2017. július 2., vasárnap

Hogyan tovább

Naszóval ott hagytam abba kedd hajnalban, a vonaton ülve, hogy Balázs épp szedi össze a bátorságát, hogy elmondja, mennyire honvágya van és ez neki ott nem fog működni.
Elég sokáig szenvedett szegény, míg rá nem ripakodtam, hogy minél tovább hezitál, annál jobban be fog pánikolni és akkor lényegesen nehezebb lesz odaállni idegen felnőttek elé és "felmondani".
Ezután elég gyorsan pontot tett az ügy végére, nagyon ügyesen és őszintén lekezelte az ügyet egyedül. Innen minden flottul ment, Gábor felvette St Gallenben, megszeretgette, feltette a zürichi vonatra, én levettem Zürichben, megszeretgettem, együtt megebédeltünk, és azóta folytatja a sulit, mi pedig a háttérben, a tanárok nem kis segítségével, kutatjuk a további lehetőségeket. Abból a suliból aznap nagyon sokszor felhívtak és kifejezték megértésüket és sajnálatukat, és felajánlották, hogy bármikor, ha Balázs meggondolja magát, mehet hozzájuk egy újabb próbahétre, vagy akár csak pár napra is. Borzasztóan sajnálom, hogy nem jött össze ez a lehetőség, mert meggyőződésem, hogy nagyon jót tett volna Balázsnak. Mostmár mindegy, ez nem hiszem, hogy össze fog jönni, így tovább kell lépnünk.
Holnap-holnapután osztálykirándulás, csütörtökön bemutatkozó beszélgetés a legeslegeslegutolsó utáni lehetőségként talált suliban, aztán meglátjuk. Mivel ezután már csak egyetlen hét lesz a suliból, amiből két nap kimarad, egy "próbahétnek" nem sok értelme lenne.
Nagyon remélem, hogy 10 nap múlva okosabbak leszünk, és ha lesz időm, ígérem, megírom, hogy hogy alakult.

2017. június 27., kedd

Egy újabb kudarc

Nem pont úgy alakult a további keresgélés, ahogy terveztük; a Gemeinde felajánlott egy bentlakásos iskolát, ahol van ilyen áthidaló, tizedik iskolaév, pont amire Balázsnak szüksége lenne. Ő nagyon bátor volt - vagy félt nemet mondani -, a pszichológussal való hosszas beszélgetés alatt úgy döntött, hogy tesz egy próbát ezzel az iskolával.
Az előzetes megbeszélés alatt is kijelentette, hogy szeretné a próbahetet, csak utána, amikor már kettesben voltunk, árulta el, hogy neki ez az iskola nem tetszik.
A pszichológusnál újra meggondolta magát és elhatátozta, hogy tesz egy próbát, 5 nap, ez nem a vilag, és - bár ő szilárdan elhatározta, hogy a suli szar - ki tudja, nem szabad elvenni magától az esélyt ugye.
Vasárnap este levittük - ami megint jó ki konfliktusforrás volt, mert miért vasárnap, az mindegy, hogy tudott róla, de veszekedjünk egy kicsit, az olyan jó - és reméltük, hogy minden rendben lesz. Tegnap - hétfő - este zokogva hívott fel minket, hogy ő nem bírja, ennyire távol, idegenek között, nagyon hiányzunk neki és haza szeretne jönni. Nagyon-nagyon sokat beszéltünk, próbáltuk győzködni, hiába. Még késő este is vonalban voltunk, ma reggel 5-kor pedig újra.
Megbeszéltük, hogy ez egy olyan döntés, amit neki kell megbeszélnie az ottaniakkal, ezt mi nem tehetjük és nem tesszük meg helyette. Ezekben a percekben gyűjti a bátorságot, hogy 7-kor odaálljon a személyzet elé és elmondja, hogy ő haza szeretne jönni, méghozzá ma.
Hogy hogyan tovább, azt nem tudjuk.

2017. május 20., szombat

Bizonytalanság

Ahogy korábban is írtam, Balázsnak nagyon tetszett a próbahét, és az iskola vezetése is szimpatikusnak találta Balázst. Mivel azonban nagyon sok a hiányosság a matematikai és nyelvi készségeiben, nem tudják egyből felvenni az előkészítőre, hanem szeretnének egy úgynevezett áthidaló évet, amikor heti 3 napot már az új suliban tölt, kettőn pedig intenzíven tanul a mostani vagy egy, a mostanihoz hasonló iskolában. A mostani iskola behúzta a kéziféket, mert nem látják részünkről az együttműködést. Ebben sajnos teljes mértékben igazuk van, Balázs olyan szinten szarik az iskolára, hogy az elképesztő, mi pedig eljutottunk oda, hogy már mindent megpróbáltunk, hogy hassunk rá. Mármint mindent, ami az elveinkkel összeegyeztethető. Balázs most kicsit visszasüllyedt a világába; nem jár el itthonról délutánonként, csak online tartja a kapcsolatot a külvilággal.
Ennek a következménye az, hogy ahogy most kinéz, esélyes, hogy nem lesz hova mennie ősztől. Ő meg sem próbálja leplezni, hogy ennek mennyire örül, én a vad tervezés és a sírógörcs közt vergődöm teljesen tehetetlenül, Gáborról pedig most nem tudok nyilatkozni, mert a jelek szerint ő is egyedül próbálja ezt a kis lelkében helyretenni. Balázs pszichológusa összeszedte a lehetőségeket és feladta házinak, hogy gondoljuk át a dolgot, de nagyon gyorsan. Én minél többet gondolkozom, annál inkább a saját gimnazista éveim jutnak eszembe, amikor harmadikban szó szerint elment az eszem és úgy döntöttem, hogy nem megyek többé iskolába. Nem is mentem, egy teljes évet halasztottam, és ezután úgy tértem vissza, hogy lendületből lenyomtam a harmadik-negyedik évet, méghozzá nagyonis jó eredménnyel. Lehet, hogy Balázsnak is erre lenne szüksége? Mi van, ha igen, de mi nyomjuk az iskola-vonalat? Mi van, ha elküldjük egy évre egy szép helyre nyelvet és matekot tanulni, és ettől a maradék motivációját is elveszti? Mert nálam azért anno a rengeteg tanulás, a szociális fogyatékaim, a tiltott "szerelem" és a családi helyzet együtt csapta ki a biztit. Balázsnál ezekből csak a szociális fogyatékok játszanak, és persze a nagyfokú tanulási nehézségek, melyeknek a mértékéről tényleg csak elképzeléseink vannak.
Szégyen vagy nem, szülő létünkre a mai napig fogalmunk sincs, hogy az eredményeiért mekkora részben felelnek a tanulási nehézségek és mekkorában a lustaság. Mégis én úgy érzem, hogy eleget nyomtuk a "tanulj fiam" vonalat, lehet, hogy nem lenne rossz egy kis szabadság neki. Van kb 10 napunk eldönteni, hogy mi legyen.

2017. március 18., szombat

Új év, új kihívások

Szeretném ezt a hosszú posztot egy nagyon nagy mentegetőzéssel kezdeni: minden egyes héten akartam írni, de mindig éppen valami fontos előtt álltunk, ami miatt inkább vártam az írással, vagy éppen valami nagyobb dolog történt, ami leszívta az energiámat. Valami mindig történt, de nálunk így megy ez már egy jó ideje.

Január
Munkába álltam az új helyen. A munka izgalmas, megint jó kis tanulási lehetőség, a munkahelyről nem nagyon nyilatkoznék, maradjunk annyiban, hogy közel van és jól fizet. A volt kollégáim elmesélték, hogy az utódom 5 napig bírta, ezután őszintén elmondta a véleményét (ugyanazt, ami miatt én a próbaidő lejárta előtt felmondtam), mire másnap kirúgták.
Balázst végre behívták az IV megbeszélésre a kiszemelt iskola kapcsán. Dilemma volt, mert az iskolában, az akkori információk alapján kétféle képzés van: EFZ (Eidgenössisches Fähigkeitszeugnis - szakközépiskola), ami 4 éves és keményebb képzés, sok elmélettel, illetve EBA (Eidgenössisches Berufattest - szakmunkásképzés), ami viszont csak két éves. Ez azért necces, mert Balázsnál a szakértők szerint továbbra is felmerül az úgynevezett IV geschützter Arbeitsplatz, ami annyit jelent, hogy a munkahelyén bizonyos fokú védelmet élvez (nem rúghatják ki olyan dolog miatt, ami a diagnózisából adódik). Viszont ennek a folyamatnak az elindítása a leszázalékolást is automatikusan elindítja, amire viszont nem kerülhet sor 18 éves koráig. Na ezért necces a kétéves képzés, mert amikor onnan kikerül, munkaképes lesz, de még nem 18 éves, így pont a pályakezdéskor nem fog tudni védelmet kapni, ha esetleg szüksége lenne rá.
Az volt még, hogy üresedés volt a Café International vezetőségében, én pedig hosszas gondolkodás után megpályáztam. Ez dióhéjban a helyi migránssimogató egyesület, mindenféle színes, beilleszkedést segítő programmal, aktuális témákkal és kötetlen beszélgetésekkel.

Február
Balázs hosszasan dolgozott - már hetek, hónapok óta - a jelentkezésén, csinosítgatta az önéletrajzát, próbainterjúkat csinált (ez itt a képzés része), és borzasztóan izgult, hogy mikor hívják be a kinézett suliba. Eszméletlen boldog volt, amikor behívták, egy csütörtöki napon jött a telefon, hogy akkor hétfőn be kéne menni... Begyakoroltuk az utat a sulihoz, de hétfő reggel lemondták az időpontot betegség miatt, és áttették a sportszünet utánra, március elejére. Nagyszerű, újabb 3 hét izgulás.
Gábort ideiglenesen kihelyezték egy bankhoz, így a terv szerint legalább június végéig Pfäffikon és St Gallen közt ingázik naponta. Mondhatom, rettentően élvezi, folyamatosan hulla-fáradt, semmi energiája.
A lakáasfenntartó cég bedobott egy értesítést majdnem minden lakónak, hogy március 10-én legyünk itthon, mert megbeszélnivalójuk van velünk.
Engem behívtak a Café International-hez egy megbeszélésre - a többi 9 jelentkezővel együtt, és megbeszéltük, hogy ezt a munkát simán el lehet osztani ennyifelé. Ezután öten maradtunk, megbeszéltük, hogy milyen témák lehetnek érdekesek (fontos tényező az egész kezdeményezés interkulturális mivolta), mindenki választhatott, illetve háttérmunkákat is el lehetett vállalni. A második találka végén a pénzügyi vezető megkeresett, hogy nem lenne-e kedvem egy másik szervezőbizottságba (Fest und Kultur) is bekerülni, mert nagyon keresnek valakit. Hát már hogy a francba ne lenne kedvem :-)
Február legvégén végre eljutottam kontrollra a lábammal, felajánlottak egy újabb, állítólag istenbizony utolsó műtétet, hát, nem tudom... Szerintem nem fogom elvállalni.

Március
Megünnepeltük a tizenötödik házassági évfordulónkat. Egy nagyon romantikus tóparti szállodába mentünk kettecskén, itthonról bruttó egy órányi útra, felkészülve, hogy Balázs esetleg ugraszt minket az éjszaka közepén (nem ugrasztott). Nézegettük, milyen gyönyörű a környék és megbeszéltük, hogy a legközelebbi költözéskor már Tina Turner szomszédai leszünk. És viccesen hozzátettük, hogy lassan ideje is, mert már úgyis olyan rég költöztünk.
6-án megvolt Balázs felvételi beszélgetése, kölcsönös volt a szimpátia és kiderült, hogy indul hároméves EFZ képzés is, és vannak áthidaló lehetőségek is annak érdekében, hogy ne 17 évesen kerüljön ki a munkaerőpiacra, védtelenül. Megbeszélték, hogy értesítik a próbahétről, és utána tudják megbeszélni a konkrét lehetőségeket, az IV bevonásával (ugyebár ők támogatják ezt az egész bulit).
Megvolt a Fest und Kultur munkacsoport első megbeszélése is, ami elég későn volt ahhoz, hogy Gábor is el tudjon rá jönni velem. Ez is izgalmas volt, jó kis feladatok lesznek, szerintem élvezni fogjuk. Ez a csoport szervezi a Pfäffinfiesta nevű, szintén interkulturális rendezvényt, amire évente egyszer kerül sor, és mindig egy adott kultúra köré épül fel.
10-én reggel megvolt a nagy megbeszélés a Verwaltunggal; kiderült, hogy arról akarnak beszélni, hogy leszakadt a plafonunk (jé, erről nem is írtam, na mindegy, szóval úgy 2 éve leszakadt a plafonunk). Nagyon hosszú történet, leszakadt, kijöttek felmérni, azt mondták, hogy az egész lakás problémás és sürgősen javítani kell, aztán hatalmas csend következett, mostanáig. Szóval múlt pénteken átadtak egy alaprajzot, ami a lakásunkat ábrázolja, pirossal megjelölve a kritikus helyiségeket. A mi esetünkben az egész lakás piros, kivéve a két fürdőszobát. Az elmondásuk szerint a javítás több lakást is érint, de a mi esetünkben a legsürgősebb, és mivel az egész lakásra kiterjed, a  javítás idejére ki kell költöznünk bútorostul. Természetesen segítenek, mi rosszul nem járhatunk, bla-bla. Öten voltak itt és borzasztó szorgalmasan jegyzeteltek.
Az azóta eltelt egy hét egy pokoljárás volt. éreztük az első perctől, hogy nagyon nincs rendben, valahogy nagyon igazságtalan, ami és ahogy velünk történik. Elkezdtünk utánaolvasni és azt találtuk, hogy elég komoly szabályok lettek itt megszegve. Részemről az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor megtudtuk, hogy mi volt most ennek a hirtelen nagy kapkodásnak az apropója: az elmúlt hetekben a szomszédunkban is leszakadt a mennyezet. Tehát amíg csak nálunk volt baj, leszarták, két évig ignorálták a szakvéleményt, ami sürgős javítást javasolt. Most, hogy a szomszédnál is beütött a krach - aki egyébként svájci és gyanítom, hogy alaposan megfenyegette őket -, hirtelen elindult a kapkodás és most másfél-kéthónapos határidővel akarnak minket kisegíteni a lakásból. A lényeg az, hogy mi elvesztettük a bizalmunkat a cég felé, így új helyet keresünk, és hacsak nem muszáj, nem fogadjuk el az általuk felajánlott lakást. Folyamatosan járunk lakásnézőbe, számolunk, reménykedünk, szedegetjük a földről az összetört szívünket. Az utolsó lakás, amit megnézünk, a fenntartó által felajánlott lesz, de azt remélhetőleg csak a tisztesség kedvéért nézzük meg. Hogy mi lesz, hogy lesz, mikor lesz, nem tudjuk.
És amikor az ember azt gondolná, hogy ezt már nem lehet fokozni, akkor Gábor kitöri a bokáját és fekvőgipszbe kerül. Próbálom a legjobbat kihozni a dologból és mindenféle adminisztratív feladattal bíztam meg a magam simulékony stílusában, úgyhogy olyan 15 perc után megkaptam, hogy ne baszogassam :-) Na mindegy, legalább van ideje megcsinálni az adóbevallást.
Azért jó dolog is történt, Balázst a héten kiértesítették, hogy március utolsó hetében mehet próbahétre, és ha tetszik neki, további próbanapokra is várják szeretettel. Be fogok számolni minden fejleményről, valamikor...

2016. november 27., vasárnap

Advent

Ha advent, akkor várakozás, ha várakozás, akkor türelmetlenség...
Várjuk, hogy Balázs felvétele végre eldőljön, lehetőleg a jó irányba, de legalábbis akármilyen irányba, mert a bizonytalanságnál nincs rosszabb.
Várom, hogy szerda legyen és megszabaduljak a csavaromtól, így végre talán ez a fejezet is végérvényesen lezárul.
A karácsonyt is várjuk, hogy - először életünkben - hármasban ünnepelhessünk, aztán hazautazzunk és lássuk a családot.
És nagyon-nagyon várom az évvégét, hogy végre itthagyjam ezt a munkahelyet.

2016. október 29., szombat

Fogadóóra

Megvolt az első félév fogadóórája a suliban, ahol megtudtuk, hogy szó sem lehet tizedik osztályról, Balázsnak ez az utolsó tanéve ebben a suliban. Júniusban még nem egészen erről volt szó. Most hirtelen nagyon késő lett és ötezer felé kell rohanni, hogy Balázsnak legyen hol továbbtanulnia. Míg ő az önéletrajzán dolgozik, mi az IV vonalat sürgetjük, akik a legutóbbi jelentkezést 6 hete visszadobták azzal az indokkal, hogy amennyiben Balázs még egy évet a suliban tölt, ráérünk később jelentkezni. Hát most nincs idő.

2016. szeptember 24., szombat

Új év, új remények

Dübörög az új tanév, már több mint egy hónapja tolja Balázs a harmadik osztályt a középiskolában. Ez az az év, amikor "schnupperelni" kell ezerrel, vagyis felhívni cégeket és végigkérdezni, hogy van-e lehetőség náluk próbanapra, próbahétre. A tanévben négy ilyen próbahetet kell teljesíteni, nagyon kíváncsi leszek.
Balázsból bármiféle újdonság és bármiféle követelmény feszültséget vált ki, így fordulhatott elő, hogy az új tanévvel járó új követelmények hatására agusztusban, a második iskolai héten akkora dührohamot kapott, hogy Gábor bordája is eltört. Hiába, a fiatalember 186 cm és 65 kg, és nincs tisztában azzal, hogy mekkora sérüléseket tud okozni és szerezni egy-egy ilyen akció során. Ahogy Gábor "szorításából" (Balázs kicsi kora óta úgy múlnak el a dührohamok, hogy Gábor szorosan átöleli és úgy tartja, amíg meg nem nyugszik, ő pedig eleinte kapálózik és dühöng, aztán lassan megnyugszik) próbált szabadulni, a hatalmas erölködéstől rengeteg ér megpattant az arcán és tiszta piros pötty lett egy pillanat alatt. Ez meg is maradt 2 napig, nem is engedtük suliba, volt mit kipihennie. A tanároknak mindent elmondtunk, nagyon megértőek voltak. Balázs egyébként aznap este elment itthonról és jó másfél órán át győzködtem lent a sötétben, hogy jöjjön haza, egyen (ez volt a fő baj, már megint), és utána tisztábban fog látni. Lássatok csodát, hazajött, evett, és ezután Gáborral teljesen civilizáltan megbeszélték, hogy mi történt. Másnap már csak az addigra lila pöttyök és Gábor sajgó oldala emlékeztettek a dologra.

Gábor intézi a letelepedési engedélyét, ami annyiban különbözik a tartózkodási engedélytől, hogy csaknem állampolgári jogokkal és felelősségekkel ruházza fel a tulajdonosát. Ja és egy kicsit nehezebb megszerezni. Általánosságban 5 év tartózkodás után ad a svájci állam letelepedési engedélyt, de Magyarország - sajnos érthető módon - a kivételek között van, egy magyarnak 10 évet kell várnia a letelepedési engedélyre, hacsak nem bizonyítja kétséget kizáróan, hogy ő már öt év alatt integrálódott, pont úgy, mint más rendes európai. Ehhez - Zürich kantonban - igazolni kell:
- a nyelvtudást (minimum B1)
- a munkaviszonyt
- azt, hogy a kérvényező az elmúlt 5 évben
    - folyamatosan dolgozott vagy bizonyíthatóan azon volt, hogy munkát találjon
    - nem igényelt szociális segélyt
    - nem volt fekete listán vagy behajtás alatt
Egy hete küldte el Gábor az igazolások paksamétáját, elvileg nem lehet akadálya annak, hogy az úgynevezett idő előtti letelepedési engedélyt megkapja. Hogy miért szeretnénk mi ezt ilyen nagyon, milyen előnyei vannak? Két konkrét előnye van, ezek közül minket egyik sem hat meg túlzottan:
1. Bizonyos szavazásokon, választásokon C engedéllyel (ez a letelepedési engedély) is részt lehet venni.
2. A C engedéllyel rendelkezők 2 évet tölthetnek Svájcon kívül anélkül, hogy elveszítenék az engedélyüket. Tartózkodási engedély (B) esetén ez az idő 6 hónap.
Ahogy írtam, ezekkel az előnyökkel mi nem kívánunk élni. Van még egy olyan tulajdonsága a C engedélynek, hogy ha egyszer megkaptad, akkor a lejáratkor nem vizsgálják felül a jogosultságot, míg L és B esetén van azért némi felülvizsgálat. Tehát a letelepedési engedély kvázi egy papír arról, hogy átmentünk a Nagy Svájci Beilleszkedési Vizsgán és innentől hivatalosan is a közösség tagjai vagyunk. Ez elég nagy dolog szerintem, és nekünk nagy megtiszteltetés lenne, ha egy ilyen papírt kapnánk. Mert azért ne felejtsük el, hol tartottunk 5 éve. Vagy 4,5 éve, amikor kijöttünk Gábor után.

Ilyeneket intézünk, meg én közben június végén felmondtam és október elején kezdek az új munkahelyemen. A felmondási időmet kőkemény munkával terveztem tölteni, elhatároztam, hogy minden nyitott ügyet lezárok, nem hagyok kupit magam után. Ehhez képest a július végi műtétem után, a tervezett 3 hét helyett 7 hétig henyéltem itthon, miközben pár hétig ópiátot kellett szednem, a dokik meg folyamatosan újabb műtéttel riogattak (titánium-allergia, szövetelhalás, ááá, volt itt minden). Így most van kettő (már csak egy) hetem, hogy véghez vigyem a tervemet (esélytelen). Hát, ez most egy ilyen munkahelyváltás lesz. Mondanám, hogy volt már rosszabb, de igazából nem volt még rosszabb.

2016. augusztus 13., szombat

Nyaralás

Nem írtam az utolsó gyógyszerpróba csúfos befuccsolása óta (wow, ez szép volt), pedig sokminden történt. Július 7-én volt Balázs kontrollja, ahol az orvos megpróbált minket lecseszni, amiért nem szóltunk, hogy a gyógyszer továbbra sem használ, aztán megkért, hogy tegyünk még egy próbát egy másik hatóanyagú gyógyszerrel. Ez, csodák csodája, segített egy picit Balázsnak, így az új tanévben bevetjük, aztán meglátjuk.
Kicsit másképp alakult az idei nyaralásunk, mint ahogy terveztük. Volt egy nagyobb lábműtétem július végén, és bár háromszor rákérdeztem műtét előtt (utoljára a műtét reggelén, 10 perccel az altatás előtt), hogy nem gond-e, ha műtét után egy héttel külföldre utazom és mindháromszor megnyugtató választ kaptam, mégis a tervezett út előtt 3 nappal, a kontrollon tudtam meg, hogy nem utazhatok. Így itthon töltöttük a szabadságunkat, amit Balázs egyáltalán nem bánt, a mai napig reggeltől estig a kedvenc játékán lóg.
Most a kondizást is hanyagolja, azt mondta, anya, a nyári szünetben pihenni akarok, és igaza is van. Mi ugyan nagyon nem bánnánk, ha pihenés alatt nem azt értené, hogy a képernyő előtt pörgeti magát, amíg teljesen bekattan. Elég keményen képernyőfüggő, tudjuk jól, de ez az egyetlen értékelhető kapcsolata a külvilággal, ettől pedig nem szeretnénk megfosztani. Egy hét múlva meg amúgyis vége a szünetnek, utána lesz bőven elfoglaltsága.

2016. június 8., szerda

Gyógyszer

Kipróbáltuk. Ennyi volt. Az orvost nem érdekelték a mi szempontjaink, ránkeröltette, amit ő jónak látott, hiába mondtuk, hogy a rövidhatásúval szeretnénk próbálkozni. Kétfélét kaptunk, egy gyengébbet és egy erősebbet, próba-cseresznye. Tegnap Balázs bevett egyet a gyengébbikből és teljesen kikészült. Feszült volt, fáradt, apátiás és ideges. Ezzel a gyógyszer-korszakot lezártuk, sajnos az orvosok nem hajlandók együttműködni velünk. Gondolkozom rajta, hogy az erősebb gyógyszert vissza is küldöm, még mielőtt kiszámlázzák.

2016. május 12., csütörtök

Túl minden körön

A tegnapi nappal túlestünk minden megbeszélésen Balázs kivizsgálása ügyében. Az IV kivizsgálás megbeszélése ugye már 3 hete megvolt, rá egy hétre volt időpontunk az autizmus-specialistához. Ő hosszas bevezető után kibökte, hogy hát igen, nehéz eset és egyáltalán nem csodálkozik, hogy ilyen régóta nyitva ez a kérdés. Ő úgy gondolja, hogy Balázs autista. Nem súlyos, nem is teljesen típusos, de "inkább autista, mint nem". Ez - a laikusok kedvéért - úgy van, hogy az autizmust nem úgy diagnosztizálják, mint a lábtörést. Vannak egyértelmű és kérdéses esetek, vannak emberek - főleg lányok és főleg, akiket későn, felnőttként diagnosztizálnak -, akik megtanulják kezelni, elrejteni a problémákat pl a beilleszkedéssel, megtanulják eröltetni a szemkontaktust. És vannak emberek, akiknek egyéb pszichiátriai zavaruk is van, ami rövidebb-hosszabb időre más irányba terelheti a kivizsgálást, illetve jónéhány tünetért felelőssé is tehető.
Balázs egyértelműen ebbe az utolsó kategóriába esik, a legtöbb tünete több dologgal is magyarázható és ember legyen a talpán, akit itt kiismeri magát. A lényeg, hogy igen, autista, igen, ADHD-s, és a tanulási képességeit illetően messze az átlag alá esik, ezért mindenképpen indokolt az IV státusz. Ez persze csak két szakvélemény, a végső szót - ezek alapján - a hatóság fogja kimondani. Javasolnak egy plusz egy évet a jelenlegi iskolában, ehhez persze kell az iskola beleegyezése, és az önkormányzat támogatása is. Ez ugyanis egy magániskola, aminek a tandíját - évi 52ezer Frankot - és a bejárás költségeit teljes egészében az önkormányzat fizeti. A tegnapi megbeszélésen egyébként nagyon pozitív visszajelzéseket kapott Balázs, jó, a matek még mindig szarul megy, de a kémia nagyon jó, a francia nagyon jó, angolból pedig abszolút iskolaelső. A továbbtanulás kérdése egyelőre nyitott: megy-e, hova megy, mit szeretne. Az utóbbi kérdést kéne előszöris eldöntenie, de jelenleg erre képtelen, amit nem is csodálok, én sem voltam képes 14 évesen eldönteni, hogy mit akarok kezdeni az életemmel.
A gyógyszernek is adunk valószínűleg még egy utolsó esélyt, részben szintén a szakértők javaslatára; a rövidhatású Ritalin bizonyult eddig az egyetlen hasznosnak, így azt szeretnénk újra, pár hét erejéig kipróbálni.

Ezek történtek, ja, meg közben egy kicsit elutaztunk tavaszolni: