2008. november 5., szerda

Az út idáig

Az első igazán aggasztó jelzések az óvónőktől jöttek. Balázs képtelen volt beilleszkedni, ő berobbanni tudott és tarolni. A leggyakoribb reakció, amit a többi gyerekből kiváltott, a félelem volt.

Az óvónők javaslatára újra elkezdtük a fejlesztést, amit anno egyéves korában orvosi vélemény alapján befejeztünk. Elmentünk a nevelési tanácsadóba, ahol párhuzamosan elkezdődött egy másfajta fejlesztés is, a szenzoros integráció.
Láttunk változást; a helyzet javuló tendenciát mutatott - itthon. Az óvodában viszont ugyanúgy "rosszalkodott", nem lehetett bírni vele, nem kaptunk mást, csak negatív visszajelzéseket.
A többi szülő igyekezett toleráns lenni, miután kiterítettem a lapjainkat és nyíltan elmondtam, hogy mi a helyzet és hol tartunk most.

Valahol középső csoportban kezdtem azt érezni, hogy Balázst az óvónők leírták. Érzésem szerint reménytelen esetnek, veszett ügynek látták és már csak a túlélésre és a mielőbbi szabadulásra játszottak.
Nagycsoportban már csak legyintettek a dolgaira. Megszűnt az információcserén alapuló bizalom. A fenti érzést csak megerősítette, hogy Balázst iskolaérettnek nyilvánították. Kértem, hadd maradjon mégegy évet óvodában, nem az ő köreiket fogjuk zavarni a jövőben - akkoriban költöztünk néhány várossal odébb -, de hajthatatlanok voltak. Különbenis - mondták -, már kiértesítették az iskolákat. Kérdeztem, ez vajon nem közös döntés kellett volna legyen, hiszen törvény adta jogom, hogy visszatartsam, ha még nem töltötte be a hetedik életévét. Nem anyuka, rosszul tudja, betöltött hatodik életév után kötelező iskolába menni (ha-ha).
Mindenkit vérig sértettem azzal, hogy nem fogadtam el a döntésüket. Úgy éreztem, hogy ebben az ostoba vitában már minden számít, csak a főszereplő nem.
Annyiban hagytam az óvodai véleményt és kikértem az óvodai fejlesztőpedagógus, az óvodai pszichológus és a nevelési tanácsadó véleményét. Mindhárman úgy vélték, Balázs értelmileg teljesen iskolaérett (ebben én is egyetértettem velük), olyannyira, hogy a viselkedési problémáit az agyával prímán kompenzálja majd. Hogy ez mennyire bizarr dolog, azt csak később volt szerencsém megtapasztalni.

Nincsenek megjegyzések: