kinézett egy játékboltban, van kb 18 db kamionja, ennél sokkal jobbak is, szebbek is, de ez annyira kellett neki, hogy lefényképeztette a boltban és kérte, hogy küldjem el a Jézuskának - hiába, a civilizáció gyermeke... Jézuska úgy látszik, megkapta a képet, mert belecsempészte az ajándékos dobozba a kamiont és Balázs büszkén mesélte mindenkinek, hogy a Jézuskának elküldtük a képet és ő az alapján megtalálta a kamiont.)

Az Újév valahogy elfújta Balázs jókedvét, idén eddig mindennap volt dühroham, kisebb-nagyobb hiszti, de ezt betudjuk a téli szünetben tanúsított mértéktelen csokoládé-zabálásnak. Sajnos amíg a fa áll, addig a szaloncukrok is rajta vannak (szép számban), így mindig kitalál valami jótéteményt, amiért jutalmul egy szaloncukrot kér. Aztán persze jön a féktelenkedés.

Végül nem vettük meg a Sedatif PC-t, Gábor megvétózta, vett viszont halolajat, ezt eszi Balázs már 2 hete, én nem nagyon látok változást, de ártani nem árt, úgyhogy adjuk rendületlenül.
A másik dolog, amit a nevtanban javasoltak, egy boksz-zsák beszerzése, jelentem, ez megtörtént, ezt is a Jézuska szerezte be, Balázs nem kis örömére. Az egész család lenyomott pár menetet a szorítóban, már akinek a kezére ment a gyerek méretű boksz kesztyű. Sajnos a rendeltetésszerű használat még várat magára, de látok biztató jeleket, tegnap pl Balázs a boksz-zsákot vágta hozzám az egyik dühroham alkalmával.

Sajnos rászokott a mutogatásra, kiemelt lelkesedéssel és sajnos mindig a helyzethez illően használja a középső ujjait. Nagyon tetszenek neki a csúnya szavak is, előttünk csak próbálkozik (eddig a hülye volt a favorit, most néha megkockáztatja a "szopós" jelzőt), de amikor - szerinte - nem halljuk, akkor megy a bazmegtől a kurvanyádig minden.
Ezzel kéne valamit kezdenünk, mert a dühroham egy dolog, de a csúnya beszéd az nem az a kategória, amit bárki is tolerál. Otthon nagyon ügyelünk rá, hogy ne beszéljünk csúnyán, nem mondom, néha kicsúszik egy-egy basszuskulcs, sőt, de általánosságban elmondhatjuk, hogy szülői csúnya beszéd tekintetében lényegesen jobban állunk mint azok a kisgyerekes ismerősök, akikkel gyakran találkozunk.
Mégis, azok a gyerekek nem beszélnek csúnyán. Balázs meg szivacsként szívja magába a "tudományt" és természetesen a legváratlanabb helyeken és helyzetekben mutatja meg, hogy hol tart éppen a szókincs-bővítésben. Ha van akárkinek akármilyen ötlete erre, azt szívesen veszem.

Újévi fogadalmam természetesen idén sincs, nem szokott nekem olyan lenni, főleg nem a gyereknevelésben. A célt eddig is tudtuk, mostmár látjuk is, igaz, még csak dereng, de a fizika törvényei szerint már nincs olyan távol mint tavaly ilyenkor.