2017. november 25., szombat

Fogadóóra

Sikeresen túlvagyunk az új iskola első fogadóóráján. Az általános menetrend az szokott lenni, hogy az első 3 percben megkérdezgetik Balázst, hogy mit gondol, mi a véleménye a saját teljesítményéről, a következő 57-87 percben pedig elsorolják, hogy milyen gyengén teljesít és hogy tanácstalanok, mert semmi nem indokolja, hogy ilyen gyengén muzsikáljon. Így van ez már 5 éve, sok meglepetés nem vár ránk, így a szokásos mosoly-fapofa kombóval felfegyverkezve érkeztünk a suliba, ahol már várt minket a két tanár és a speciális pedagógus (van neki valami értelmes titulusa, de most nem jut eszembe).
Megkérdezték Balázst, mi a véleménye az iskoláról, az osztályról, az osztálytársakról, és a saját teljesítményéről. Ő a maga szűkszavú módjan, egyszavas mondatokban válaszolt, amikor muszáj volt. Ezután az osztályfőnök következett, ő elmondta, hogy az első 1-2 hét passzívan, ismerkedősen és nagyon visszahúzódva telt, és aggódott is, hogy mi lesz, ha ez így marad, aztán Balázs fokozatosan kinyílt, és azóta nagyon szépen, bizonyos területeken kiemelkedően együtt dolgozik az osztállyal. Ha segítségre van szüksége, vagy kérdése van, jelzi, egyébként pedig az égvilágon semmi probléma nincs vele. Mindig pontos, sőt, ha a buszmenetrend miatt kérdés, hogy a fakultatív órákra 25 perccel előbb ér be vagy öttel később, mindig az előbbit választja, pedig onnan aztán késhetne. Nagyon jó stratégikus gondolkodása van, és nagyon jól beilleszkedett. Angolból jelenleg B2 szinten dolgozik (ez is fakultatív, ő választotta), januárban iskolai keretek között leteszi a nyelvvizsgát is. Különösen érdekli az asztalos szakma és ehhez tehetsége is van, a pontossága és igényessége kiemelkedő, és komolyan veszi a biztonsági előírásokat is.
A matekot és németet oktató tanártól megtudtuk, hogy most a fejszámolás gyakorlása van soron, amira napi 10-15 percet kéne áldoznia (nem áldoz...), és utána megismételheti a rosszul sikerült tesztet. Rákérdeztünk a németre, mert azt is nagyon problémásnak mondták az előző suliban, de ő semmi komolyabb problémát nem lát.
A speciális pedagógussal megbeszéltük, hogy az IV-nál milyen hülyék, mert nem igaz, hogy a szeptember 18-án sürgősséggel benyújtott aktaújranyitási kérelemre 6 héttel később, másodszori rákérdezésre annyit tudtak válaszolni, hogy emberhiány miatt másnál van az ügy és még nem volt idő foglalkozni vele. (Az IV, pontosabban az SVA az számunkra kb az otthoni "Dohány utca". Ők állapítják meg a speciális nevelési igényt, a csökkent munkaképességet, illetve a végleges leszázalékolásról is ők döntenek. Az IV egy speciális státusz, amit azok kapnak meg, akik baleset vagy veleszületett betegség, fogyaték miatt várhatóan élethosszig speciális elbírálást igényelnek az élet bizonyos területein, pl oktatás, munka, egészségügyi ellátás.) Úgyhogy meg is beszéltük, hogy ad egy listát, ahol ilyen IV védett helyek is vannak, mi családilag kiválasztjuk, hogy melyik igen es melyik nem, es Balázs szépen megpályázza a kiválasztott helyeket. Ha már teljesen elvesztetek volna a svájci oktatási rendszerben, ez most arról szól, hogy Balázs hova menjen szakmát tanulni. Itt nem a szakmunkásképzőbe vagy a szakközépiskolába kell felvételizni, hanem a munkahelyre, ahol majd a gyakorlati idejét tölti.
Egy szó mint száz, ez a fogadóóra más volt, mint a többi :-) Balázs rajong az osztályfőnökéért, bekattant az isten-effektus, és nagyon-nagyon motivált. Olyan potenciált mutat most tanulásban, amit egyéb területeken már felfedeztünk benne. Olyan, mintha az elmúlt öt évet átaludta volna és most ébredt volna kipihenten, tettvágytól duzzadva. Valamelyik nap felhívott, hogy ebéd előtt még gyorsan befejezné a motivációs levelét és meg tudnám-e neki mondani, hogy mikor volt próbanapon itt, ott, meg amott. Olyan kár, hogy eddig nem ilyen tanárai voltak! Ja, az iskola egyáltalán nem speciális, szóval nem ezen múlik, csakis a pedagógusokon.
Az egész kölök sokkal de sokkal kiegyensúlyozottabb, amióta elkezdte ezt a tanévet. Persze, lassan 16 éves, nyilván komolyodik is, de ez önmagában nem magyarázza azokat a válaszokat, amiken átment. Szóval most boldogság van :-)

2017. november 6., hétfő

A nap, amit egész életemben emlegetni fogok

Nagyon durva hétvégén vagyunk túl; 8 hónapja készültünk rá, tervezgettük, a terv persze folyton változott, aztán lett vészhelyzeti terv, meg egy újabb vészhelyzeti terv, és végül eljött a nagy megmérettetés napja: november 4, Pfäffinfiesta, a pfäffikoni éves integrációs fesztivál. Benne voltunk a szervezőbizottságban, méghozzá elég nagy feladatokkal: Gábor a Musikgruppéban volt benne - ez az, aminek látszik, a zenei program összeállításáért, zenekarok felhajtásáért, hangosítás megoldásáért felelős csapat - és ő nyomta a felkonfokat is, én pedig a menüért voltam felelős, ami ebben az esetben kb 400 adag étel megtervezését és elkészítését, valamint a konyhai stáb felállítását jelenti. Ez utóbbiban is benne volt Gábor - is, rajta kívül pedig az ő anyukája, én anyukám, nagynéném, és két jóbarátunk, Andi és Krisztián (meg még ilyen ad hoc önkéntes segítők, akik arra jártak, hallották, hogy buli van a konyhában, és beálltak krumplit hámozni).
Nem írom le a teljes 8 hónap kálváriáját, a szervezőcsapat(ok)on belüli méltatlan csatározásokat és az emiatti otthoni hajtépést, hogy vajon lesz-e szabotázs vagy nem, a lényeg, hogy a nagy napon mindenki és minden megérkezett, így elkezdhettük a menü elkészítését: a) csirkepaprikás nokedlival, b) rakott krumpli kolbászos és vega verzióban, c) lastminute 120 db szendvics a fellépő gyerekeknek. Megkímélem az idegeket az összeomlástól, csak néhány érdekes számot sorolok fel:


  • 260 db csirkecomb,
  • 200 db főtt tojás (itt lehet főtt tojást is venni a boltban, így nem kell bajlódni vele),
  • 80 kg krumpli,
  • 45 kg nokedli,
  • 25 kg tejföl (első körben 16, de ez kevésnek bizonyult, így Gábor és Krisztián még két menetben kifosztották az összes helyi boltot),
  • 10 kg kenyér,
  • 5 kg kolbász,
  • 5 kg hagyma,
  • 3 kg libazsír,
  • 1 kg sonka szeletelve,
  • és az "apróságok".


7:30-tól este 6-ig feszített tempóban dolgoztunk, gyakorlatilag megállás nélkül, 6-kor volt egy kis tanácskozás, hogy hogyan tovább, kell-e még kaja, végül 8 körül látszott, hogy ez valószínűleg elég lesz.
Iszonyúan dicsérték a kajákat, igaz, lehetett némi félreértés, mert az emberek egy idő után elkezdtek rakott krumplit kérni csirkepaprikás szafttal, na nem mintha nem tudnám őket 100%-ig megérteni, ez egy elég jó kombó, csak hát így kvázi féláron fogytak az ételek. Ez persze nem a mi személyes problémánk, mert a mi számláinkat remélhetőleg megtéríti az egyesület :-)
A nagymamák (legyen ez a gyüjtőnevük, mert mindhárman nagymamák) nagyon elfáradtak, de nagyon kemények voltak, állták a sarat és nem hagyták abba a munkát egy percre sem. Andi és Krisztián váltották egymást, az otthoni kötelezettségek miatt nem lehettek ott mindketten egész nap, de ők is nagyon odatették magukat, Gábor pedig, akit szegényt úgy rángattam bele ebbe az egész konyha-dologba, hogy á, csak ha nem vagyunk elegen, de úgyis elegen leszünk (persze nem lettünk), szóval ő egyszerre segített a konyhában, a tervezett és vészhelyzeti bevásárlásokban, és 5-től nyomta a speech-eket is pluszban.

Egyetlen dolgot sajnálok, hogy Balázst nem sikerült beszervezni, de végülis ez várható volt. Mutatok egy képet a bajnokcsapatról, háttérben a készülő csirkepaprikással.


2017. október 10., kedd

Még mindig szárnyal

Ahogy írtam, Balázs tanéve meglepően jól indult. Gyorsan ideírom, hogy a jóság még mindig tart, ha kell, felkel 5-kor, hogy házit írjon, mert este mindig fáradtan jön haza, de múlt pénteken pl bement a suliba 7-re, mert ott jobban tud házit írni (vagy bent felejtett valamit, ki tudja, de a lényeg, hogy bement 7-re házit írni). Bandázik az osztálytársaival, eljárnak ebédelni 2 faluval odébb, néha még mesél is a benti dolgokról. Szerintünk a tanára tehet az egészről. Talán a hozzáállása (közvetlen), talán a kora (velünk egyidős), talán az, hogy ő maga nem tanárnak, hanem szakmunkásnak tanult eredetileg, nem tudjuk. Mindenesetre működik. A tesztek jól sikerülnek, Balázs kiegyensúlyozott, motivált, és mintha az önbizalma és az énképe is javulna. Nem volt ezekkel eddig sem gond, ki volt békülve magával, de most mintha jobban tudná, hogy ki ő. Nem tudom, miből gondolom ezt, de valahogy ez az érzésem.
A tavaly lezárt IV aktákat az iskola tanácsára újranyittattuk, hogy Balázs megkaphassa a szükséges és neki járó támogatást.
Közben alakulnak a család egyéb programjai is, november 4-én lesz a falunkban egy nagy integrációs fesztivál, ezt szervezzük már március óta, de mostanra kezd igazán besűrűsődni a program. A zenéért felelős csapatban vagyunk benne, illetve a főzős csapatot mi vezetjük. Nem mindig egyszerű a helyiekkel együtt dolgozni; ők ugye eleve dupla IQ-val születtek, ezért kitalálták, hogy pl dehogy kell a gulyáslevesben a húsnak minimum 2 óra, ők igenis kipróbálták és márpedig az 25 perc alatt megfő, valamint miért ne lehetne a lángost élére állítva sütni. Így a legeslegutolsó percben menüt váltottam és csirkepaprikás lesz, meg rakottkrumpli, én pedig az összes felvetésükre bólogatni fogok, aztán pedig úgy csinálom, ahogyan azt valójában csinálni kell. Erősítésnek iderepülnek a nagymamák, ők is besegítenek majd a konyhai teendőkben. Már nagyon készülnek, én pedig nagyon számítok rájuk, volt is egy kis taktikai megbeszélés pénteken, ha már úgyis otthon voltam. Elbúcsúztattuk a nagypapámat, így mostmár senkinek sincs nagypapája a családban, ami tulajdonképpen borzasztó szomorú.

2017. szeptember 12., kedd

Norvégia

Nyaralós élménybeszámolókat nem szoktam itt megosztani. Korábban, nagyon régen, még volt energiám ezeket egy másik blogban megírni, de ez itt mostmár nemcsak Balázs, hanem az egész család kis blogja lett, így itt fogom megírni az ilyen jellegű híreket is. Kivéve a lábmizériámat, az ide soha be nem teszi a lábát.
Ennek az írásnak igazából már tavaly meg kellett volna születnie, mégis jó, hogy nem így lett. Tavaly kellett volna elutaznunk Norvégiába, de egy hirtelen jött akadály ezt lehetetlenné tette, így az indulás előtt 3 nappal átfoglaltuk a teljes utat idénre és ha már átfoglaltuk, gyorsan meg is hosszabbítottuk egy nappal.
Az úticél maradt: a norvégiai Bodo, ez a sarkkör fölött párszáz kilométerrel fekvő óceánparti kisváros, és volt egy olyan homályos tervünk, hogy jó lenne Lofotenre áthajózni, illetve a világ legerősebb ár-apály áramlatát, a Saltstraument megnézni. Ennyit tudtunk, és persze minél több fjordot is látni akartunk. Ebből a homályos tervből aztán lassan kibontakozott életünk egyik legaktívabb, legkiszámíthatatlanabb és legjobb nyaralása.

0. nap - Balázs hazareptetése
Balázs nem az a kirándulós fajta... finoman szólva. Az ő elképzelése a nyaralásról a következő: tengerpart, medence, wifi, csúszda, kóla, fagyi, hamburger. Esetleg pizza. És hullámvasút. Így hamar világossá vált, hogy ez a nyaralás vele nem jöhet létre, mert akkor mindenki rosszul fogja érezni magát. Ő azért, mert nem az történik, amit ő akar, mi pedig azért, mert ha ő nem érzi jól magát, tesz róla, hogy ezt a környezete észrevegye.
Balázs tehát a mi nyaralásunk alatt Magyarországon nyaralt, volt Balaton, medence, kóla, hamburger, és wifi is. Gábor reptette haza, méghozzá úgy, hogy az ötórás géppel repültek Zürichből, 7 után landoltak Pesten, és ugyanez a gép 7:40-kor már jött is vissza, a tervek szerint Gáborral a fedélzeten. Volt egy kis izgulás, mert ez azért egy elég necces terv volt, de végül Balázs kiment egyedül a zöld folyosón, így Gábor elhúzhatott balra a tranzit felé, és még várnia is kellett a beszállásra, úgyhogy szerzett nekem finomságokat a vámmentesből. Akkor azt hittem, ez volt az utunk legnagyobb izgalma...

1. nap - az odaút
Nem apróztuk el, elvonatoztunk Münchenbe, onnan elrepültünk Stockholmba (nem a képen látható A380-assal sajnos), onnan átrepültünk Osloba és onnan Bodoba. Miért így? Mert amikor eredetileg foglaltuk, még Budapestről mentünk volna, és az átfoglalásnál nem lehetett bármit megadni indulási városnak. De nem is volt ezzel semmi baj, elvonatoztunk Münchenig, ahonnan elrepültünk Stockholmig, ahol hosszas várakozás után végre beszállhattunk az Oslo fele induló gépbe. A gép sajnos késve indult, Osloban pedig későn kaptuk meg a poggyászunkat, így az egy óra helyett 25 percünk maradt mindenre. Sajnos a poggyász check-in félórával a tervezett indulás előtt bezár, így úgy késtük le a bodoi gépet, hogy igazából simán elértük volna. Elég frusztráló érzés volt. A légitársaság gond nélkül becserélte a jegyünket, mert ők hibáztak, a jóvoltukból egy éjszakát is eltölthettünk a reptéri szállodában, és este fél10 helyett másnap reggel 8-kor repültünk tovább, kipihenve.

2. nap - érkezés és Saltstraumen
Megérkeztünk a szállodába, ahova előző nap este már megírtam, hogy nem tudunk aznap érkezni, de szükségünk lesz reggel a szobára és mivel az első éjszakát is kifizetjük, legyen kész, amikor odaérünk. Lehet találgatni, hogy kész volt-e a szoba... Mindegy, megbocsátjuk, egy felső emeleti, gyönyörű kilátást nyújtó szobával vigasztaltak meg minket. Míg az elkészült, elmentünk sétálni, felfedeztük a várost. Találtunk egy lazac-központ nevű létesítményt, ahol nem lehetett lazacot enni, ellenben végigkísérhettük a lazactenyésztés folyamatát, ami pl hatalmas szivattyúkat és vastag csöveket is magába foglal, ezekkel a gyereklazacokat telepítik át a kis tartályból a nagy farmra. Norvégiában a lazacok 90%-a tenyésztett lazac, úgynevezett lazacfarmokon tenyésztik őket, később több ilyet is láttunk a fjordok mentén autózva. A lazac rózsaszín színét az elfogyasztott rákok adják, de a tenyésztett lazacokat előre összeválogatott táppal etetik, amely nem tartalmazza a rák páncéljából származó színanyagot. Ezért, vevői nyomásra, kevernek a tápba természetes színezéket, ami segít a lazac húsát megszínezni. Hát ezért vörösebb a norvég lazac a többinél.
A lazac-centrum után betévedtünk a város információs irodájába, ahol, ha már ott voltunk, gyorsan vettünk jegyet a másnapi kompra Lofotenre. Ezután már kezdtünk éhesek lenni és beültünk az első útbaeső óceánparti étterembe, ahol annyira isteni finomat ebédeltünk, hogy gyorsan estére is foglaltunk asztalt, és még a későbbiekben is ettünk náluk. Én, szokásomtól eltérően levest ettem, méghozzá tejszínes-tárkonyos tengerihal-levest (Fisksuppe). Ebéd utánra el is készült a szobánk, amit gyorsan elfoglaltunk, és már mehettünk is Saltstraumenbe. A világ legerősebb ár-apály áramlatáról (videó) annyit kell tudni, hogy egy nagy fjordból nyílik egy másik nagy fjord, aminek a bejárata viszonylag szűk, így dagálykor akár 40 km/h sebességgel áramlik be - apálykor pedig ki - az egyébként békésen álló víz. Az ár-apály óramű-pontossággal működik, így nem mehettünk akármikor. Persze ez nem úgy van, hogy 15:59-ig áll a víz, 16:00-kor pedig mint a vadállat, megindul, igazából egy rövid időszak van csak, amikor nyugodt. Amikor odaértünk, szakadt az eső, hideg volt, és persze, volt sodrás, meg hatalmas örvények, de igazából nem annyira élveztük. Fáradtak voltunk, fáztunk, így kb másfél óra után haza is mentünk. Aznap este isteni finomat vacsoráztunk a délben tesztelt étteremben, kétszemélyes haltálat mindenféle jóságokkal. Még homár is volt benne!

3. nap - Lofoten
7-kor indult a komp (a nyolcórásra már nem volt autósjegy), 6:15-re kellett kint lennünk, 6:50-kor el is kezdtek beszállítani minket. Elég laza nép a norvég, kevés dolog működik arrafelé pontosan, a fentemlített ár-apálytól eltekintve. 7 után kicsivel elindultunk és élveztük a mini-szigetek látványát, melyek közt átlavírozva kijuthatunk a nyílt óceánra. Az utolsó kis szigetecskék egyikénél - ekkor olyan másfél órája voltunk vízen - bemondta a kapitány, hogy ne nagyon mászkáljunk, vagy ha igen, nagyon óvatosan, és semmit ne hagyjunk az asztalon, mert nagyon erős hullámokra (videó) kell számítani. És akkor elkezdődött a hullámvasút (videó). Először csak enyhe hullámvasút volt, de aztán az emberek elkezdtek rosszul lenni és bizony nem is mindenkinek sikerült zsákba intézni az intézendőt. Mi családilag remekül bírjuk a hajókázást, most sem lettünk rosszul, de bizony nem sokon múlt. 4 óra tömény himbálózás után én eljutottam oda, hogy kikészítettem egy szem gyógyszert, de nem mertem bevenni. Gábor is zöldült eléggé, de akkor már láttuk az úticélt és hamar ki is kötöttünk. Végre indulhattunk felfedezni ezt az óceánból kiemelkedő kőszörnyeteget, a Lofoten szigetcsoportot. Az eső kis szünetekkel szakadt és 9 fok volt, de az út minden percét élveztük. Különösebb terv nélkül elindultunk észak felé, követve a tömeget. Egy ideig mentünk elszántan, de aztán nem bírtuk tovább és megálltunk gyönyörködni. Innentől kezdve nagyjából így telt a napunk: 500 méter autózás, 10 perc gyönyörködés. A lofoteni autóút ezt szerencsére lehetővé tette a rengeteg parkolóval és megállóöböllel.
Lassan kibontakozott egy útiterv, legalábbis volt elképzelésünk, hogy nagyjából hova akarunk eljutni. Eleve reménykedtem benne, hogy meg tudjuk nézni Nusfjordot, ezt a gyönyörű kis halászfalut, de nem mertem komolyan tervezni vele, mert abban sem voltunk biztosak, hogy sikerülni fog autóval felférnünk a kompra. Kiderült tehát, hogy eljutunk Nusfjordba, így arra vettük az irányt. A "sziget" belseje is tele van vízzel, tavakkal, így tényleg kizárólag a navi alapján tájékozódhatunk, különben elsőre tuti eltévedtünk volna. Nusfjord egy picike falu, tipikus vörös, fehér szegélyű faházakkal. Ma skanzenként üzemel, egy-két házban meg is lehet szállni, de igazából nincs a faluban annyi látnivaló, hogy érdemes lenne megszállni. Egyszer majd, amikor kimondottan csak Lofotent akarjuk megnézni és ott töltünk mondjuk 4-5 napot, akkor majd talán pont itt (is) szállunk meg. Viszonylag korán értünk oda, és rögtön a hajóút után nem nagyon vágytunk reggelire, így már 12 előtt faltuk az ebédet, én ismét olyan finom tejszínes-tárkonyos hallevest. Ebéd közben észrevettük a szemközti sziklán hemzsegő sirályokat. Borzasztó hangosak voltak, és elképzelhetetlenül nagyok. Igazi tengeri, mit tengeri, óceáni sirályok. Ebéd után jó félórát azzal töltöttünk, hogy az újdonsült sirálycsaládokat lestük. Nagyon cukik a sirályfiókák, kis fehér hógolyók :-)
Nusfjord után bevettük magunkat a sziget legbelsejébe, ami persze idézőjeles, mert az egész sziget(-csoport) egy keskeny hegyvonulat, itt-ott megtörve az óceánnal, így nemigen van belseje. Gábor még reggel látott egy Glasshütte feliratú táblát, gondoltuk, most jól megnézzük, mi akar ez lenni. Egy óceánparti, fűvel borított tetejű, körben csupa üveg kis házikóhoz vezetett az út, ami egy üvegfúvó műhelyt és egy ajándékboltot takart. Életünkben először, igaziból láttunk üvegfúvást, és üvegfúvott tárgyakat. Ezek nem azok a papírvékonyságú üvegek, amiket méregdrágán kapni az áruházakban és egy nagyobb pislogástól megrepednek. Ezek vastag, masszív cuccok, olyannyira masszívak, hogy egy miniváza 250 gramm. Hármat vettünk és egyáltalán nem aggódtunk, hogy majd baja esik a repülőúton. (Nem is esett.) Elbeszélgettünk a tulajokkal, egy norvég-német házaspárral, a férj fújja az üveget, a feleség pedig a kasszánál van. A házzal szemben, az út túloldalán van egy másik hasonló épület, egy kávézó, a Glasshütte tárgyaival díszítve. Egységáras az "uzsonna" - ez Norvégia északi részén egyébként szokás és nekünk nagyon tetszett -, kávé vagy tea, és egy süti a büféasztalról. Mi gofrit ettünk és borzasztó rossz kávét ittunk hozzá (a norvég kávé borzasztó). Ezután, mivel még mindig nagyon korán volt, elmentünk Lofoten déli csücskébe, az A nevű városba. Ez a hely pont ennyi említést érdemel.
Igyekeztünk időben visszaérni a kikötőbe, hogy biztosan legyen helyünk a kompon - bár az előreváltott jegy egyben helyfoglalás is. A kikötőben tudtuk meg, hogy minden kompjárat törölve lett, és a következő - az egyetlen - 23:45-kor indul. Megnyugtattak, hogy mindenképp helyünk lesz a kompon, és menjünk el még nyugodtan nézelődni, de nemigen mertünk már autóval elmozdulni. Pedig egész éjszaka világos volt, megtehettük volna. Így viszont csak a közeli kempingbe gyalogoltunk át, remélve, hogy találunk egy éttermet. Sajnos nem jártunk sikerrel, viszont a kisboltban találkoztunk Norvégia egyetlen, angolul nem beszélő emberével. Na jó, ez nem igaz, mert az üvegfúvó ember is csak németül beszélt. Elég sokat kellett várni a kompra, ami bár 10 után nemsokkal megérkezett, de éjfélig nem indult el, közben egy tévériporter is körbejárt, Gábort is sikerült rávennie egy interjúra :-) A hosszú késés jóvoltából teljesült a titkos vágyam is: Lofotenről csodálhattuk az éjféli napot (oké, "napot", mert borult volt az ég). Hazafelé a reggeli viharos szélből semmi nem maradt, sőt, a felhők is felszakadoztak, így tükörsima vízen tettük meg a négyórás utat, a horizonton egyensúlyozó nap társaságában.

4. nap - pihenő
"Másnap" - 4 után kerültünk ágyba, szóval bőven aznap - kihagytuk a tervezett programot, helyette beiktattunk egy laza napot: dél körül keltünk, lementünk a tengerhez a kedvenc éttermünkbe és a reggelinek szánt két isteni eszpresszó után fenséges kagylótálat ebédeltünk. A szokásos eső végre abbamaradt, így egy kisebb városnézés után hirtelen ötlettől vezérelve újra elmentünk megnézni Saltstraument, a világ legerősebb áramlatát. A jóidőre tekintettel nagyot sétáltunk, egész a fjord másik felébe, ahol egy étterem teraszáról végre láthattuk, mitől igazán különleges ez a hely. A sirályok vidámparknak használták a helyet; a vízen ülve lelavíroztak az étteremig, ahonnan visszarepültek a hídhoz, a törzshelyükre. Ezt csinálták folyamatosan és szemmel láthatóan élvezték. Mi pedig néztük őket, és az örvényeket, amik olyan erősek voltak, hogy pezsegtek. Eltartott egy ideig, mire rájöttünk, mit látunk valójában: a víz attól pezsgett, hogy a halak ugráltak ki belőle. Hogy ijedtükben, amiért hirtelen berántotta őket a dagály, vagy valami más miatt, nem tudjuk, de hihetetlen mennyiségű hal (videó) próbált kimenekülni a vízből. A horgászok kb percenként dobálták a vödörbe az újabb zsákmányt, a sirályok pedig unottan ültek a víz tetején, mert szó szerint meg sem kellett mozdulniuk a halért. Ilyen dagadt sirályokat komolyan nem láttunk még.
Hazafelé megálltunk még egy helyen, ahol a víz valószínűtlenül sima volt, a kövek pedig csíkosak a sokezeréves gleccsernek köszönhetően. Ekkor már igazán meleg volt, egyszál hosszúujjú pólóban fényképezgettünk.

5. nap - Svartisan gleccser
A hazaút előtti utolsó napot pihenősre terveztük, de a lofoteni hosszú nap közbeszólt, így napot cseréltünk és a gleccser átkerült az ötödik napra. Elég korán elindultunk, mert ez is egy háromórás út volt, ráadásul tudtuk, hogy meg fogunk állni mindenfelé nézelődni. Az út elején egy hatalmas fjord mellett mentünk, és a víz hihetetlenül sima volt, a csónakok mintha a levegőben lebegtek volna. Meg is álltunk jó sokszor gyönyörködni. Miután a fjordot elhagytuk, elindult a hegymenet és szó szerint hegyen-völgyön át vágtattunk dél fele, a sarkkör alá. A sarkkörön azért megálltunk, természetesen van ott egy nagy ajándékbolt, étteremmel és minden jósággal, amiért pénzt lehet kérni. Itt elég magasan voltunk és rendesen állt a hó körülöttünk, ami július közepén elég fura élmény volt. Kis nézelődés és fotózkodás után vágtáztunk tovább és nemsokkal később elértünk egy folyót, amit már egyszerűen csak követni kellett, hogy elérjük az úticélt. Ez persze még mindig egy jó hosszú utat jelentett, de tudtuk, hogy ilyen hosszú lesz.
Egy hosszúkás tó melletti kis parkoló volt a végállomás, pont délben tettük le az autót és innen egy kishajó vitt tovább minket. Ez a tó nem is tó volt, inkább egy kis pihenő a fenti gleccsertó alatt, mielőtt a víz gleccserfolyóként továbbzúdul. A hajó tehát elvitt minket az alsó, hosszúkás "tó" végébe, és innen már gyalog kellett mennünk. Az út a gleccserig 3 km volt, és 450 méter szintkülönbséget hidalt át. Az út eleje egy kellemesen megeröltető hegymenet volt, amit nagyon élveztünk: százágra sütött a nap, 10-15 fok volt, mellettünk egy hatalmas vízesés mutatta az utat a felső gleccsertó felé. A vízesés teteje után kezdett a terep keményebb lenni, itt már nagyobbakat kellett lépni és az ösvény is eltűnt, helyette kopár köveken lépkedtünk, meredeken felfelé. Egy pillanatra a gleccser csücske is előbukkant, nehogy elveszítsük a lelkesedést :-) Aztán persze újra eltűnt. Olyan 1-1,5 óra után értük el a felső tavat, ahol egy kicsit megálltunk körülnézni, egyrészt a hihetetlen látvány miatt, másrészt végiggondolni, hogy hogyan tovább. Itt már "Dangerzone" feliratú táblák voltak leszúrva, amerre csak néztünk, és nem túloztak. a sziklák már embermagasságúak voltak és komolyan meg kellett gondolni, hogy hova lépünk. Minél közelebb értünk a gleccserhez, annál lassabban haladtunk és annál inkább érzékeltem, hogy nekem ez a terep valóban veszélyes. Aztán az egyik sziklán be is pánikoltam és onnan nem mentem tovább, csak követtem Gábort a legnagyobb objektív legnagyobb zoomjával. Ő eljutott a gleccserig, megsimogatta, szelfizett vele párat, közben én is lefényképeztem őt, hogy látsszon, mennyire hatalmas a gleccser valójában. Mire visszaért, már visszavettem a kabátomat, mert egyhelyben állva azért nem volt kellemes az idő. Elindultunk lefelé és amennyire aggódtam a visszaút miatt, annyira könnyen ment. Útközben egy kristálytiszta vízű tónál feltöltöttük a flakonunkat, már csak az élmény kedvéért is :-)
Nem mondom, hogy nagy kedvvel szálltunk vissza az autóba, újabb 4 órát vezetni eleve hulla-fáradtan, de nem volt mit tenni. Hazafelé újra megálltunk nézelődni egy folyónál, és persze a sarkkörön is, mert este 7 óra elmúlt és mi reggel 7 óta nem ettünk.

6. nap - Oslo
Terveztünk magunknak egy fél nap Oslot is, bár sokan írták, hogy nem érdemes, Oslo csúnya, unalmas, érdemesebb inkább ennyivel több időt északon tölteni. Nem tudom, akik ezt írták, Oslo melyik részén jártak, de amit mi láttunk belőle, az gyönyörű volt. Jó, egy rettenetesen borzasztó ebéddel indítottunk, ezen nehéz volt túllépni, de utána végigmentünk a sétálóutcán, egészen a királyi palotáig, ahol egy őrségváltás végét pont elkaptuk. Az idő csodálatos volt, kb 25 fok, napsütés, el is feledkeztünk róla párszor, hogy Norvégiában vagyunk. A palotától kisétáltunk a kikötőig, gyönyörködtünk egy sort a vízre épült üvegházakban, trollkodtunk a sirályokkal (inkább ők trollkodtak velünk), aztán elsétáltunk a híres Operaházig és a tömeghez csatlakozva, leültünk elé egy-egy pohár borral, bámulni a vizet. Aztán, szintén a tömeghez csatlakozva, felmásztunk az Operaház tetejére, a túloldalán pedig lementünk.

Külső szemlélő számára biztos fogyatékosnak vagy unalmasnak tűntünk, mert egyfolytában csak azt mondogattuk a 6 nap alatt, hogy úristen, ez milyen szép, jézusom, ez de gyönyörű. De tényleg nem nagyon tudtunk mást mondani, Norvégia maga a csoda, aki teheti, semmiképp ne hagyja ki! Mi biztosan visszamegyünk még! A teljes album itt elérhető, sajnos nem tudtam minden képet belinkelni, pedig tényleg megpróbáltam :-)

2017. szeptember 6., szerda

Új tanév

Elég trehányság tőlem, hogy egyáltalán nem írtam a fejleményekről, de kicsit töményre sikerült a nyarunk. Balázst felvették az előző bejegyzésben megénekelt utolsó utáni lehetőséges suliba úgynevezett tizedik iskolaévre (Svájcban 3x3 iskolaév a kötelező), ami már harmadik hete megy és Balázs meglepően élvezi. Ez kimondottan egy pályaválasztást segítő iskola mindazoknak, akik - bármilyen okból - nem tudják eldönteni, hogy hogyan tovább. Ebből adódóan az iskola nincs felkészülve speciális igényű gyerekek napi támogatására. Mégis, Balázs valahogy szárnyal. Persze saját magához képest. Önálló, megírja a házit, matekból is, és tetszik neki, hogy új szakmákat próbálhat ki. Gyakorlatilag 90% szakmaválasztás és elhelyezkedésre való felkészítés megy, és emellett 10%-ban intenzív matek és német. Apropo matek, megjött a tavalyi bizonyítvány, amit a suliban felejtett, és matekból "jó" eredménnyel zárta az évet, ez itteni ötösnek, otthoni négyesnek felel meg.
Mostmár egyáltalán nem biztos benne, hogy informatikus akar lenni. Van munkaruhája, amit büszkén hord, és iskola után rendszeresen bandázik az osztálytársaival, ezért későn (na jó, később) jár haza. Ebédidőben kimennek együtt az állomásra enni, pedig van a suliban meleg kaja (a gasztro irányt választó iskolatársak főznek). A reggeli rutint teljesen egyedül nyomja le, az esték döcögősek, de lassan azok is alakulnak. Nemigen ismerek rá.

2017. július 2., vasárnap

Hogyan tovább

Naszóval ott hagytam abba kedd hajnalban, a vonaton ülve, hogy Balázs épp szedi össze a bátorságát, hogy elmondja, mennyire honvágya van és ez neki ott nem fog működni.
Elég sokáig szenvedett szegény, míg rá nem ripakodtam, hogy minél tovább hezitál, annál jobban be fog pánikolni és akkor lényegesen nehezebb lesz odaállni idegen felnőttek elé és "felmondani".
Ezután elég gyorsan pontot tett az ügy végére, nagyon ügyesen és őszintén lekezelte az ügyet egyedül. Innen minden flottul ment, Gábor felvette St Gallenben, megszeretgette, feltette a zürichi vonatra, én levettem Zürichben, megszeretgettem, együtt megebédeltünk, és azóta folytatja a sulit, mi pedig a háttérben, a tanárok nem kis segítségével, kutatjuk a további lehetőségeket. Abból a suliból aznap nagyon sokszor felhívtak és kifejezték megértésüket és sajnálatukat, és felajánlották, hogy bármikor, ha Balázs meggondolja magát, mehet hozzájuk egy újabb próbahétre, vagy akár csak pár napra is. Borzasztóan sajnálom, hogy nem jött össze ez a lehetőség, mert meggyőződésem, hogy nagyon jót tett volna Balázsnak. Mostmár mindegy, ez nem hiszem, hogy össze fog jönni, így tovább kell lépnünk.
Holnap-holnapután osztálykirándulás, csütörtökön bemutatkozó beszélgetés a legeslegeslegutolsó utáni lehetőségként talált suliban, aztán meglátjuk. Mivel ezután már csak egyetlen hét lesz a suliból, amiből két nap kimarad, egy "próbahétnek" nem sok értelme lenne.
Nagyon remélem, hogy 10 nap múlva okosabbak leszünk, és ha lesz időm, ígérem, megírom, hogy hogy alakult.

2017. június 27., kedd

Egy újabb kudarc

Nem pont úgy alakult a további keresgélés, ahogy terveztük; a Gemeinde felajánlott egy bentlakásos iskolát, ahol van ilyen áthidaló, tizedik iskolaév, pont amire Balázsnak szüksége lenne. Ő nagyon bátor volt - vagy félt nemet mondani -, a pszichológussal való hosszas beszélgetés alatt úgy döntött, hogy tesz egy próbát ezzel az iskolával.
Az előzetes megbeszélés alatt is kijelentette, hogy szeretné a próbahetet, csak utána, amikor már kettesben voltunk, árulta el, hogy neki ez az iskola nem tetszik.
A pszichológusnál újra meggondolta magát és elhatátozta, hogy tesz egy próbát, 5 nap, ez nem a vilag, és - bár ő szilárdan elhatározta, hogy a suli szar - ki tudja, nem szabad elvenni magától az esélyt ugye.
Vasárnap este levittük - ami megint jó ki konfliktusforrás volt, mert miért vasárnap, az mindegy, hogy tudott róla, de veszekedjünk egy kicsit, az olyan jó - és reméltük, hogy minden rendben lesz. Tegnap - hétfő - este zokogva hívott fel minket, hogy ő nem bírja, ennyire távol, idegenek között, nagyon hiányzunk neki és haza szeretne jönni. Nagyon-nagyon sokat beszéltünk, próbáltuk győzködni, hiába. Még késő este is vonalban voltunk, ma reggel 5-kor pedig újra.
Megbeszéltük, hogy ez egy olyan döntés, amit neki kell megbeszélnie az ottaniakkal, ezt mi nem tehetjük és nem tesszük meg helyette. Ezekben a percekben gyűjti a bátorságot, hogy 7-kor odaálljon a személyzet elé és elmondja, hogy ő haza szeretne jönni, méghozzá ma.
Hogy hogyan tovább, azt nem tudjuk.

2017. május 20., szombat

Bizonytalanság

Ahogy korábban is írtam, Balázsnak nagyon tetszett a próbahét, és az iskola vezetése is szimpatikusnak találta Balázst. Mivel azonban nagyon sok a hiányosság a matematikai és nyelvi készségeiben, nem tudják egyből felvenni az előkészítőre, hanem szeretnének egy úgynevezett áthidaló évet, amikor heti 3 napot már az új suliban tölt, kettőn pedig intenzíven tanul a mostani vagy egy, a mostanihoz hasonló iskolában. A mostani iskola behúzta a kéziféket, mert nem látják részünkről az együttműködést. Ebben sajnos teljes mértékben igazuk van, Balázs olyan szinten szarik az iskolára, hogy az elképesztő, mi pedig eljutottunk oda, hogy már mindent megpróbáltunk, hogy hassunk rá. Mármint mindent, ami az elveinkkel összeegyeztethető. Balázs most kicsit visszasüllyedt a világába; nem jár el itthonról délutánonként, csak online tartja a kapcsolatot a külvilággal.
Ennek a következménye az, hogy ahogy most kinéz, esélyes, hogy nem lesz hova mennie ősztől. Ő meg sem próbálja leplezni, hogy ennek mennyire örül, én a vad tervezés és a sírógörcs közt vergődöm teljesen tehetetlenül, Gáborról pedig most nem tudok nyilatkozni, mert a jelek szerint ő is egyedül próbálja ezt a kis lelkében helyretenni. Balázs pszichológusa összeszedte a lehetőségeket és feladta házinak, hogy gondoljuk át a dolgot, de nagyon gyorsan. Én minél többet gondolkozom, annál inkább a saját gimnazista éveim jutnak eszembe, amikor harmadikban szó szerint elment az eszem és úgy döntöttem, hogy nem megyek többé iskolába. Nem is mentem, egy teljes évet halasztottam, és ezután úgy tértem vissza, hogy lendületből lenyomtam a harmadik-negyedik évet, méghozzá nagyonis jó eredménnyel. Lehet, hogy Balázsnak is erre lenne szüksége? Mi van, ha igen, de mi nyomjuk az iskola-vonalat? Mi van, ha elküldjük egy évre egy szép helyre nyelvet és matekot tanulni, és ettől a maradék motivációját is elveszti? Mert nálam azért anno a rengeteg tanulás, a szociális fogyatékaim, a tiltott "szerelem" és a családi helyzet együtt csapta ki a biztit. Balázsnál ezekből csak a szociális fogyatékok játszanak, és persze a nagyfokú tanulási nehézségek, melyeknek a mértékéről tényleg csak elképzeléseink vannak.
Szégyen vagy nem, szülő létünkre a mai napig fogalmunk sincs, hogy az eredményeiért mekkora részben felelnek a tanulási nehézségek és mekkorában a lustaság. Mégis én úgy érzem, hogy eleget nyomtuk a "tanulj fiam" vonalat, lehet, hogy nem lenne rossz egy kis szabadság neki. Van kb 10 napunk eldönteni, hogy mi legyen.

2017. március 18., szombat

Új év, új kihívások

Szeretném ezt a hosszú posztot egy nagyon nagy mentegetőzéssel kezdeni: minden egyes héten akartam írni, de mindig éppen valami fontos előtt álltunk, ami miatt inkább vártam az írással, vagy éppen valami nagyobb dolog történt, ami leszívta az energiámat. Valami mindig történt, de nálunk így megy ez már egy jó ideje.

Január
Munkába álltam az új helyen. A munka izgalmas, megint jó kis tanulási lehetőség, a munkahelyről nem nagyon nyilatkoznék, maradjunk annyiban, hogy közel van és jól fizet. A volt kollégáim elmesélték, hogy az utódom 5 napig bírta, ezután őszintén elmondta a véleményét (ugyanazt, ami miatt én a próbaidő lejárta előtt felmondtam), mire másnap kirúgták.
Balázst végre behívták az IV megbeszélésre a kiszemelt iskola kapcsán. Dilemma volt, mert az iskolában, az akkori információk alapján kétféle képzés van: EFZ (Eidgenössisches Fähigkeitszeugnis - szakközépiskola), ami 4 éves és keményebb képzés, sok elmélettel, illetve EBA (Eidgenössisches Berufattest - szakmunkásképzés), ami viszont csak két éves. Ez azért necces, mert Balázsnál a szakértők szerint továbbra is felmerül az úgynevezett IV geschützter Arbeitsplatz, ami annyit jelent, hogy a munkahelyén bizonyos fokú védelmet élvez (nem rúghatják ki olyan dolog miatt, ami a diagnózisából adódik). Viszont ennek a folyamatnak az elindítása a leszázalékolást is automatikusan elindítja, amire viszont nem kerülhet sor 18 éves koráig. Na ezért necces a kétéves képzés, mert amikor onnan kikerül, munkaképes lesz, de még nem 18 éves, így pont a pályakezdéskor nem fog tudni védelmet kapni, ha esetleg szüksége lenne rá.
Az volt még, hogy üresedés volt a Café International vezetőségében, én pedig hosszas gondolkodás után megpályáztam. Ez dióhéjban a helyi migránssimogató egyesület, mindenféle színes, beilleszkedést segítő programmal, aktuális témákkal és kötetlen beszélgetésekkel.

Február
Balázs hosszasan dolgozott - már hetek, hónapok óta - a jelentkezésén, csinosítgatta az önéletrajzát, próbainterjúkat csinált (ez itt a képzés része), és borzasztóan izgult, hogy mikor hívják be a kinézett suliba. Eszméletlen boldog volt, amikor behívták, egy csütörtöki napon jött a telefon, hogy akkor hétfőn be kéne menni... Begyakoroltuk az utat a sulihoz, de hétfő reggel lemondták az időpontot betegség miatt, és áttették a sportszünet utánra, március elejére. Nagyszerű, újabb 3 hét izgulás.
Gábort ideiglenesen kihelyezték egy bankhoz, így a terv szerint legalább június végéig Pfäffikon és St Gallen közt ingázik naponta. Mondhatom, rettentően élvezi, folyamatosan hulla-fáradt, semmi energiája.
A lakáasfenntartó cég bedobott egy értesítést majdnem minden lakónak, hogy március 10-én legyünk itthon, mert megbeszélnivalójuk van velünk.
Engem behívtak a Café International-hez egy megbeszélésre - a többi 9 jelentkezővel együtt, és megbeszéltük, hogy ezt a munkát simán el lehet osztani ennyifelé. Ezután öten maradtunk, megbeszéltük, hogy milyen témák lehetnek érdekesek (fontos tényező az egész kezdeményezés interkulturális mivolta), mindenki választhatott, illetve háttérmunkákat is el lehetett vállalni. A második találka végén a pénzügyi vezető megkeresett, hogy nem lenne-e kedvem egy másik szervezőbizottságba (Fest und Kultur) is bekerülni, mert nagyon keresnek valakit. Hát már hogy a francba ne lenne kedvem :-)
Február legvégén végre eljutottam kontrollra a lábammal, felajánlottak egy újabb, állítólag istenbizony utolsó műtétet, hát, nem tudom... Szerintem nem fogom elvállalni.

Március
Megünnepeltük a tizenötödik házassági évfordulónkat. Egy nagyon romantikus tóparti szállodába mentünk kettecskén, itthonról bruttó egy órányi útra, felkészülve, hogy Balázs esetleg ugraszt minket az éjszaka közepén (nem ugrasztott). Nézegettük, milyen gyönyörű a környék és megbeszéltük, hogy a legközelebbi költözéskor már Tina Turner szomszédai leszünk. És viccesen hozzátettük, hogy lassan ideje is, mert már úgyis olyan rég költöztünk.
6-án megvolt Balázs felvételi beszélgetése, kölcsönös volt a szimpátia és kiderült, hogy indul hároméves EFZ képzés is, és vannak áthidaló lehetőségek is annak érdekében, hogy ne 17 évesen kerüljön ki a munkaerőpiacra, védtelenül. Megbeszélték, hogy értesítik a próbahétről, és utána tudják megbeszélni a konkrét lehetőségeket, az IV bevonásával (ugyebár ők támogatják ezt az egész bulit).
Megvolt a Fest und Kultur munkacsoport első megbeszélése is, ami elég későn volt ahhoz, hogy Gábor is el tudjon rá jönni velem. Ez is izgalmas volt, jó kis feladatok lesznek, szerintem élvezni fogjuk. Ez a csoport szervezi a Pfäffinfiesta nevű, szintén interkulturális rendezvényt, amire évente egyszer kerül sor, és mindig egy adott kultúra köré épül fel.
10-én reggel megvolt a nagy megbeszélés a Verwaltunggal; kiderült, hogy arról akarnak beszélni, hogy leszakadt a plafonunk (jé, erről nem is írtam, na mindegy, szóval úgy 2 éve leszakadt a plafonunk). Nagyon hosszú történet, leszakadt, kijöttek felmérni, azt mondták, hogy az egész lakás problémás és sürgősen javítani kell, aztán hatalmas csend következett, mostanáig. Szóval múlt pénteken átadtak egy alaprajzot, ami a lakásunkat ábrázolja, pirossal megjelölve a kritikus helyiségeket. A mi esetünkben az egész lakás piros, kivéve a két fürdőszobát. Az elmondásuk szerint a javítás több lakást is érint, de a mi esetünkben a legsürgősebb, és mivel az egész lakásra kiterjed, a  javítás idejére ki kell költöznünk bútorostul. Természetesen segítenek, mi rosszul nem járhatunk, bla-bla. Öten voltak itt és borzasztó szorgalmasan jegyzeteltek.
Az azóta eltelt egy hét egy pokoljárás volt. éreztük az első perctől, hogy nagyon nincs rendben, valahogy nagyon igazságtalan, ami és ahogy velünk történik. Elkezdtünk utánaolvasni és azt találtuk, hogy elég komoly szabályok lettek itt megszegve. Részemről az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor megtudtuk, hogy mi volt most ennek a hirtelen nagy kapkodásnak az apropója: az elmúlt hetekben a szomszédunkban is leszakadt a mennyezet. Tehát amíg csak nálunk volt baj, leszarták, két évig ignorálták a szakvéleményt, ami sürgős javítást javasolt. Most, hogy a szomszédnál is beütött a krach - aki egyébként svájci és gyanítom, hogy alaposan megfenyegette őket -, hirtelen elindult a kapkodás és most másfél-kéthónapos határidővel akarnak minket kisegíteni a lakásból. A lényeg az, hogy mi elvesztettük a bizalmunkat a cég felé, így új helyet keresünk, és hacsak nem muszáj, nem fogadjuk el az általuk felajánlott lakást. Folyamatosan járunk lakásnézőbe, számolunk, reménykedünk, szedegetjük a földről az összetört szívünket. Az utolsó lakás, amit megnézünk, a fenntartó által felajánlott lesz, de azt remélhetőleg csak a tisztesség kedvéért nézzük meg. Hogy mi lesz, hogy lesz, mikor lesz, nem tudjuk.
És amikor az ember azt gondolná, hogy ezt már nem lehet fokozni, akkor Gábor kitöri a bokáját és fekvőgipszbe kerül. Próbálom a legjobbat kihozni a dologból és mindenféle adminisztratív feladattal bíztam meg a magam simulékony stílusában, úgyhogy olyan 15 perc után megkaptam, hogy ne baszogassam :-) Na mindegy, legalább van ideje megcsinálni az adóbevallást.
Azért jó dolog is történt, Balázst a héten kiértesítették, hogy március utolsó hetében mehet próbahétre, és ha tetszik neki, további próbanapokra is várják szeretettel. Be fogok számolni minden fejleményről, valamikor...

2016. november 27., vasárnap

Advent

Ha advent, akkor várakozás, ha várakozás, akkor türelmetlenség...
Várjuk, hogy Balázs felvétele végre eldőljön, lehetőleg a jó irányba, de legalábbis akármilyen irányba, mert a bizonytalanságnál nincs rosszabb.
Várom, hogy szerda legyen és megszabaduljak a csavaromtól, így végre talán ez a fejezet is végérvényesen lezárul.
A karácsonyt is várjuk, hogy - először életünkben - hármasban ünnepelhessünk, aztán hazautazzunk és lássuk a családot.
És nagyon-nagyon várom az évvégét, hogy végre itthagyjam ezt a munkahelyet.